(Szabados Ádám: Meztelenség a színpadon postja kapcsán)
A művészetnek addig van létjogosultsága, amíg fel nem fedezi a Teremtőt. A művészet feladata bemutatni a világot az embernek, az embert a világnak. Ábrázolni, megérteni az összefüggéseket, rátapintani a lényegre, irányt mutatni a kiútból. A művészet szerepe soha nem lehet destruktív. Természeténél fogva nem teremthet újat, de a teremtett dolgokból megalkothatja azt a képet, értést, üzenetet, amit ő, sajátságosan fel tudott fogni, meg tudott érteni. De célja soha nem lehet a Teremtettség kritizálása vagy kicsúfolása. Magyarán, nem lehet istenkáromló. Még a legkevésbé hozzáértő is érzi, hogy az abszolút negatív a halál diadalát ünnepli, ami senkinek sem érdeke. A művészet az életért, az életből, az életnek van. És csúcsra akkor jut, amikor felismeri a Teremtőjét. És akkor zsoltárokat, himnuszokat zeng Neki. Dicsőíti minden alkotásáért. A művészet célja Isten megismerése felé való terelgetés. Önmagában a meztelenség nem bűn. A hozzá tapadó gondolatok, a vele művelt cselekedetek lehetnek bűnösek. Maga a bűn, az istentelenség, elfedi, eltömi a művészet pórusait, amiken át az ember lélegzethez juthat Teremtőjétől. A művészetnek addig van értelme, amíg arra inspirálja az embert, hogy keressen, kutasson, megértsen, felfogjon, értelmezzen, gyakoroltassa értelmét, törekedjen isten-, emberismeretre, azaz haladjon előre, fejlődjön a lehetőségeihez képest, mérten, a legjobb tudása szerint mindenki hasznára és Isten dicsőségére. A formabontó, a teremtettségük ellen lázadó, istentagadó „művészek” csak bitorolják ezt a szép megnevezést. Ők azok, akik rombolnak, a SZÉPET és IGAZAT meghazudtolják, megtagadják, akik kiforgatják az embert emberi mivoltából, önmaga ellenségévé teszik. Amíg tudatlanságukban teszik ezt, nem tagadva, még fel nem ismerve, de keresve az Istent – ám legyen. Ezt az időt elnézi az Isten. Betudja annak a folyamatnak, ami a megismerésig, a találkozásig tart. Ám utána! Utána minden megváltozik. Aki lát nem tehet már úgy, mintha vak lenne. Igazi istentagadók azok, akik már látnak, mégsem akarnak hinni. Azzal, hogy valaki meztelenül jelenik meg a színpadon, önmagában nem jelent semmit. A szem, aki látja, az teszi ilyenné vagy olyanná.
Ha mind erkölcsös viselkedésűekkel töltenék ki a színdarabokat, és törvénytisztelő emberek helyes magatartásáról, konfliktusmentes történéseket mutatnának be, nem színház lenne, hanem más. Attól, hogy az ember rendes, még nem tud segíteni senkinek abban a kérdésben, ami a legfontosabb az életben. A törvénytisztelet nem vezet Isten megismeréséhez. Nagyobb esélye van azoknak, akik felrúgnak mindent, éppen mert nem találják sehol semmiben a MEGOLDÁST, mint a mindig jó emberek képmutató magatartásának, akik be akarják tartatni a törvényt. Mekkora igazság hangzik el az Úr Jézus szájából, aki azt mondja, hogy aki a törvény parancsai ellen csak a legkisebben vét, megrontja az egészet! Mert hiába akar példát mutatni neked, ha egy óvatlan pillanatban kicsúszik a száján egy káromkodás. Mint akinek kifakadt a bőre, és kiömlik a genny. Láthatóvá lesz a romlottsága, betegsége, sebzettsége. Aki viszont kitárja a sebeit, és világgá üvölti a fájdalmát, és nem takargatja szégyenét, annak VAN esélye megismerni Istent, a Teremtőjét. Mert végül is az egész világ ezért vajúdik.
Úgyhogy nem érünk el semmit azzal, ha lefikázzuk, leszóljuk, lesajnáljuk, megvetjük, erkölcsi alapon (horribile dictu!), a színházak, művészetek formabontó, lázadó magatartását. Olyasmit várnánk el tőle, amit magunk sem bírunk teljesíteni. Én is voltam meztelen, tudatlanságomban, a színpadon. De miután megismertem az Igazságot, megszabadultam attól, hogy azt gondoljam, elérek vele valamit. Amíg nem tudtam az Igazságot, addig ebbe kapaszkodtam. Ám miután megismertem, tudom, hogy nem az szabadítja meg az embert, ha jó cselekedetekkel rakja tele az életét, hanem ha megismeri Istenét. Nagy különbség. Onnantól már nem néz le senkit, mert nem is nézhet le senkit. Már tudja. Mint az orvos, aki a betegét nem tartja megvetésre méltónak, hanem orvosolja a problémáit. Kezeli. Nem az a baj, hogy mit, hanem hogy miért csinálnak valamit. A baj gyökerét kell megkeresni és kivágni, ahhoz, hogy újra ép legyen a fa, az ember, a teremtés. Ezzel a hozzáállással lehet gyógyítani, megszabadítani, nem a betegség, bűn, deviancia kenegetésével. Nem kell megvetni a művészt, mert formabontó. El kell neki mondani, hogy olyan formát akar bontani, a miben ő is létezik. Amiből ő is kiesik.
Mindegyik megalkotja a maga burkát. Sajátos értelmezési rendszerrel. Nyelvvel. A színház, a bankszektor, a biztosítói világ, a vallások. A szekták. A felekezetek. Mind arra irányulnak ezek, hogy elválasszák egymástól a különféle csoportokat. Nincs átjárás, nincs megértés, mert nem is lehet. Hogyan érthetné meg a színházat, aki nincs benne, nem műveli, nem érti csínját-binját? Mit tudhat abból, milyen értelmezések, felfogások mentén épül föl bárki, bármi, bárhol, ha nem vagyunk abban a közegben? Milyen igaz, amit az Úr Jézus állít: amiben mást megítéltek, abban ti is vétkeztek. Nincs olyan kaszt, vagy csoport, vagy művészeti ág, vagy filozófiai irányzat, egyetlen emberi csoportosulás sem értelmezhető, elemezhető csakis belülről. De Aki mindent egybefog és egyben tart, az Isten, akihez mérhetjük magunkat mind, kivétel nélkül. Minden képződménynek meg kell lennie a maga értőjének, elemzőjének, kritikusának, orvosának, stb. Ám minden működési elvet Annak Szabályai szerint kell elfogadtatni, érvényesíteni, ami Abszolút, Ami Kizárólagos, Aki Egyedül való.
Persze beleszólhatsz, hozzászólhatsz, de kívül maradsz azzal együtt, és nem lesz maradandó hatása annak, amit mondasz. Mert Nem Értheted, egyszerűen ezért. Kibillenteni valakit egy megrögződésből, meggyőződésből olyan földrengésre van szükség, ami nem csak körülötte, de benne is átrendezi a terepet. És ilyet okozhat-e ember?
Játszottam kurtizánt, aki magát kellette, nimfomániás őrületben a színpadi erkélyről. Nem csináltam vele forradalmat, de a meztelenségek kezdtek elszaporodni erdélyi színpadokon is a „haladás” jegyében. És épp Sepsiszentgyörgyön kezdődött ez az perverzitás. És játszottam nyílt színen megerőszakolt rabot, zalaegerszegi színpadon, muszájból és munkahelyféltésből. Ez sem hozott „tavaszt”, még a színházban sem tartott meg. Közben megismertem az Istent, aki megszabadított ettől a „kényszermunkától”. Ilyen, amikor a pályád ledob magáról, mert már nem használhat téged kénye-kedve szerint. És micsoda kegyelme volt ez Istennek irántam! De soha nem tudnám, nem is ítélhetném el egyetlen színésztársamat sem azért a munkáért, amit a művészet iránti feltétlen alázatban elkövettetnek vele, úgy, hogy egész lényét kell neki beleadnia. Különben „nem ér”. Mint ahogy az sem ér sokat, ha valaki csak a létszámot gyarapítja a templom padjain, de Isten országához semmi köze.
2015-05-19
