1923-ban Japán Tokió városát elpusztította egy hatalmas erejű földrengés. A Spektrum tv-adó sugárzott egy filmet, még élő túlélők beszámolóival. Tűztornádó nyelte el, szippantotta magába az embereket. 15 perc elég volt ahhoz, hogy az egész város, minden épületével megsemmisüljön. Nem volt hova menekülni. Akik a tengerbe ugortak, azok is megfulladtak.
Istennek pár pillanat is elég ahhoz, hogy véget vessen egy városnak. Szodoma, Gomora is ilyen gyorsan pusztult el.
Egy nemzet – egy ember. Megítélés szempontjából is.
Egy gyülekezet – egy angyal.
A keresztyének közössége egy test.
Maradék azért lehet. Isten meghagyhat magának, akiket akar.
Most Szíriából, Irakból, Afrikából, délkeletről milliók jönnek Európába. Minden nemzetet azonos kalapúnak vélünk. Valószínűség számítás alapon kevés lehet közülük, akik gyilkolni akarnak.
Istennek sokféle eszköze van a teremtményei számára.
Egyesek bolondságnak tartják a bármiféle hitű emberek gondolkodását. Mégis, egy pillanat elég ahhoz, hogy úgy hulljanak el, mint a barmok, tudatlanul.
Elvégeztem két IQ tesztet. Kétféle eredménnyel. De mit ér a magas intelligenciahányados katasztrófák idején? Azt, hogy észreveszed a menekülési útvonalat. Állítólag ezzel a képességgel születik az ember, nem lehet megszerezni. Ajándék. Istentől, ha úgy vesszük. Akkor Isten személyválogató? Nem az, ismerjük a Bibliából. És azok, akik látnak felelősséget viselnek a gyengén látók felé. A látók nem maguknak látnak. A sors, Isten keze ugyanúgy utolérheti őket is, nincs kivétel. Abban a tűztornádóban zseniális, ostoba egyaránt elpusztult. Itt Európában „véletlenszerűen” meghalnak szórakozó emberek, akik között tehetségesek is lehetnek. Lekaszabolja őket egy Kalasnyikov egy őrült kezében. Megégnek egy tűzvészben. Lezuhannak egy repülőgéppel. Lefejezik őket fanatikus iszlamisták. Elnyeli őket az ár, a föld, elsodorja a vihar, a tenger.
Isten kiseprűzi őket a világból. Minden az Övé.
Élhető bolygó nincs a környéken. Menekülés innen nincs az ember számára. Csak ahhoz fordulhat, aki teremtette az egész Mindenséget. A felfedezők,” látók”, akiknek kinyílt a belső szemük – ismerik ezt. És szólnak. Hogy a világ pusztulásra van ítélve, hogy nincs menekvés, csak Istennél.
Ő pedig ajtót nyitott az ember számára. Kitárta Háza ajtaját. És nevet is írt föléje, hogy el ne tévesszük. Fiának a nevét. A fiai bemehetnek rajta. Csak fel kell ismerniük a nevüket, mert ez a belépő, az útlevél, az azonosító, amivel bejárást szerezhetünk Isten országába.
Nemrég egy kedves testvérem feltett egy képet a netre, egy igés képeslapot. Kis madárka van rajta, és a következő mondat: „Megszabadítom, felmagasztalom őt, mert ismeri az én nevemet” (Zsolt 91:14)
Hogy hívják Istent? Hogy hívjuk Istent? Mi az Ő neve? Jézus Krisztus azt mondta, „Megjelentettem a te nevedet az embereknek, akiket nékem adtál”( János 17:6/a)
„Amint te énbennem Atyám, és én tebenned… ők is egyek legyenek mibennünk…” (János 17:21)
Mindent magába foglal ez a kijelentés. Családi köteléket, származást, eredetet, születést, viszonyt, kapcsolatot, rokonságot. Elkülönítettséget, elválasztottságot, elhívatást, küldetést.
Ahogyan egy nemzet ellát bizonyos személyiségjegyekkel valakiket,
úgy bennünket is Róla neveznek keresztyénnek.
Egy élet nem elég rá, hogy mindent megismerjünk Belőle magunknak, a világnak, de azt tudhatjuk, hogyan hívnak.
Mert nem adatott az ég alatt más név amely megtarthat bennünket, nincs más névben üdvösség, örök élet, csakis az Ő nevében.
Atya, Fiú, Szent Lélek.
„…És senki nem tudja, kicsoda az Fiú, csak az Atya, és kicsoda az Atya, hanem csak a Fiú…”(Lukács 10:22)
„Mert hárman vannak, akik bizonyságot tesznek a mennyben: az Atya, a Ige és a Szent Lélek, és ez a három egy” (1 János 5:7)
Jelenések 19:13/B:
„… és a neve Isten igéjének neveztetik”
