Azért ír, mert megtanult, megtanították. És hogy elmondja. Le kell írnia, amit látott, hallott, élt. Tudatnia kell a jövővel. Aki ír, mind remél. Hisz a holnapban. Hiszi, hogy van, lesz, akit érinteni fog a tudás, amit hátrahagy. Nem a mese a fontos, hanem a történet, ami az életről beszél. Nem a kitalált, hanem a megélt. Nem az elképzelt, hanem a valóság. A költészet azért, mert az emberről mesél. A történelem azért, mert az is.
Az Írás is ezt a két műfajt tartalmazza. Plusz a bölcsességek tárházát. Leírja a teremtett múltat, az ember csetlebotlását, a vágyait, s kapott tanácsait. Tudósít Istenről, emberről, mindarról, ami fontos, ami kihagyhatatlan. Vertikálisan és horizontálisan, sőt, tudósít a negyedik dimenzióról is. Az írások tárházából az Írás úgy emelkedik ki, mint világító torony a tengerből. S mivel a vihar állandó, fénylő lámpása nélkül esélyünk sincs. Minden írás az elmúlás ellen tesz kísérletet, ellene harcol, de győzni felette csak az Írás tudott. Így hát ősi vágya, képessége ez az embernek, hogy szavakba öntse az illanó életet, megmentve azt. Maga az Írás ihlet írásra. Tettet szül a gondolat. Létezést a cselekedet. Szavainkkal az enyészet elől mentjük magunkat. Emlékeinkkel beleíródunk a nagy egészbe. Isten tenyerében, belőle származva, oda vágyakozva, vele együtt harcolunk a gyilkos halál ellen.
Aki ír, mind remél, és a remény senkit sem szégyenít meg. Azért írunk, hogy megismerjük azt, amiben reménykedünk. Mikor megtörténik, ha rész szerint is, a felismerés csodálatos. Mindenki, aki kezébe veszi képessége ajándékát, ír, énekel, elbeszél, mesél, kincset kapva bontogatja azt, az ajándékozót is megismerheti.
És megláthatja arcában arcát.
2016-01-02
