Milyen haszontalanság! Verset írni! csak róni a betűket egymás mellé…

Minek van haszna ezen a világon? Minden hiábavaló gyakorlatilag.

Ahogy a Prédikátor mondja.

Czegő Teréz: Asszony a fronton c. előadóestjét hallgattuk, néztük meg tegnapelőtt a Zalaegerszegi Lakásszínházban.

Nincsenek szavak mindarra a szörnyűségre, ami megesett ezzel az asszonnyal a 2. v.h. alatt. Nem tudom, lehet-e ennél jobban levetkőzni, kitárulkozni embernek.

Megfagy az ember mindattól, amin keresztülment. Olyanná válik, mint a kő. Átmegy rajta az élet, a katonák, a háború. Olyan lesz, mint egy út. Simára döngölt, kemény, szelek viharától kiszáradt. Úgy meséli el az életét, mint akinek már semmi köze ahhoz, ami vele megtörtént. Néz magára együttérzés, szomorúság nélkül, tárgyilagosan, mint egy darab testre, amivel úgy játszott a sorsa, ahogy annak tetszett. Sodorta a szél mindenfelé. Tehetetlenül szenvedte csapásait. Ámuló szemekkel nézte saját életét, férjét, a háborút, mint az alvajáró, akivel megesnek a dolgok, de a tudatáig nem jut. A növény lehet ilyen, egy fa, akinek nincsenek viselkedésbeli ismeretei, csak van. Az idők folyamán pedig belekarcolnak, vésnek, letörnek róla ágakat, leszedik gyümölcseit, - ő csak van. Ha kivágják egyszer, a gyűrűi mesélnek, mi esett meg vele. Valahogyan így beszéli el nekünk Polcz Alain is saját életét. Érzelmek, önsajnáltatás nélkül. Lássátok meg, mi történt.

Mellettem ülő régi kollegámnak szeme nem maradt szárazon. Magam megfagyva ültem a széken. Mindaz, amit az ember elszenved békeidőben így vagy úgy, szóra sem érdemes tragédiák ahhoz, amit ez az asszony, az asszonyok el kellett tűrjenek a háborúban.

Mitől válik egyik ember kővé, mitől omlik össze a másik – titok. De magyarázat lehet Polcz Alain hospice alapítványára, működésére. Átsegíteni az embert a halálon, tudomást nem véve annak szörnyűségéről. Mert nem az fáj, hanem ami előtte van, az élet. Annak pedig addig kell örülni, amíg lehet.

Én meg tudom érteni a hitetlen embert. Az élet szörnyűségei megölik az embert még mielőtt meghal. A „nincs isten” kiáltás természetes felelet rájuk. Még a távoli Isten sem „képes” kiragadni a nyomorúságokból. Csak egy közelvaló tehetné, arról meg nem beszél senki. Csak hihetetlen bír lenni egy isten, aki mindezt megengedi. Aki mégis reménykedik benne, annak már a tragédiák előtt hitre kellett jutnia valamiképpen, másként esélye sincs a kegyelemre. /Ezért kell prédikálni/

Nincs helyes magatartás, viszonyulás mindahhoz, amit hallottunk. Nincs, aki megszabhatná emberek közül: hogyan kellene, mit lehetne tenni az élettel, amikor épp nincs divatban, hanem a halál flangál, masírozik az utcákon, a házakban – mindenütt. Nincs mérce, amihez igazodhatnánk, amivel megítélhetnénk az emberi sorsot. Puszta tényeket sorolhatunk fel, elbeszélhetjük, mi esett meg velünk, anélkül, hogy számon kérhetnének bennünket bármiért. Még hasonlatot sem találni ezekre az időkre. Ha voltak, vannak is elképzelései az embernek a háborúkról, mindent ledönt, átfogalmaz az események száraz felsorolása. A szív már megszakadt, a lélek megdermedt, meghalt, - csak vegetál az ember ebben a testben, ami már nem érez semmit.

Ezért aztán másként nem is nagyon lehet mindazt elmesélni, ami Polcz Alain-nel megtörtént. Elmondani egy életet a háborúban, egy asszony sorsát abban az időben anélkül, hogy megtébolyodna az ember, csak így lehetséges. Önmagán kívül, hideg, objektív szemlélettel, kettéhasadt tudattal, szárazon felsorolva. Hogy lehetne-e nevetni közben? Csak annak, akinek még halvány sejtelme sincs, mi eshet meg vele is, talán nem is olyan sokára. És a nincs akihez futni, akihez menekülni érzés majd őt is kővé dermeszti, az ő szívét is megfagyasztja.

Czegő Teréz úgy meséli el Polcz Alain történetét, mint egy teadélutánon a barátainak. Nem tetszést keres, nem együttérzést, csak meghallgatást. Hogy elmondhassa az elmondhatatlant. Nagylelkű. Megkíméli nézőit, hallgatóit a kényszerű sajnálkozástól, a hazug együttérzéstől, hiszen tudja: ez lehetetlen. Lehetetlen a megértés, a történet, a történelem. Felfoghatatlan az EMBER sorsa, az ASSZONY sorsa ilyen időkben.

És élünk-e más időkben? A hiábavalóság pecsétje rajtunk. Ami volt meglesz újra. Csak ismételni tudja magát az élet. Az ember pedig kavarog viharában, mint száradó falevél. Sodródik. Nincs, aki kimentse.

Vagy mégis?

A legtöbb, amit a színész elérhet egy ilyen előadással, hogy gondolkodásra készteti a nézőt. Saját sorsára irányítja figyelmét, elvonatkoztatni kényszerít, megtanít úgy szemlélni a dolgokat, hogy tehessünk valamit, még mielőtt megesnének velünk. Talán ennél többet nem is kívánhat egy művész. El lehet nevetgélni, bagatellizálni, de a lényeg ugyanúgy érint mindannyiunkat. A szörnyűségek velünk esnek meg. Mi vagyunk, akiket megerőszakolnak, akivel nem törődnek, akit kihasználnak, megvetnek, meg akarnak ölni. A mi sorsunk forog kockán minduntalan. A mi fejünk felett lóg az a damoklészi kard. Minket aláznak meg, a mi testünket, szívünket gyalázzák meg újra és újra. Nem maradsz érintetlen. Az asszony sorsa a mi sorsunk. A háború velünk történik, a házasságokban velünk packáznak, minket vetnek oda koncnak az ebek elé. Nem maradsz érintetlen. Te vagy az asszony, a férj, a katona, te vagy a háború, a szerelem, az élet. Veled, benned történik meg a megtörténhetetlen. Polcz Alain kitárta életének ajtaját, beengedett a házba és elmesélte, ami vele megesett. Czegő művésznő pedig szócsöve lett. Az előadást nincs kritikus, aki minősíthetné. A mihez képest értelmezhetetlen. Egyet tehetünk: el kell menni, meg kell nézni, meg kell hallgatni.

Máriáss Zsolt zongorakísérete, Ligeti György zeneművének részleteivel olyan mértékben egy az előadó történetével, ahogy a fa lombja a szélnek enged. Tökéletesen belesimul az elmesélésbe. Alázata társául szegődik az asszonynak. Ő az egyetlen.