Az ige mindig igaz. Mindenkit megítél, ellenőriz, bemutat aktuális állapotában.

Közösség nélkül nem képes ellenállni a világnak a hívő, hacsak nem lesz Assisi Ferenc belőle, és kimegy a pusztába. Így is lesz ige, aminek nem fog megfelelni.

De annak sincs igaza, aki megalkuszik a közösségbeli anomáliákkal, amelyek hosszú évek imádkozásai után sem múlnak el.

Súrlódások nélkül kereszténynek lenni lehetetlen. De előre felkészülni sem lehet ezekre. Bár az Úr azt mondja, ezt kellene tenni, és utána rászánni magunk a követésére.

Újjal sem mutogathat senki senkire. Amiben elítélsz valakit, ugyanabban esel el te is, valamikor.

Akkor mi marad? Szenvedni a padokban, az életben, kitartani egymás mellett, vagy egyedül, és fel nem hagyni a reménységgel, ami, ahogy az ígéret szól, nem szégyenít meg.

Sokan sokféleképpen vétkezünk, mondja az ige, de aki segítségül hívja az Úr nevét, megszabadul. Kik vagyunk hát, mi hívők? Lúzerek, a világ szerint, magunk szerint is, de az Úr a megváltottjainak nevez. Mert egyedül Ő tökéletes. Kire dobhatunk hát követ? Senkire, akármilyen keresztény egyháznak is a tagja.

Valóban nem szabad sok tanítónak lenni.

Muszáj nekem is reagálni mindenre, ami történik? Muszáj mindig állást foglalnom? Nem. A maga meggyőződéséhez legyen hű az ember.  És ezen az alapon akármelyik egyház padjaiban, vagy a pusztában is akár leélhetem az életem. A vágyaink nem határozhatják meg a hitünket. Felismeréseink a mi utunkat kövezik ki, nem a másokét. Néha találkozhatunk egymással, ahogyan Bunyan vándora is. De a keskeny úton egyedül kell végigmennünk.

Mikor fiatalok vagyunk, tele energiával, tettrekészséggel, más feladataink is vannak. Semmi sem történik véletlenül. Természetes, hogy visz az indulat, a lelkesedés, az első szerelem, a tűz. És ez a tűz, ha már hajlottabb korú vagy, nem alszik ki, csak más minőségű lesz. Talán pislákoló. És akkor kisebb teret világít meg. De világít.

Azt gondoltam, az a dolgom, kürtöljem világgá az evangéliumot. Elég borzalmasnak tűnt, hogy a fülek süketek voltak. Kivált a közeliek.  Akkor én voltam a lökött? De születtek mások is. Jöttek a „lököttek”, aztán kit így, kit úgy érintett a hír. Magam, magunkat mindenképpen csak egymáshoz, a másikhoz mérhettük, ha már Pál apostol és a többiek nem éltek közöttünk, és maga az Úr is rész szerint mutatkozott be nekünk. Aztán sokan lemorzsolódtak. Velem együtt. Akkor most már rájuk, rám nem érvényesek az ígéretek? Csak az ítéletek? Akkor valóban kevesen vannak azon a keskeny ösvényen. Mert akkor ez azt jelenti, hogy kitartasz egy közösség mellett, bármilyen újabb felismerést félretéve, kitartasz konokul az első szeretet mellett, ami a csecsszopóé az anyja mellén. És soha nem nősz fel, nem tanulsz meg járni, mindig rajta csüngsz valakin, tanítson bármit. Te gyermek maradsz.

Azt látom most, hogy az Igék olyanok, mint a fű, egyformán nőnek, és mind az ég felé. És külön, ha egymás mellett is. És nyírhatod, újranő. És kigyomlálhatod, újranő. Egyszerre érvényes mindegyik ige, és egymás mellett békésen elvannak, beterítik a területet. Esőt is kapnak. És mindegyik magában nő, de együtt zöldellnek.

Felház. Újabb ültetvénye az Úrnak. Kert. Mit tehetsz ellene, és miért is tennél? Gyönyörködj benne. Az Úr adja a növekedését. Kert vagy te is. A másik gyülekezet is. A harmadik csoportosulás is. És a magányos fák is az Úr kertjébe tartoznak.