Kedves barátaim, akik megtiszteltetek azzal, hogy eljöttetek a könyvbemutatómra! Igazán hálás vagyok nektek, mert nagy-nagy örömet szereztetek azzal, hogy meghallgattatok és nem utasítottátok el mindazt, amit hallottatok! Nem szeretem az érzelmeket kordában nem bíró, nem tartó magatartást, de most nem állhattam ellen annak, hogy sokszor és újra kifejezzem hálás köszönetemet a lájkokért, a megosztásokért, a hirdetésekért. Mégis volt értelme, van értelme mindennek!  De zavarba is jöttem! El kellett telnie legalább egy jó napnak, hogy újra józanul, hideg fejjel tudjak magamra nézni. Megtörtént. „Helyemen” vagyok. Radnóti sorai is segítettek, a 2x2 józansága hullt rám, és folytatom a munkám.

Köszönöm, hogy értelmét láthatom annak, amit csinálok évtizedek óta. Mindaz a dicséret, elismerő, meleg szó „hadrendbe” állít újra.

Sokféle sors lehetséges. Az enyém európai. Azon belül magyar. Szűkebben: romániai, azaz erdélyi magyar. Tágabban: emberi.

Meghatározónk: keresztényi. Akkor is, ha ateista. A közeg, a „kultúra”, szokások, hagyományok, az élhető élet: krisztusi. És annyira bőkezű, nagyvonalú ez a jelző, hogy általában fel sem ismerjük. Mint a halak a vízben, úszunk benne, természetesnek vesszük a közegünk. Kívüle nincs élet. Magától értetődő, hogy tekintettel vagyunk egymásra, gyönyörködünk egymás munkáiban, képességeiben, odatesszük magunkat, ha szükség van rá valamiért, egy cél érdekében. Ismerjük az összefogás erejét, az elnyomás halálos ölelését. Tudjuk a kibúvókat, a kiskapukat. Az uram-bátyámosdi működik, és ez alapjában véve nem rossz. Rokonok vagyunk. Csak ismereteink töredékesek, rész szerint valók. De a szívünkkel meghalljuk a földinket, mert az is magyar, európai és keresztény. Tud szeretni, képes rá, magától értetődik számára. Nem kell megtanítani rá, beleivódott. Át van itatva. Ráragadt félszavakból, mondatokból, szokásokból, gyakorlatokból, az élet rendjéből – erre, mifelénk.

Mégis, bár a közeg adott, nem ismerjük föl, csak élünk benne, és addig, amíg valami nem kényszerít arra, hogy újraértelmezzük, vagy egyáltalán értelmezzük, először akár, és újratervezzük – az élet sodor, sodródunk, mondhatni boldog tudatlanságban. Minden lehetségesnek tűnik, nem félünk semmitől, a kihívásoknak is örömmel teszünk eleget, mert biztosak vagyunk a feltételekben, adott a pálya, ismerjük a szabályokat. Amíg ki nem zökkent valami ebből a megszokott rendszerből. Mint a hangya, aki tenyerünkben futkározik nem sejtvén, hogy el is pusztíthatjuk, hogy kevés ideje van. Vagy a pók, aki újraszövi a hálóját mindig, nem gondolva azzal, aki széttépi azt. Amit nem ismerünk, nincs is – jelszóval.

Isten arcával is így vagyunk.

Az ember, amit nem ért, hajlamos Istenre fogni, rá hárítani minden felelősséget. Nem igazán foglalkozik azzal, milyen is, mit is akar és akar-e egyáltalán valamit. Aztán annyi tudással rakta be a földet az ember, hogy ideje sincs ezzel törődni, mikor az élete nem elég a világ megismerésére. Pedig már tudja, hogy azzal nem lesz se boldogabb, se több. Csak még elhagyatottabb, még kiszolgáltatottabb, a mindenféle ismereteknek a játékszere. Labdáznak velünk idegen bolygók, földön kívüli civilizációk, természetellenes- és feletti erők, újabb és újabb messiások információival. Packáznak velünk. Az előre már hátra mutat és a fel már lefelé. A szélesre tárt karokban elveszlődünk, mert hiányzik belőlük a megtartó erő. Szétfolyunk a nagy szeretetáradatban, mert épp a szeretetet lopták ki belőle: az odafigyelést, a törődést, a felvállalást, az önfeláldozó segítséget, és elmegyünk mellette, mert azt hisszük, amit ma nem nyertünk meg, örökre elveszett. Pedig épp akkor ízlelünk meg az örökkévalóságból valamit, amikor lemondunk valaminkről másokért. Akkor szaporodik meg a kenyér, amikor szétosztod az éhezők között. Megsokszorozva kapod vissza azt, amiről lemondtál. Legyen az bármi: vers, beszéd, előadás, kertedben termett gyümölcs.

A halálból élet támad. Minden erről beszél – amíg még szólhat - itt a földön. Amit elvetsz, azt aratod. El kell vetni, hogy arathass. Ez a törvény. Ezt ismerjük.

Ezt a tudást, ezt az ismeretet oltotta Isten a szívünkbe. Ezt adta több ezer évvel ezelőtt és erre választotta ki Ábrahámot, ezt ígérte meg neki, és ezt teljesítette be Krisztussal.

Adjatok – néktek is adatik.

Mit adhatok, Uram? – kérded, - hiszen semmim sincs.  Hogyne volna – feleli az Úr. Te magad vagy az ajándék. Tebenned áldom meg a másikat. Te vagy a kinyújtott jobb kezem. Emberré lettem érted, aztán a rendelt időben meghaltam érted, lemondtam az örökkévalóságban látható dicsőségemről, hogy elhalva, mint a mag, sokan szülessetek meg belőlem, így válhassatok sóvá, világossággá, életté a többiek számára, És ez addig tart, amíg az újabb rend ideje el nem következik. De amíg tart a MA, addig szaporodjatok és sokasodjatok és töltsétek be a földet. A gonoszt jóval lehet és kell meggyőzni, ahogyan én tettem. Legyetek az én követőim.

Ez hangzik ma is minden európai, keresztény értékek mentén civilizált világban.

Nem tűzzel, vassal, hanem azzal az erővel, ami a szeretet lényege: szellemben és igazságban. A megmentés, a gyógyítás mindig fájdalommal kezdődik. A születést megelőzi a vajúdás. Az élet előtt ott az elhalás. A folytonosságban benne vannak az elvesztések, kimaradozások, hiányok is. Ezek a felkiáltó jelek, amik irányt szabnak a jövőnek. Az élhető jövő nem parttalan. Határait a szeretet jelöli. Azon túl élhetetlen.

Tudom, mondta a vadgalamb, és sosem tanult meg fészket rakni. A szelíd pedig fiókákat nevelt benne.

Tudom, öreg vagyok, és már nem úgy festek, mint régen. De már azt is tudom, hogy nem ez a lényeg.

Elindultam szép hazámból, Erdélyországból, egy diktatúrából, szabadságra vágyva, és nem is sejtve, hogy Isten sokkal feljebb teljesíti vágyam, mint azt elképzelni képes lettem volna. Pedig akkor még azt sem tudtam, hogy van-e igazándiból.

Átélhettem komoly veszteségeket, megrázkódtatásokat, amik a gondolkozásomat, szívemet kizökkentették a megszokott kerékvágásból, hogy megláthassak valamit a régi nyomokon túl. Hogy van élet az élet után is. Hogy lehet élni színház, költészet nélkül is, miközben te magad leszel valaki számára az előadás, a vers, a bemutató. Felnyílik az ember szeme és megismeri a vállalkozói lét küzdelmes formáját, megtanulja, hogy szép is lehet a világnak ez a szelete, amit pénz-, érdekszféráknak csúfolnak. Megtanulja, hogy önmagában semmi sem rossz, csak annak, aki annak tartja. Azért vélheti úgy, mert nem ismeri. És vice-versa. Az ebben a világban lélegzők is rácsodálkozhatnak a művész-szférákban alkotók életére.

Mert mindennek egy a summája: Végezd a munkád és vedd föl terhedet. Az én igám – mondja az Úr, - könnyű és gyönyörűséges. Amíg ezen a földön élünk, sosem tapasztalhatnánk meg fájdalom nélkül a gyönyörűséget.

Ezt fel kell vállalni.

 És mindezt azért mondtam el, mert ennyien eljöttetek, és mindannyian arra vagytok kíváncsiak – én is az lennék, mi az, amitől egy 66 éves nő kiáll ide újból, mitől hallgatott évekig és lássuk a medvét…

  1950-ben születtem, Kolozsváron. A később Nicolae Balcescu-nak nevezett gimnázium sporttagozatán végeztem. Marosvásárhelyen első nekifutásra felkerültem a Színművészeti Főiskolára, ahonnan négy év múlva Sepsiszentgyörgyön kötöttem ki, az azóta már Tamási Áron nevű Állami Magyar Színháznál. Verseimmel 1971-ben jelentkeztem a hazai magyar nyelvű folyóiratoknál, amelyek közül többen is közölték őket. Utunk, Korunk, Ifjúmunkás, Echinox diáklap, Művelődés, Igaz Szó. Sepsiszentgyörgyön állítottam össze színészinterjúkból álló kötetem, amelyet a rendszer már nem bírt kiadni, Domokos Géza és Kántor Lajos minden támogatása mellett sem. Áttelepülésünk után, akkor az itteni társadalomba való beilleszkedés annyi energiát követelt, hogy pár interjú, vers kiadása után, nem maradt sem idő, sem kedv a magam népszerűsítésére… És közben „fénytörést” szenvedtem, ami figyelmem fókuszát abszolút mértékben megváltoztatta . Voltam színész a Hevesi Sándor Színházban, dolgoztam szállodai recepciósként, betanított munkásként, gyermekfelügyelőként, biztosítási tanácsadóként.

Mostani jelentkezésemmel eleget kívánok tenni ama parancsnak, ami az alkotó embert felszólítja a cselekvésre. Hát így vagyok itt.  Az írással nem hagytam fel soha, és az internet segítségével már világgá is kürtölöm gondolataimat 2008-tól. 2015-ben jelent meg a Blessed Hope német kiadónál, magyar nyelven az első könyvem, ami elmeséli megtérésem történetét, és az ezen az úton való botladozásaimat, Vajúdás címmel. A mostani pedig az eddig írt verseimből, fiatalkori tépelődéseimből nyújt válogatást, a magam gondozásában, szerkesztésében. Illusztrációnak a családom készítette fényképeket használtam, jelezve azt is, mekkora súllyal szerepelnek életemben.

Ha meg kellene határoznom, ki vagyok, azt tudnám mondani, hogy „kereső”, a legnyugodtabb szívvel. Bár úgy tűnök, mint aki megtalálta, amit-akit keresett, az útnak még nincs vége. De abban már nagyon biztos vagyok, hogy mindazt, amire eljutottam, közkinccsé kell tennem. Ugyanis nem tulajdonos vagyok, hanem csak sáfár.

Ezzel ajánlom olvasásra könyvemet.