„minél szorosabb a mezőny, annál inkább bizonyítanom kell”
Sebők Klára
Dicsőségesnek láttuk. Nimbusza volt. Már főiskolásként csodáltuk, milyen szép, milyen nemes tartása van. Ahogy ült, járt, nem lehetett nem odafigyelni. Tökéletesnek tetszett. Ha egy társaságban ő is ott volt, másra nem tudtam figyelni. Néztem, hogyan viselkedik, hogy tartja a kezét, a fejét, a lábát. Néztem az arcát, ami újra és újra lenyűgözött. Tele volt titokkal.
Színpadon is tetszett. Gyönyörűen evett, minden ízléses volt, amit csinált. Esztétikus jelenség volt. A hangja volt egyedül furcsa, suttogós, levegős. Ez tette, hogy nem sárgultunk bele az irigységbe, és el tudtuk viselni a szépségét. Ez rekompenzált.
Ő volt a sztár. Minden valamirevaló női szerepet eljátszott. Mikor végeztünk, féltünk is a vele való összehasonlítástól. Szépnek, jónak, színésznőnek tartottuk.
Teltek az évek a pályán, és Sebők Kláritól mindig volt mit tanulni, ellesni éppen akkor, amikor láttuk. Rengeteget játszott, filmezett. Ahányszor találkoztunk, mindig kedves volt, de sohasem mézes-mázos. Normális hangú, józan kedvesség fakadt belőle, olyan, amitől nem fut el az ember. Vagány volt. És nem csak színésznői erényei voltak. Különlegeseket tudott kötni is magának, később a kisfiának.
Harag kedvenc színésznője Kolozsváron. Találgattuk, miért. Aztán kisütöttük. Beszélgetésünket is ezzel kezdem.
- Azt mondják, nagyon „munkás” színész vagy, jól lehet veled dolgozni, sosem fáradsz ki. Hogy „dolgozol”. Mi a titka annak, hogy Harag szeret veled dolgozni, attól függetlenül, hogy jó színésznő vagy?
Felhúzott lábakkal ül a fotelban.
- Figyelj ide. Egyszer elmentünk turnéra Szentgyörgyre a Nem élhetek muzsikaszó nélkül- lel. Én ott kicsi szerepet játszottam. Ha turnéra kerül a sor, aki teheti, mindig kilép az előadásból. Én nem. Kérdezték Suncitól, miért, és azt felelte: mert elsősorban színésznő. Engem nem érdekel, ha kis, vagy nagy szerepet játszom. Ott vagyok, ez a titka. Persze, idő kellett ehhez, hogy ezt megértsem, mert azért csak rosszul esett, mikor egymás után játsztam a nagy szerepeket, s utána egy kisebbet kaptam. Volt időszak, amikor egyáltalán nem játszottam.
- Volt ilyen?
- Hogyne. De a tehetséges ember nem vész el, előbb-utóbb felfedezik. A színész egy mondattal is tud bizonyítani, ha akar, s akkor felfigyel rá a rendező. Van egy periódus, amikor a leghasználhatóbbak vagyunk. De vannak olyan évadok, amikor nincs nekünk megfelelő szerep.
- Mikor nem játszottál?
- A Bűnbeesés után, a Budai Nagy Antal után. Sokat filmeztem, utaztam, ez alatt vagy nem játsztam, vagy csak statisztáltam. S azután is voltak évek, amikor nem játsztam. Akkor nem bizonyítottam. A színész soha meg nem nyugodhat, egy percig sem ülhet a babérjain.
Mikor nálunk jártak, Sepsiszentgyörgyön, s néha meglátogattam őket szállodai szobájukban, Sebők minden reggel tornászott.
- Minden nap tornával kezdődik - mondja. – Egész életemben mozogtam, műkorcsolya, tánc, vívás, mindent kipróbáltam. Másfél évig táncoltam is a vásárhelyi népi együttesnél. Megszoktam a mozgást.
- - S ez napi tíz percnél többet tart?
- Sokszor tíz perc csak a bemelegítő, a légzésgyakorlatok. Egész nap másként érzem magam, ha tornászom. Ezután következik a házi munka. Ma is fél hétkor keltem. Azután szépen „megrenoválom” magam s bemegyek a színházba. Szerintem fontos, hogy a színésznő esztétikai élményt szerezzen, kell adjon arra, hogy néz ki. Lehet, nem értesz egyet velem, de így van.
- Ilyenek a székely nők, vagy ilyen a természeted?
- Azt hiszem, a természetem ilyen.
- Én néha nem tudok nem elernyedni.
- Erre azért én vigyázok.
- Ez egy örökös vigyázzban állás akkor?
- Nem mondanám. Így érzem jól magam. Akkor vagyok jókedvű és vidám, ha így élek. Lehet, Gyuri azért játszat annyit, mert nincs választása. Engem mindig rettenetesen megkínoz és meggyötör.
Más kolozsvári színésznő is mondta nekem, hogy talán ő nem is tudna így dolgozni Haraggal, ahogy Sebők Klári.
- A szerető alatt gyötört meg a leginkább Harag – folytatja Klári. – Meg is mondtam neki viccesen: Nagyon szigorú vagy, de igazságtalan. De tudom, hogy végül is azért csinálja, hogy jó legyek. Ez a gyötrés különben tudod miből áll? Megpróbálja lehámozni rólunk a sok sablont. Kiforgatja az embert, teljesen más hangok jönnek ki belőle. Imádom a próbákat, a hangulatát. A legelképesztőbb, legfurcsább helyzeteket próbáljuk ki, hetvenféle variációt is. Harag rendkívül jó színészpedagógus. Ami „mesterséget” tanultam, azt tőle tanultam. Persze, nem akarok Tompához igazságtalan lenni. A Budai Nagy Antalt vele csináltuk. Tőle tanultam az első lépéseket.
- Másképp dolgozott?
- Először is sokkal lassabban. Haraggal is volt olyan, hogy egy délelőtt egy mondat született meg. Manea* például teljesen a színész improvizációs készségére bízza magát. Rendkívül érzékeny, zseniális rendező. Gyurinál minden, amit csinál valamifajta élményből születik, nem kitaláció. Ezért érzem nagyon fontosnak, hogy a színésznek rengeteg élményanyaga kell legyen, különben sok mindent nem tud megcsinálni. Gyurival azért szeret mindenki dolgozni, mert ahogy belép a színházba, megváltozik az egész színházban a hangulat. Színházi lesz. Talán ezért is van olyan tekintélye a világosítótól kezdve az igazgatóig. Bármit kér, mindent megtesznek neki. Manea rengeteget vár a színésztől, elmondja egy jelenet hangulatát s a színészre bízza a megoldást. Ő a fizikai munkára is nagy hangsúlyt fektet. A Képmutató bolondokat például no stílusban játszottuk. Manea hihetetlen dolgokról is meg tud győzni, hiszel benne. Nem biztos, hogy ez az igazi stílus, de ahhoz, hogy eljuss az igazsághoz, ezt is ki kell próbálni. Nála mintha minden színész egy hangszer lenne, és ő a karmester. Valahogy így érzem.
Erdélyi viszonylatban igazán irigylésre méltó rendező-előnnyel bírnak a kolozsváriak. Igaz, hogy akit nem játszatnak, gátlásosabb, elkeseredettebb lesz. Begubózik. Talán ez is egyik oka lehetett annak, hogy volt színész, aki nem akart beszélgetni velem.
- Miért szánja rá magát olyan nehezen általában a színész az interjúra? Mitől tarthat?
- Tudja Isten. Én sem vagyok meggyőződve arról, hogy amit elmondtam, az mind igaz és így igaz, ahogy elmondtam. De hát az egész életünk kísérletezés, kísérlet az életre. Azt hiszem, nem kellene félnünk attól, amit érzünk, gondolunk, függetlenül attól, hogy egyetértenek, éreznek veled vagy sem.
- Attól nem tarthatnak a színészek, hogy ezután minősíti őket a rendező, és esetleg nem osztja ki?
- Dehogyis! Azután minősíti, amit csinál! Gyurinál mindig mindenkinek el kell mondania a véleményét, aztán ő kiszűri ebből, amire szüksége van. De nála az a legfantasztikusabb, ahogy vezetni tudja a színészt. Ami egyszer a színészben van, azt ő kicsalogatja belőle. A szerelmi jelenet a Lócsiszárban bemutató előtt két nappal még sehol sem volt. Egy délelőtti próbán mondta Harag, csináljuk úgy, mintha az én férjem jönne haza. Sehogy sem jött ki. Akkor azt mondta, játsszuk el szöveg nélkül az egészet. Így alakult ki egyik próbáról a másikra. Az igazi találkozást számomra a Harag Gyurival való jelentette ezen a pályán. Nála statisztálni is öröm. Azt hiszem, a hat magyar színház közül nálunk a legjobb a hangulat. Mi alig várjuk, hogy bemenjünk a színházba. Baráti a légkör. Gyűlölködésben nem tudok dolgozni.
- A jó hangulat nem csak azoknál van meg, akik Haragnál dolgoznak?
- Nem. A Piros bugyellárisnál is az volt. Ha olyan csapat alakul ki, amikor mindenki egyet akar, nagyszerű. A Szerető alatt éreztem először ezt. Annak örültem, hogy mindenki jó volt. Nem mondom, hogy valamikor nem esett jól, mikor azt mondták, „te voltál a legjobb”, de ma már nem ez érdekel. Nekem is el kellett jutnom idáig. Megértettem, hogy az egész a fontos.
- Elégedetlenek is vannak.
- Persze, hogy vannak. Mikor kikerülünk a főiskoláról azt hisszük, mi vagyunk a világ közepe. de a színházban mindent elölről kell kezdeni. Nálunk minden egyes színésznőt kipróbáltak nagy feladattal. Hiába mondják, hogy van egy csapata Gyurinak. Ő mindenkit kipróbált, egy-két kivétellel. Akiket nem érdekel a színház, az nem is kap lehetőséget.
- Milyen kapcsolat alakul ki közted és a közönség közt, amikor a legsikeresebb jelenetedet játszod?
- Fantasztikusan megérzi a közönség… ez a fluidum, vagy minek hívják, ezt nem lehet lekottázni, ezt csak érezni lehet, mintha egyszerre dobogna a szívünk. Tudom, hogy ez hülyeség… Például a Szeretőben az utolsó monológnál, aminél a legnagyobb erőfeszítésembe kerül, hogy a lehető legszárazabban, legkopogóbban, könnyek nélkül mondjam el – pedig a közönség egy része biztos jobban szeretné érzelmesebben -, még így is érzem ezt a furcsa kapcsolatot a közönséggel. A Mazilu* darabnál például a közönség kivonult a nézőtérről, de ha egy ember megértette, annak is érdemes volt eljátszani, mondta erről az előadásról Harag. A közönségnek is fel kell nőni a színházhoz. Ami pedig a kritikusokat illeti, nem lehet igazán színikritikus az, aki csak annyit lát, amennyit itt láthat. Neki is lépést kellene tartani azzal, ami a világban történik a színházban. Valahol tizenöt évvel ezelőtti szinten maradtak. És nekünk is kell tartani a lépést. Milyen nagy dolog, mikor Gyuri elmesél egy-egy kiállítást, vagy olyan élményt, amit külföldön szerezhetett. Ilyenkor az emberben elképzelések születnek. A kritikusaink sajnos kevés színházat látnak, ahhoz, hogy valami újat, jót tudnának mondani nekünk. Mindig az az érzésem, hogy a színházhoz és futballhoz mindenki ért… Olyan előadásokra lenne szükség, ami jó is, és a mire a közönség is bejön. Azért meg lehet találni a módját annak, hogy a mércét ne szállítsuk lejjebb, mégis legyen közönségünk. Példa erre a Lócsiszár.
- Bukásaid voltak?
- Az ember tragédiájában Éva volt életem egyik nagy bukása. Rappaport* felújította az előadást, de megmaradt a régi koncepció, ami az új szereposztással sehogyan sem jött össze. Vagy… a Mazilu darab után felhívott egy idős hölgy, aki azt mondta, én voltam a színészideálja, Jókai sem tudott volna ideálisabb Alfonzine-t elképzelni – amit én utáltam, mellesleg, - és azt kérdezte, hogy vállalhattam ilyesmit? (Manea a könyvében minket is megemlít Váli Zitával*, hogy mennyire bíztunk benne… Ha nem tudsz se románul, se magyarul, akkor is megérted. Fantasztikus képek, víziók…)
- Hogy skatulyázhatnak be egy színészt?
- Ha olyan a színész, nem lehet megtenni vele. Tud harcolni ellene maga a színész is. Engem is fenyegetett ilyen veszély, de csak addig, amíg eljátszottam a Zsuzsit. Ezért kell a legkisebb szerepben is bizonyítani, hogy lássák, ezt is tudod.
- Sokat filmeztél is. Mit hanyagol el a színész a színházi munkához képest? Vagy a rádió esetében?
- Mindent. Én nem szeretem a filmezés „szakmáját”. Talán mert nem találkoztam igazán nagy rendezővel. Ott nem az a fontos, hogy csinálja meg a színész a szerepét. Ez egy kicsit keserű, de így van. A rádió-felvételt szeretem. Ezen a böhöm nagy színpadon egy intim hangot nem lehet leütni, mert nem hallja a közönség. Ott igen.
- S ezen az akusztikán nem lehet segíteni?
- Itt, a mi színházunkban sajnos, nem lehet.
Ezt nem csak én sajnálom vele együtt, hanem azt hiszem minden színész. Van, aki emiatt nem érvényesülhet ezen a színpadon. Áldatlan állapot.
- Számít az, ki hogyan dolgozik?
- … Vannak partnerek, akikkel imádok játszani, dolgozni. Nem azért, mert a férjem, de Suncival a legjobb együtt dolgozni. Soha nem ijed meg, ha új dolgokat próbálok ki. Van, aki utálja. Suncira ránézek, és a szeméből látom, a szememből látja, ha valamit másképp kell csinálnia. De hogy mitől jó egy színész? Akkor jó, ha nagyon igaz. Aki úgy játszik, hogy felmutat egy emberi sorsot. A tehetséget mindig elismerem. Nekünk nagyon fontos az új generáció is, a színésznek éltető erő a konkurencia. Minél szorosabb a mezőny, annál inkább bizonyítanom kell. Abban kell kiélnünk magunkat, hogy jók legyünk. Én ráérzéses, spontán színésznő vagyok. Persze, ez még kevés. Ez intellektuális munka is.
- Van legkedvesebb szereped?
- Mindig az, amit éppen csinálok. Nem élek a múltban. Persze, azért vannak szerepek, amelyek a szívemhez nőttek, szívesen emlékszem vissza rájuk. Ilyen a Lócsiszár Lisbeth-je, vagy a Zsuzsi, amit kilenc évig játsztam.
- Itthon dolgoztok-e együtt a szerepeken Suncival?
- Nem – feleli mosolyogva. – Együtt gondolkozunk itthon mély csendben. Őt például soha nem láttam itthon szöveget tanulni, de mindig tudja.
- Nem okozott problémát, hogy mindketten színészek vagytok?
- Tudom, hogy létezik szakmai féltékenység, bennünk nincs. Előadások után az ember általában nem tud azonnal lefeküdni, még stressz alatt van, ilyenkor szoktunk elbeszélgetni, hogy mi hogyan sikerült…
- Mit nem cserélnél el más színésszel, színházzal?
- Azt, hogy itt van Harag György, Tompa Gabi, a kollegák és mindenki…
- Mit jelent a színész-erkölcs? Van ilyen?
- Van. Azt, ahogy hozzááll bármilyen feladathoz, ahogy bármit csinál.
- Mikor idekerültél, volt olyan színésznő, akire felnéztél?
- Dórián Ilonára* feltétlenül. És Tanai Becura*. Nekem Becu volt A színésznő. Dórián rendkívül jó partner és jó kollega. És Orosz Lujza* is. De jó színész Keresztes Samuka* is. Sajnos itt a színházban magasan Suncit szeretem a legjobban.
Aki a kertben babrál, nem hallja ezeket a szavakat.
- Rendező kérdése az is, ki fölött hogyan telik az idő. – folytatja Klári, miközben összeszűkült szemmel nézi a kertben dolgozó férfit – Ha olyan rendező kezében vagy, nem kopsz ki a szakmából. Különben előbb-utóbb elkopik a színész, ha nincs, aki kisegítse a kátyúból. Erre én is számítok.
Remek formában van, barna frottír háziköntös van rajta, látszanak karján is a kemény izmok, egész kisportolt, erős alakján, hogy nem kényezteti magát. Mégis, ez a szomorú megjegyzés… De azonnal el is üti, kávéért siet a konyhába.
- Hogyan változik a színész jelrendszere idegen közegben?
- Mi a három Sütő darabbal, a Titanic-kal, és Az ötödik hattyúval mentünk Budapestre. Nem játszik másként ott sem az ember. Az baj lenne. Mikor arra törekszel, hogy megmutasd, mit tudsz, mindig rosszul sül el. Egy pánik hangulat persze azért mindenki részéről volt, de szép sikerünk lett végül is. De játszottam román nyelven is. Kolozsváron a Nemzetiben egy fiatal román rendezővel, Mircea Marinnal* a Woyzecket.
- Nehéz volt?
- Nem volt könnyű, de megtanultam.
- Miért lettél színésznő?
Kacag.
- Mert csütörtökön úgy határoztam, hogy szombaton felvételizek. Ne kacagj, ez így volt.
- És egyből bejutottál?
- Igen. Nem azért, mert olyan jó voltam, hanem mert úgy nézhettem ki abban az időben. Érettségi után felvételiztem a filológiára, hál’ istennek nem sikerült. Igaz, nem is tettem túlságosan komoly erőfeszítéseket ennek érdekében. Jó tanuló voltam, gondoltam, elég annyi, amennyit tudok. Nem volt elég. Ezután mentem át a népi együtteshez. A középiskolát Csíkszeredában végeztem, az iskolában is táncoltam. Nem akartam színésznő lenni. De aki megismeri a színpad varázsát, nem tud többé szabadulni tőle. A főiskola után ide kerültem, azóta itt vagyok.
- Soha nem akartál elmenni?
- Egyszer. Olyan kilátástalannak láttam mindent. S akkor jött Harag a színházhoz. Maradtam. Kiderült az ég a színház fölött.
- Sokat olvasol?
- Vannak periódusaim, amikor rengeteget. Néha egyszerűen nincs időm. És ha olvasási „napot” tartok, fut a ház…
- Milyen más művészetet szeretsz?
- Azt, ami tökéletes. A múltkor láttam a Spartacus- orosz balettet a tévében. Fantasztikus volt. Voltam a Louvre-ban, Spanyolországban El Prado -ban ’69-ben. Csodálatos élmény volt nekem. Sajnos, amikor Londonban voltunk, ’74-ben, nem vittek el. Láttam a Jézus Krisztus szupersztárt, maga volt a tökéletesség, ahogyan egy zseniális színész egyszerre táncol és énekel. Láttam a II. Richard-ot Stradford-ban, és szenzációs filmeket, az Utolsó tangó-t, a Portocala mechanika-t, …
- Mennyire vagyunk mi vidékiek?
- Nagyon azok vagyunk. Ennek oka, hogy nem járunk sehova, még Bukarestbe sem tudunk elmenni. Évekig abból éltem, amit Londonban láttam.
Megkérdem Suncitól is, aki most lép be a kertből.
- Mennyire lehet európai a színész?
- A vidék is Európában van – feleli, - a vidékiség is bennünk van. Végzetesen rossz úton van a magyar színjátszásunk. Az utóbbi időben majdnem minden előadás a rendező egyeduralkodását bizonyítja, övé a döntő szó, ő választ mindent, mindenkit maga köré. Most ezt a korszakot éljük. Volt fordítva is. Nálunk öt-hat éve ez van. S társadalmi alapja van annak is, hogy a rendezők nem a literatúra iránt érdeklődnek, hanem kiválasztanak egy minél ismeretlenebb szöveget, s ezen keresztül akarnak mondani okos – ez vitatható – dolgokat.
- Ezzel, ha a napi politika szintjére visszük le, csak degradáljuk teljesen a színházat. Rossz úton vagyunk. Mindig ki akarunk szúrni a rendszerrel. Sütő mindenfajta hatalom ellen írta a darabjait, a problematikája igaz lesz 200 év múlva is, amíg hatalom lesz… Az előadásainkban nincs meg az egyetemesség. Ne csak ma legyen érvényes, ne piac-szinten és piac-szintű igazságokat mondjunk ki. Olyat, ami holnap is érvényes lesz, és az emberre lesz érvényes. Az emberi kételyeket, érzéseket kell felnagyítani a politika szintjére… A rendszert nem lehet megváltoztatni, de meg lehet az embereket, azáltal, hogy művészetet kapnak, nem ilyen szájbarágós teóriát.
- Érzel különbséget a között, ahogyan mi, magyar színészek és a román színészek játszanak?
- Van, óriási – mondják, szinte egyszerre. – Isteni román színészek vannak. Olyanok, hogy megáll az ész. – Ezt Sunci mondja. – Valamim olyan természetességgel játszanak, olyan könnyedén..
- … ahogyan élnek – egészítem ki.
- Valahol vidéki nyom van rajtunk, de állítom, hogy nem a mi hibánk – mondja Klári.
- Miket szeretnél játszani?
- Inkább karakter szerepeket, mint szép nőket. Főiskolán nem volt semmilyen kimagasló alakításom. A Trójai nőkben játsztam Szép Helénát. Kovács György azt mondta: Klári, nekem tetszett. Ami nyilván azt jelentette, hogy voltak, akiknek nem.
Besötétedett. Héjja Sándorral abban maradtunk, hogy a kérdéseimre majd írásban válaszol, neki az jobban is fekszik. Klári közben valami különleges krumplit készített oda, de intésemre hamarabb kivette a sütőből és nem sült jól át. Kacagtam, Mondtam, ezt is megírom, mert az mégsem járja, hogy mindenben dicsérjem, kell lennie valami ellenpontnak is a róla készült rajzban. De az igazsághoz és a rajz kerekségéhez az is hozzátartozik, hogy Klári remekül főz.
Sebők Klárival kapcsolatban még volt egy friss élményem. Szentgyörgyön játszották a Szeretőt. Utolsó előadásuk volt, pár perc múlva a függönynek le kellett gördülnie, mikor elvették az áramot. Csak a vészlámpák égtek. Klári nem hagyta abba a szövegét. Darab szerint is félhomályban vetkőzik a figura, végig mondta, végig játszta. Mire meghajlásra került sor, a lámpák újra felgyúltak. Színpadi lélekjelenlét – ezt így nevezik. Sebők most is feltalálta magát.
Lejegyezte: Nászta Katalin
Sebők Klára
(Szentegyházasfalva, 1941. augusztus 15.) magyar színész, filmszínész. A marosvásárhelyi Székely Népi Táncegyüttes tagja volt. A marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet elvégzése után 1967-ben került a kolozsvári színházhoz, 1988-ban férjével, Héjja Sándorral áttelepült Magyarországra, és a Pécsi Nemzeti Színházhoz szerződött. 2000-től a Kolozsvári Állami Magyar Színház örökös tagja. Rendkívül sokoldalú színésznő.
Héjja Sándor (Marosvásárhely, 1942. március 14. – Pécs, 1996. október 31.) magyar színész. A marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben végzett 1965-ben, majd utána kolozsvári magyar színházhoz szerződött, ahol rövid időn belül vezető színész lett. Mind a klasszikus, mind a kortárs szerzők drámáiban sikert aratott. Modern játékstílusa új színt hozott a kolozsvári színpadra. 1988-ban feleségével,
