Csorba András

                               „Ezt a pályát…  nem lehet áldozatok nélkül csinálni”

                                                                                                                             1982

Csorba Andrással nagyon nehezen tudtam találkozni. A vásárhelyi, színművészeti főiskola rektora jelenleg, akinek rengeteg ügyes-bajos dolga akad épp emiatt. Régóta tanít a főiskolán. Régi nagy színészek jutnak az embernek eszébe róla, Csortos Gyula, stb. akik nem csak kitűnő színészek, de tekintélyesek is.

Oláh Tibor a következőképpen jellemzi  A Hét második színész-évkönyvében: „Veleszületett tehetség, töretlenül egészséges ösztönök, színészi alkat, … az sem ritka eset, hogy széles válla s jól megtermett alakja a fenyegető bukástól menti meg ezt vagy azt a (gyenge lábon álló) darabot…  Nem csak tetszés szerint modulált hangja, beszédtechnikája, hanem járása-mozgása, egész megjelenése és tartása is művészet; művészet, amelynek aranyfedezete a figurával való testi-lelki-szellemi azonosulása, a színpadi realizmus követelményeihez belülről igazodó, szerves átélés. … Marosvásárhelyen… senki nem veheti fel a versenyt vele.”

Ezekhez a szavakhoz én, a valamikori diák, aki Csorba-növendék sosem volt, sem tudnék illőbbeket, szebbeket hozzátenni. Félelmetes és lenyűgöző egyéniség. Ha kimondtad azt, hogy Csorba, valami nagyon nagyra és nagyon erősre, nemesre gondoltál, s gondolsz ma is. Olyan oszlopa színházművészetünknek, amit jellemezni nem, csak csodálni lehet.

Játszottam is vele. Az elveszett levél Trachanaché-ját alakította hűséggel, tisztán, és a régi nagyokra jellemző lelkesedéssel. Sokszor figyeltem oldalról, mit művel a színpadon, hogy játszik a közönséggel, hogy tartja a kezében őket, milyen könnyedén, magától értetődően vezeti a játékot, a közönség kedélyével hogy tud bánni. Alig tudtam, talán egyszer sikerült megelőznöm, hogy ne érjen nálam hamarabb a színfalak mögé… Készült, sétált, koncentrált, megközelíthetetlen volt. Már élt körülötte a szerep, „burokban” volt, nem lehetett szólni hozzá…

A főiskola rektori szobájában beszélgetünk, illetve csak készülünk a beszélgetésre. Kikérdez, milyen kérdéseim vannak, párra vázlatos, sietős feleletet ad, hogy majd, amikor leülhetünk, kiegészíti… amire aztán mégsem kerül sor. Nincs idő rá. Percenként nyit be hozzá valaki, kéri segítségét, és ő senkit el nem utasít. Úgy rektor most, ahogy színész volt a színházban. Mert pár éve már csak a főiskola alkalmazottja. Nem tudott két feladatnak, hivatásnak eleget tenni, mert mindkettő egész embert követel, s az egészből sem akármilyen minőségűt…

Ha munkamódszeri elemzést készíthetnénk Csorba András művészetéről, valószínű azok közé tartozna, akik nem csak ésszel sakkozzák ki szerepeiket. Vérrel, lélekkel, szenvedéllyel építi, teremti meg színpadi alakjait. Minden szerep életes, húsvér, egész ember az ő alakításában. Nincsenek olyan hiátusai, hogy a szellemi ívet ne támasztaná alá érzelem, élet, emberi tartalom.

• Az értelem nem képezheti egyedül az alakítás, a színészi alkotás alapját – mondja. – Hol marad akkor az ember? Hol vannak az idegei, a szenvedélyei? Megszédítheti pillanatnyilag a nézőt, de nem ez az igazi… - feleli arra a kérdésemre, hogy el lehet-e különíteni a kétfajta szerepmegközelítési módszert. – Aki el tudja, olyankor az eredménnyel baj van.

És kérdi tovább, jegyzi, milyen kérdéseim vannak, hogy majd kimerítőbben válaszolhasson rájuk.

A rendező és színész közös munkájáról kérdezgetem. Van olyan, hogy kiváló színész, kiváló rendező és mégsem jutnak közös nevezőre, miért?

• Mert nem tartoznak közös érdekcsoportba – – De a jó rendező felismeri a jó színészt. A rossz nem mer jó színésszel dolgozni. Manapság rendező-központúnak tartják a színházat. S a rendező abban a pillanatban, amikor érzi, hogy a színész felülmúlja őt, megijed. Kicsi rendezők mindig olyan gárdával is dolgoztak. Persze, bogarasság… A jó színésznek is lehetnek „bogarai”, amik eltávolítják tőle a rendezőt…

A színészerkölcsről kérdezem. Nem erkölcs fölötti-e a színész?

• Szó sincs róla. Ki hogy dolgozik, ez összefügg a jellemével. De a színész nem felsőbbrendű. Hogy ismerné meg akkor az embert? Hogy alakítaná ki azt a figurát, ha ő más erkölcsi normák szerint él? Akkor nem ábrázolhatna hitelesen egyetlen figurát sem.

Majd visszatér az előbbi témához.

• Képtelen voltam egyeztetni a rektori állást a színészi hivatással. Visszaadtam a Bánk bánt. Az elképzelések nem mindig találkoznak, de a munka folyamán közös nevezőre lehet jutni a rendezővel. Sőt. Attól függ, mit nyújt a rendező és mit nyújt a színész. Mert, ha csak elmondja, hogyan nem szeretné, de azt, hogyan szeretné, nem tudja elmondani, akkor vakvágányra kerülnek. Bizonyos alakítások mennyire s hogyan teljesednek ki, a munka folyamán derül ki. Sokféle módszerrel lehet a jóhoz eljutni.
• Hogyan lehet együtt játszani? Hogyan lehet megteremteni a munkafeltételeket?
• Ez a rendező feladata. A színész érzi, hogy a rendező tudja, mit akar, hogy felkészült. Azt mondja el a színésznek, amire szüksége van, nem azt, amire nincs szüksége a színésznek. Az elméletileg sokat okoskodó rendező taszít. Önkéntes fegyelemre van szükség. Ez olyan természetessé válhat, hogy meg is feledkezhetnek arról, hogy fegyelmezettek. A munkalégkör kialakítása komplex dolog. Nem csak addig kell a kapcsolat a rendezővel, amíg dolgoznak, hanem azon kívül is. A színpad nem mindig ad lehetőséget arra, hogy mindent tisztázzanak. El kell beszélgetni róla a próbákon kívül is. Nyilván főbb szerepekről van szó. Nem puszipajtási viszonyra gondolok, de a műhelymunkához ez is hozzátartozik, a beszélgetés.
• Van különbség a között, ahogyan ön látja, s ahogyan a fiatalok látják a színházat? Lehet korszerűtlen egy színész?
• A jó színész jó anyag. Alakítható, minden korban, minden műfajban érvényesíteni tudja tehetségét. Ehhez azonban jó rendezőre is szükség van. A fiatalok, hát ez sokrétű dolog. Elsősorban az ú.n. öregek kell hozzásegítsék őket ahhoz, hogyan lássák a színházat. A fiatalokat saját koruk készteti arra, hogy ebben az egész bonyolult színházi és társadalmi világban másként lássanak. Mindennek az alapja a tehetség. Bizonyos izmusok abszolút lehetőségeket adnak arra, hogy kisképességű féltehetségek megtalálják a helyüket. Igazán tehetséges színész soha nem merevedhet bele egy sémába, a tehetsége kényszeríti a kutatásra, keresésre. Nagyon tehetséges színész nem olvad föl semmilyen izmusban. Egy tény, mindenféle módszer, felfogás veleje az ember kell, hogy legyen. Emberközpontú legyen a színház. Erről hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Vagy sajátmagunknak játszunk, vagy a rendezőknek, vagy három vájt fülűnek, s szegény néző azt sem tudja, hogy eszik-e vagy isszák… Az újat is, ami emberközpontú, okosan kell adagolni a közönség nevelése céljából. Ha átesünk a ló másik oldalára, tartalmatlanná válik a színház. Az élet bebizonyította: bárhova kapkodunk, mindig visszatérünk – nem a hagyományos – a realista színházhoz. Ha nem „újszerűen”, de igazán úgy játszottuk volna, ahogy Csehov megírta Csehov darabjait, akkor megértette volna a közönség is. Nem kellett volna nyakon önteni könnyes melodrámával annakidején…
• Milyen kapcsolat létezhet színész és közönség között, hogyan alakulhat, s közrejátszhatnak ebben a szerepek?
• Ezt érezni kell, nem lehet megmagyarázni. Bármilyen jó a színész és a rendező, mégis olyan ritkán tudja megteremteni ezt… az a szikra… Ezekért a pillanatokért él, dolgozik a színész. Minden matematika és logarléc mellett szükség van erre a nagy belső adományra, amit nem könnyű átadni a közönségnek. Ez végeredményben meghatározhatatlan… Hiába sír például literszámra könnyeket a színész, mégsem hat a közönségre. Ilyen is van. Ezért ki kell tapasztalni, megtalálni azokat az eszközöket, amelyekkel eljuthatsz idáig…
• Ez a csoda?
• Nagy idézőjelben. Igazán nagy idézőjelben. A csodákra az embernek az életben is szüksége van. Hogyne lenne akkor a színpadon is! Néha elfeledkeznek a színpad illúzió-keltő erejéről, szerepéről. Gondolok akár a szereposztásra is. Híve vagyok a totális színésznek, de vannak szerepek, amelyekkel illúziót is kell kelteni. nem minden kiváló színész alkalmas minden szerepre. Hiányozhatnak belső és külső eszközei hozzá. Lévén hősökről szó, ez szintézis, összegyúrt figura. A púpost sem játszhatja egy púpos, csak azért, mert ő az. Persze, a külső, a szépség mondjuk, rendkívül relatív dolog a színpadon, de sosem a külső szépség számít, hanem a belső. Ennek sok-sok összetevője van. Ezzel kapcsolatban a legfontosabb: legyen a színésznek mondanivalója. Nem elég, ha a szerzőnek és rendezőnek van. Legyen a színésznek is véleménye arról, amit csinál, amit mondani akar. Ez a plusz teszi művésszé a színészt. Ha ez megvan, sok olyan dolgot bányász ki a színészből, aki a közönséget magához köti, és más súlyú tarsollyal megy haza a néző. Az önmutogató színész és rendező rákfenéi a színháznak. Amikor furcsaságaikat akarják fitogtatni. Hogy én másként csinálom. Elképzelhetetlen, hogy ferde gondolkozású ember nagy művész lehessen. Hogy erkölcs fölötti-e a színész? Többet lát, jobban lát- Ennyi.
• A színész mindig a legkevésbé megbecsült művészek közé tartozott.
• Ez természetes dolog. Ez a mesterség áldozatokkal jár. A belső műhelyt, a kínlódást, nem is jó, ha ismeri a közönség… Hogy mennyire vesz igénybe… ’52-ben végeztem, harminc éve. Ezt a szakmát nem tudják megfizetni. Nincs is megfizetve. De ennek nem szabad befolyásolnia a színészt. Ma színésznek lenni nagy hivatás. Ezért kell mondanivalója legyen. Igazi fizetsége, ha eredményt ér el, ha érzi, hogy tudott adni valakinek valamit, ha gazdagítani tudta az embert. Közéleti harcosok, ahogy Sütő is írta. A színésznek kell a legjobban látni, érezni, érteni azokat a problémákat, amelyek az emberiséget, a közvéleményt foglalkoztatják. Ott kell útmutatónak lenni, úgy csinálni, úgy élni, hogy példa légy. S ha jól csinálod, s a közönség magára ismer, már szórakozik is. A színész mélyebben bele tud nyúlni az emberek életébe, felfogásába. Segítenie kell az embert, hogy elboldoguljon mindennapi életében. A műsorpolitikánál kezdődik. Sajnos nincsenek mélyen gondolkodó, jól képzett színházi szakembereink. Van egy csomó sóhivatalnok, színházhoz nem értő ember. Nem tudományosan, sokrétűen gondolkodva, s a helyzetnek megfelelően válogatják össze a darabokat. Nem véletlen, hogy régen nagynevű írók, dramaturgok dolgoztak a színháznak, és sok ében át együtt tudtak dolgozni a színházzal. Ma egy színházigazgató csak hivatalnok.
• Kit tart igazán nagy színésznek?
• Saját magamat. Köztem s a többi között az a különbség, hogy ők azt hiszik bebizonyították, én pedig nem tudtam még bebizonyítani. Most tudnék a legjobban dolgozni a színpadon. De nem lehet. A rektori állás nem engedi. Ezt a pályát, akár oktatásról, akár színházról van szó, nem lehet áldozatok, hozzáállás nélkül csinálni. Nekem le kellett mondanom a színházról… Itt mindent nekem kell csinálni… Tavaly is három szerepet utasítottam vissza… Nincs mikor, nincs idő… Ez a „szakmában” nagy kiesést jelent.

Nem panaszkodik. De minden gondolata panasz. Vérbeli színésznek a legnagyobb büntetés lehet, nem játszani…

• Mit nyújt a főiskola ma egy diáknak?
• Csak a tehetségtelen ember mondhatja, hogy semmit sem kapott a főiskolától. Kovács György, Lohinszky, Tompa, … ezektől volt mit tanulni. Egy mozzanat, egy-két mondat elég lehet egy tehetséges diáknak. A lehető legjobbak tanítanak. Aki tanulni akar, az tanulhat is. A mai módszerek már másak. Aki ezelőtt tíz évvel tanult itt, ma nem ismerne rá a főiskolára… Az emberek könnyelműen szidják a főiskolát, de áldozatokra nem képesek érte. Nem jönnének tanítani. Én azért nem játszom, hogy vezethessem ezt az intézetet, mert ezt is kell valakinek csinálni…

És elszólítják rektori teendői. Nyolcvanhárom nyarán is kerestem, de súlyos betegen feküdt a kórházban. Azóta meggyógyult, hál’ Istennek. De új beszélgetésre nem tudni mikor lesz ideje. Játszani pedig? Ki tudja. Egy hatalmas kaliberű színész került pályaszélre… Remélhetőleg csupán ideiglenesen.

                                                 Lejegyezte: Nászta Katalin

 Kép  a  Mentség című előadásból: Kovács György és Csorba András

Édesapja: Csorba István csíkszentdomokosi cipészsegéd volt, aki az 1920-as évek elején Brăilában kapott munkát. Itt ismerkedett Csűdör Bertával, aki cseléd volt. 1940-ben a család Marosvásárhelyen telepedett le. Középiskolai tanulmányait a marosvásárhelyiKereskedelmi Reál Iskolában végezte. Rendszeresen szerepelt színielőadásokban. 1952-ben végzett Marosvásárhelyen a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben. Első színpadi szerepe első éves főiskolásként volt Grigulisz: Agyag és porcelán című darabjában Igor századost alakította. Vizsga előadása 1952-ben Boroszina–Davidson: Harmadévesek című színművében Andrej alakjának megformálása volt. A marosvásárhelyi Székely Színház^[1] tagja lett. 1954-től tanított a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben, 1981 és 1987 között pedig az intézet rektora volt. 1970-től 1973-ig a marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója volt, 1973-ban lemondott tisztségéről. Magyarországon egyetlen filmben szerepelt, az 1962-ben Gertler Viktor rendezésében készült Az aranyember című filmben Tímár Mihály szerepét alakította.

Csorba András (Brăila, 1927. augusztus 25. – Marosvásárhely, 1987. augusztus 24.) erdélyi magyar színész, színészpedagógus, színigazgató.(Forrás: wikipédia)