Senkálszky Endre

                                                                                                                                             (1983)

Az udvarhelyi Korunk találkozón láttam újra, bevallom nagyon sok év után. Talán ötödikes diákok lehettünk, amikor osztályunkban járt. Egyfelvonásos színpadra állításában segédkezett. Nem emlékszem már milyennek képzeltük mi akkoriban a színészt, de ő nem felelt meg a várakozásainknak. Túl szigorú volt, túl tanáros. Komolyan vette a dolgát. Ez volt róla az első benyomásom. Féltem is a vele való találkozástól, hogy nem tud feloldódni köztünk a kor-, ízlés-, személetbeli távolság.

Rég nem láttam színpadon, de úgy élt bennem, amíg újra nem találkoztunk, mint a régi iskola paradox módon változatlanul maradt képviselője, aki igen szenvedélyesen szaval, nemes pátosszal, amelyre azonban már rárakódott az idő s az ízlésrétegek elfedik előlünk e stílus eredeti szépségeit. Hiszen a kor ízlése ellen játszani hiábavaló próbálkozás. Minden stílusváltás korigényhez kapcsolódik, s amit a tűnő nemzedék frissnek tarthatott, az ósdinak hat a legifjabb szemében – új, saját hangját kívánja hallatni, s ennek az ízlésrétegnek, felfejlődő ízléskategóriának engedelmeskedik a mindenkoron korszerű játékra törekvő színész. Aki megmarad saját nemzedékének stílusa mellett törvényszerűen elveszíti az eleven kapcsolatot a közönséggel, múzeumi tárggyá minősíti önmagát. S annak ellenére, hogy a múzeumi értékek és ritkaságok megbecsülendők, csak mint a múlt itthagyott nyomait értékeljük őket, nincsenek eleven kapcsolataink velük.

Senkálszky Endrénél viszont ez a „múzeumi” magatartás olyasmit eredményezett, ami egy ugrással a következő nemzedékhez fordul-fordít színészt, érdeklődő közönséget. Megteremtette az ókori görög drámák ciklusát, oratórikus előadásokat hozott létre vezetése mellett a Kolozsvári Állami Magyar Színház. Itt nem a forma volt lényeges, csupán a tartalomra koncentrált előadások voltak ezek – a látvány formája hiányzott – amelyek égető hiányt pótoltak művelődési életünkben.

Nos, ez a szép eszmefuttatás róla négykézlábra ereszkedett, mikor meghallottam Udvarhelyen a Magyari Lajos Kötések című kötetéből összeállított verscsokrot az ő előadásában. Korszerű volt, Senkálszky volt, művész volt. Magamban leemeltem a kalapom előtte. Bár a tanáros benyomásom nem cáfolta meg. Az ember tragédiájának a prágai színjét legalább két órán át próbáltuk. T.i. ez a rész került felolvasásra az udvarhelyi közönség előtt, no meg… , megkértem, olvassuk fel a Tragédia első jelenetét is, de úgy, hogy én leszek Lucifer és ő az Úr hangja. Vállalta! Igaz, még keményebben dolgoztunk rajta, mint az előző részen. remek bizonyítéka volt ez a vállalkozás részéről friss, újdonságoktól, sőt vakmerőségektől nem viszolygó szellemének.

• Kiváló pedagógusként emlegetik. Tudom, annak idején ön is részt vett a főiskolára felvételizők toborzásában. Hogyan zajlott ez gyakorlatilag?
• Az nagyon jó módszer volt és a Szabó Lajos érdeme, aki motorja volt az intézetnek. Körlevelet küldött szét a műkedvelőkhöz, összegyűjtötték az érdeklődőket. A tanári kar között felosztottuk a magyar iskolák területeit. Első ízben Dés-Beszterce felé mentem. Ott fedeztem fel Vadászt, Koblicskát. Elbeszélgettem velük, tapogatózó módszer volt ez, valamit játszattam velük, verset mondtak, annak kellett kiderülnie, van-e drámai idegrendszerük. Kezdetben én vezettem a felvételi vizsgákat. Olyan is volt, akit lebeszéltünk erről a pályáról. de sokukat én készítettem fel. Bács Ferit, Tóth Tamást, Farkas Ibolyát, Borbáth Júliát, vagy Csoma Jutkát, Rozsnyai Júliát, Bereczky Pétert, Csapó Györgyöt – rengeteget foglalkoztam a fiatalok felkészítésével. Egyszer akartak pénzt ajánlani ezért, de visszautasítottam. Addig, amíg úgy láttam érdemes, foglalkoztam vele. Volt, akit hosszú időn át szinte dresszírozni kellett, mégsem akart lemondani erről a pályáról – de megmondtam neki, ha első félév után sem mutatkozik fejlődés nála, kikerül a főiskoláról. Ki is került. Abban az időben a legfiatalabbak párhuzamosan végezhették a középiskolát és a színit. Ez nagyon szerencsés helyzet volt. Addig, amíg mindenkinek módja volt letenni az érettségit. Koblicska Kálmánt például Besztercén fedeztem fel, őt mégsem vették fel, mert nagyon fiatal volt. Ez is bonyolult kérdés azért, ez a felvételi. Azóta sokat fejlődött, ma már vannak előkészítők, s ha a tanárok lelkiismeretesek felkészíthetik őket. Nem történhetik meg az, hogy félrevezeti a tanári kart egy felszabadultan, közvetlenül viselkedő jelölt, aki tehetségtelen, s a másik rovására tündököl, aki gátlásosabb, viszont tehetséges, de mégsem őt veszik fel, hanem az előbbit. A tehetséges embert felszabadítja a főiskola a gátlások alól… Tompa jött rendezést tanítani, Bereczkyt, Czompókot, Szabót, odajártak Szeikovits Teréz, Farkas Ildikó (Marosi Barna felesége) – s mikor Tompa nem tudott átjönni Vásárhelyről engem kértek meg, hogy feladatot adjak nekik. A főiskolások, Orosz Lujza, László Gerő, Tanay Bella harmadévesek voltak, amikor én odakerültem. Az ő évfolyamukat javasoltam, hogy szerződtessék a színházban. Hiány volt akkor a fiatal színész, s akkoriban a színház vezetőségében voltam Szentimrei igazgatása alatt. Janovics meghalt ’45 november 16.-án, és a Magyar Népi Szövetség tagjai: Kacsó Sándor, Balogh Edgár (Kurkó Gyárfás elnöklete alatt) megértek ’47 januárjában, épp Szentimrei sugalmazására, hogy az ő rossz egészségi állapota miatt igazgassam én is a színházat mellette. Aztán háromnegyed év múlva kérésemre felmentettek e tisztség alól. Rendeződtek az anyagi gondok, megtörtént az első stabilizáció, jobb anyagi helyzetbe jutottak a színészek. Szentimrei is belátta, hogy óriási áldozat részemről majd minden prózai darabban játszani és még a színház ügyes-bajos dolgait is rendezni. Sajnos Szentimreit, aki Janovics után az egyik legigényesebb színházigazgató volt, betegsége visszavonulásra kényszerítette, ezután került Vásárhelyre a főiskolához. Utána, Bisztrai Máriáig talán tizennégy-tizenöt igazgató is váltotta egymást. de Szentimrei után közvetlenül egy háromtagú bizottság igazgatta a színházat: Harag, Méliusz, s egy Kovács Dénes nevezetű díszítő…
• Megkérném, mondana valamit arról, ön hogyan tanított?
• Botcsinálta tanár voltam, a szükség csinált belőlem előadótanárt. Én velük együtt tanultam. Igyekeztem közel kerülni hozzájuk, elvártam tőlük a pontosságot, lelkiismeretességet, őszinteséget, ahogy magamtól is. Tanítottam Csorbát, Bisztrait, Erdőst, Illét, Csíkyékat. Emlékszem egyszer Krasznai késett, valósággal feltépte az ajtót, beszélni se tudott a fáradtságtól, csak annyit lihegett: de nem késtem! Nem volt válaszfal közöttünk, hogy ők a diákok és én a tanár. Úgy viszonyultam hozzájuk, ahogyan szerettem volna, ha hozzám viszonyulnának és közel kerülnének a rendezők, Tóth Elek, kemény János, Kőműves Nagy Lajos, Delly, Harag. A legfontosabb szenvedély, a drámai idegrendszer, akiben nincs, az soha nem lehet színész. Értelem, érzelem és kontroll. Ezeknek adagolása a fontos. A mértéket tudni. Mert a túl sok ráció sem jó. Hideg lesz tőle a színész.
• Hogyan látja a ma nemzedékét, miben különböznek például az önökétől?
• A lobogás, pakura-gondok mellett, nagyobb volt bennünk, mint a mai fiatalokban. Az más kérdés, hogy a főiskolai oktatást a színházban tovább kell folytatni, de most sok mindent biztosít az állam, sokkal többet kellene tennie a színésznek. Akkor a színész a ruháját is maga vásárolta… A főiskolai végzettek elosztási módszere nem helyes, nem egészséges. Én nagyon mechanikusnak tartom ezt a módszert, hogy az általános osztályzat alapján választ a diák. ’64-ben, mikor kineveztek igazgatónak, másod- és negyedév között rendszeresen átjártam a főiskolára, így fedeztem fel Széles Annát, Héjja Sándort, Stieff Magdát, Mihály Pált, Nagy Dezsőt. Mikor végeztek, előzőleg beszéltem velük, tudtam, hogy biztosítani tudom a foglalkoztatottságukat, vezető szerep várt rájuk. Ha nem ilyen előrelátással épít az igazgató, elöregedik a társulat. Példa erre Kolozsvár. De olyan is történt, hogy felettes szervek magukhoz hívattak, hogy X színésznőt szerződtessem. Ellentmondtam, mert nem hiányzott az a típus az együttesből és hátrányba került volna egy hasonló zsánerű színésznő a színházban. Pedig külön státust (posztot) kaptam volna rá. De felelős is lettem volna vele szemben, és ennek már nem tudtam volna eleget tenni. Bürokratának is tartottak. Az irodámban az üveglap alatt az igazgatásom előtti évtől ’69-ig nyilvántartottam a társulati névsort, a bemutatott darabokat, a színészek által játszott szerepeket és a rendezők rendezte darabokat. Mindig tudtam ki mikor mennyit produkált. Bürokratikus módszernek tartották. Pedig így soha nem feledkezhettem meg senkiről. Legalábbis kisebb volt a valószínűsége.

Egy ilyen „kimutatást” láthattam nála. Szerintem is roppant hasznos dolog. De máris folytatja.

• Annak idején észrevettem, hogy Dóriánt Széles, László Gerőt Héjja válthatja, de most ki fogja átvenni Héjjától a stafétát?
• Sata Árpi?
• Egy társulatban rengeteg szín kell legyen. Sata jó példa. Egyre nélkülözhetetlenebb a színházban. Bizonyos darabokban pótolja Héjját, de van szerep, amit nem lehet eljátszani. Pedig népes társulat. Igaz, sokan meghaltak… Poór Lili, Fekete Mihály, Beness Ilona, Andrássy Marci, Kovács György, Balogh Éva, Péterffy Gyula, Pásztor János, Horváth Béla, Flóra Jenő. Nyugdíjas Imrédy, Orosz Lujza, Koós Zsófi. Ezek ízig-vérig színészek voltak. Sokukat nem pótolhattuk. Sok idő kell ahhoz… Hatványozott felelősség hárul a mindenkori színházi vezetőségre, hogy tudományosan építse a színházát, hogy legyen, akinek átadni a stafétabotot. Ezért kellene változtatni a főiskolai végzősök elosztásán, hogy az igazgatóknak jogukban álljon választani a növendékek közül. A diák nemet is mondhat. Minden végzősnek várnia kellene, hogy az igazgató tegyen ajánlatot, mert akkor ott biztosítva is lehetne a fejlődés, dolgozhatna…
• Hogy érzi, milyen ívű pályafutása volt? Érték mellőzések?
• Én Hetényi magán-színiiskoláját végeztem ’37-ben. Akkor Aradra kerültem Szabadkai József – Krémer Manci nevelőapja – társulatához. Nagyon jó iskola volt az ott eltöltött egy év. Utána csődbe jutott a magánvállalkozású színház és új szerződés után kellett nézni. Állandó színház akkor kettő volt, Kolozsváron és Aradon. A kolozsvári látta el Aradot, Nagyváradot – ez ’37-ben volt! – Temesvárt, Brassót. Az aradi Arad-Temesvárt játszott és Szatmáron, Szigeten. Napi három előadásunk is volt így: Arad-Temesvár- Arad. Nem panaszkodtunk. És állami támogatásban sem részesültünk, mint most…
• De fékek sem voltak.
• Nem lehetett kimondani, hogy huszár, Budapest, Lánchíd. Jó barátságban voltam Emil Isac-kal, aki sokszor állt segítségemre, és engedélyezte a darabokat… A következőképpen működött a társulat, például hétfőn három órától, hat órától és kilenc órától az operett részleg játszott Kolozsváron, a kezdők. Tóth Elek vezetésével szintén három előadást játsztak Váradon, és az elit gárda ugyanúgy, ilyen ritmusban, ugyanaznap Temesváron. Ez volt 1939 dec. 25.-én, és kedden ugyanúgy, szerdán szintén, sőt, akkor még egy tizenegy órai matiné is műsorra került.
• Hány tagú volt a társulat?
• A prózai kb. tizennyolc tagú. És ritkán maradt ki egy-egy színész a különböző produkciókból… No, és éppen Szamosújváron nyaraltam, mikor ott szerepelt Jódi társulata. Hozzájuk szerződtem. Közkereseti társulat volt, a bevételt elosztották. Ott voltam egy évig. Ezután kerültem Kolozsvárra. S ez úgy történt, hogy még Aradon beugrottam az ott vendégszereplő kolozsvári gárda – Tóth Elek, Kovács György, Tompa Sándor, Mészáros Béla, Beness Ilona – produkciójába, ahol egy kis szerepet kellett alakítanom. Később e beugrás alapján javasolták a felvételemet a kolozsvári színházhoz. ’39 óta itt vagyok. Nem vártak rám főszerepek, azokat ki kellett harcolni. Kitüntetésnek tartottam, hogy fiatal, két éves majdnem ismeretlen színészként itt lehetek. Tóth Elek tanított, a Bánk bánnal vizsgáztam, ennyire ismerhettek csak. de már az első évadban a sok epizód szerep mellett már főszerepet is játszhattam. Én nem produkcióval kerültem ide, ballasztokat nem tűrt a színház, aki nem állta meg a helyét, nem újították meg a szerződését. Zilahi: hazajáró lélek című darabjában egy próbával eljátszhattam a főszerepet. Igaz, ezt a szerepet már Jódi társulatánál is játsztam, de mégis… más volt a kolozsvári gárda. Azóta is hálás vagyok Kemény Jánosnak, aki még négy évig igazgatott. Erről az időszakról a legszebbeket mondhatom csak… A pályám lassan felfele ívelt. ’42-ben öt éves színészi gyakorlat után eljátszhattam az Ádámot, olyan partnerrel, mint Táray Ferenc, aki Lucifert játszta.
• Láttam a jó múltkoriban a tévében, sok fényképet is őriz.
• Erről sajnos nincs. De egy színésznek minden újabb szerepben bizonyítani kell. Ha eltelik önmagával, ha az igazi pedagógus rendezőt és a tárgyilagos segíteni kész kritikát nem veszi figyelembe, nem teszi jól. Mi, színészek minden szerepnél újrakezdjük, és kisebb nagyobb sikerrel teszünk eleget a ránk osztott feladatoknak… De ez a birkózás sok álmatlan éjszakát szerez a lelkiismeretes, hivatástudó színésznek. A rendező a vadhajtásokat, modorosságokat lenyesegeti, az igényes kritika pedig tükör. Ha sebeket oszt, öncélú, a szellemeskedés kedvéért íródik, akkor azt nem becsülöm, habár a legdurvább kritika is foglalkoztat. A mai fiatalokkal ellentétben nekem megadatott, hogy öt Shakespeare darabban játsszam, egy görög drámában, Ádámmal kétszer is találkozhattam, majd az Úr, Péter apostollal… Bánk bánban először Simon bánt játsztam, majd Endrét, egészen fiatalon Bánkot, később, érettebb korban ismét, majd Mikhál bánt, és számtalan nagy feladatot még…
• Változott-e szerepfelfogása, darabról való véleménye az idő folyamán?
• Feltétlenül, mint ahogy változik, érik a színész is. Nemcsak a nemes ügyhöz való elégtelen odaadással szemben vagyok szigorú kritikus, de magammal szemben is. Szegényen, „alulról” indultam, érettségi nélkül. Mikor ’49-ben meg kellett alakítani a tanári kart Szabó Lajos beszélt rá, hogy tanítsak. Akkor még díjtalan volt. Nem akartam vállalni, hiszen hogyan tanítsak, amikor nekem kellett volna még tanulnom. Azt felelte: a gyakorlatomra, tapasztalatomra van szüksége és még azokéra, akiket én fogok meggyőzni. Így került oda Delly, Kovács György, Szabó Ernő, Imrédy Géza, Halász Géza, Sarlay Imre a már meglevő Poór Lili, Kőműves Nagy Lajos, Tessitori Nóra tanárok mellé. Ösztönös színészként, autodidakta módon próbáltam pótolni az elmulasztottakat. A főiskolai öt és fél év alatt, a szereptanulás mellett felkészültem az órákra is – s attól kezdve tudatosan is építettem a szerepeimet. A mai színház az érzelemre és értelemre egyformán támaszkodik. Hegedűs magyarra fordított Sztanyiszlavszkijából tanítottam a főiskolán, és estéről estére magam is kipróbáltam, hogy alkalmazhatom. Hiszen a hallgatók este megnézték az előadásokat, és milyen hitellel taníthattam volna őket másként? De ezt a módszert csak a jó daraboknál lehetett alkalmazni, a rosszaknál nem ment. Kezdetben a hazai drámaírás nem volt túl magas nívójú, a kritikusok pedig nem ezt írták meg, hanem a színészt hibáztatták. A kritika néha többet kívánt, mint amennyire a darabból futotta. Ma sokkal jobb darabokkal találkoznak a fiatalok. öröm volt, amikor eljátszhattam Caragiale Az elveszett levelében a Részeg polgárt, a sok rossz pozitív hős után. Nem volt kire osztani a szerepet, én kikértem, meg is döbbentek, de ideadták. Egy üdülés volt az a szerep. Azóta is dédelgetett szerepem maradt. Sok jellemszereppel találkoztam, és fájdalmasan érint, mikor ilyen „rezümékben” azt írják rólam, néha meglepetés vagyok… Nem akkor kezdődött a pályám, amikor felfedeztek. Én minden kritikát kivágtam és eltettem, hogy okuljak belőle. Hatvanig rendszereztem is, a többieket most kellene. Beleolvastam a cikkgyűjteménybe és nagyon izgalmas olvasmány, például Szabédi vitája Anatollal, stb… Elégedetlen vagyok magammal, mert a fejlődés útja mindig az, hogy többet és jobbat. Akár elismer a kritika, akár nem, ha nem tudtam megvalósítani, amit akartam, elégedetlen maradtam, bár valami kevés újat mindig hozzátettem a szerepeimhez.
• Milyen örömök érték a pályán?
• Örömeim közé tartozik, hogy húsz év színészkedés után érdemes művész lettem, tizenkettő után munkaéremmel, tizenhét után munkaérdemrenddel tüntettek ki, majd a népköztársaság csillagát, a kulturális érdemrend második fokozatát is megkaptam. Színpadon is, a társadalomban is a legmesszebbmenő elismerésben részesültem. És mégis – hatvankilenc éves vagyok, - szellemileg, fizikailag is jó erőben, de már csak mint nyugdíjas játszom néha, s egyre ritkábban. Nem is veszem rossz néven a színháztól, hiszen ott normarendszer van, biztosítani kell mindenkinek a normáját… Ezt valahogy nem tudom a magamévá tenni, hogy a művészi, alkotó munkában, épp úgy, mint a gép mellett, normarendszer működjék. Különösen a színházban, ahol akkor boldog a színész, ha játszik és feladata van, ha próbál, és lemérheti, hogy jó-e amit csinál. A színész munkája nem merül ki abban, hogy reggel kilenctől bent van, és este előadás előtt egy órával, és még utána is, hiszen amíg hozzáolvas, amíg tart ez az izgalmi állapot, amíg képzeletében életre kel, megszüli a szerepet, ez mind-mind hozzátartozik a színészi munkához. Azt hiszem az igazi „szakemberek” velem együtt ugyanezt vallják. Nincs egészséges fluktuálás, lemorzsolódás színházainkban. Ez a keret nem is ad rá módot. Itt nyugdíjas állása van minden színésznek, akár van rá szükség, akár nincs. Valami i módot feltétlenül találni kellene ennek megváltoztatására. Vagy például a zárt városokban a színházak nem szerződtethetnek fiatalokat, végzősöket. Máshonnan pedig nem lehet. Így lassan-lassan nem lesz fiatal színésze a színháznak – nálunk már a legfiatalabbak is harminc fölöttiek… Se a nők, se a férfiak nem pont úgy „választódnak” ki, hogy az ú.n. festői paletta minden színnel rendelkezzék… - hirtelen elcsuklik a hangja. – Mióta egyedül vagyok nagyon nehéz színház nélkül élni… Mikor ezelőtt négy évvel is arról volt szó, hogy stúdiót kellene csinálni valahol, s azzal a javaslattal jöttem, játsszunk oratórikus stílusban – nem volt olyan hozzáállás sem a színház, sem a színészek részéről, akikért csináltam tulajdonképpen, mert meggyőződésem, hogy ez olyan iskola…
• Hol játszották, hol adták elő az oratóriumokat?
• A zeneiskolából egyszerűen kitettek egy bizonyos idő után, a bábszínházat most javítják, a rádióstúdió messze van, oda nem nagyon jönnek a nézők, a művelődési ház a főtéren mondjuk az egyetlen, nem ideális, de terem, ahol lehet. Szép ügyet inkább szolgálni, még ha nincsenek is ideális körülmények. Sok energiámat kellett arra pazarolnom, hogy meggyőzzem nem csak a kis szerepet olvasó színészt, hanem a vezető szerepet játszót is, hogy azon túlmenően, hogy a legjobb színészképzés, beszédtechnika, átélés-iskola – színháztörténet is, hiszen Janovics 1912-13-as antik ciklusa óta (9 darabot mutattak be) ilyen nem volt Kolozsváron. Mi ’78 áprilisától ’82-ig 14 görög darabot mutattunk be, két Aiszkhüloszt, öt Szophoklészt és hét Euripidészt. Igaz oratórikus módon, de állítom sokkal nehezebb minden mankó nélkül (zene, díszlet, stb) megteremteni a nézőkben a katarzist. Ha kis réteget is érdekelt, de hálásan fogadták. Nos, a keserűséget az okozta, hogy miután ’82 novemberétől ’83 márciusáig mind a 14 darabot ismét bemutattuk, sajnos már Péterffy és Pásztor nélkül – a színház még csak fel sem mérte azt, a mit csináltunk. Egy elég passzív évad után nem szerepelt sem a sikerült, sem a sikerületlen produkciók között. Nagyon rosszul esik, hogy a színház, akiért tettem, ennyire közömbös. Mert a sajtó is, s a kollegák egy hányada is az ügy mellé állt, persze vannak kivételek… Nagyon jól eső érzés most a kolozsvári rádió, személy szerint Muzsnyai Magda támogatása. Minden hónap utolsó szombatján, délelőtt háromnegyed tíztől tizenegyig sugározzák. Egy este két darabot játsztunk, kezdtük Aiszkhülosz Perzsákjával, a Leláncolt Prométheusszal, majd a thébai mondakörrel folytattuk: Szophoklész Oidipusz királya és Oidipusz Kolonoszban, majd az Antigoné után következett a trójai ciklus. Philoktétész, Euripidésztől az Iphigeneia Auliszban és Hekabé, később Szophoklész Elektrája s Euripidész Oresztésze. Ezután jött két Euripidész: Alkésztisz és Médea, illetve a 13-14. előadás, a Hyppolütosz és a Phoinikiai nők. További terveink lettek volna. Meg se kérdeztek…
• De attól még…
• Nem – tiltakozik szélesen. – Ha ennyire nem érdekelte őket, én nem vagyok híve az erőszakos kultúraterjesztésnek. Szerettem volna megcsinálni Arisztophanész, Plautus, Terentius, Lukianosz műveit is. Ez utóbbi még soha nem került színpadra. Gondoltam Senecára, Dantéra, Miltonra – ezek olyan könyvdrámák, amelyek így megoldhatók. Vagy Arany Jánostól a Buda halálára és a Nagyidai cigányokra, tíz évre való tervem lett volna.

Shakespeare és a nagyok mind belőlük ihletődtek, úgy ismerték az emberi jellemet, gyarlóságaikat, hogy ezek a problémák ma is időszerűek. 2500 év üzen velük. Ezért is esett ezekre a darabokra a választásom. S így nem kerül se pénzbe, se túl sok időbe. A színészek közül nem eggyel volt konfliktusom; volt, aki azt mondta, remélem, ég csak egyszer kell bejöjjek, hiszen olvasni tudok. Ez nem olvasás. Nagyon sok munkát igényel, hogy azt a szerepet, alakot pusztán a hangjával fel tudja idézni a színész, sőt katarzist megteremteni minden segédeszköz nélkül. Ezért iskola. Volt színész, aki bevallotta, hogy olyan iskola volt számára, hogy nagyobb lélegzetű drámai szerepének megoldásában sokat segített neki. Nem mondom, hogy nem okozott ez az oratórikus módozat problémákat. Hogy lehet a szöveggel a kezünkben úgy közvetíteni, hogy katarzist kiváltó legyen, de ugyanakkor ne legyen színfalhasogató, tehát meddig lehet elmenni a szavalással – műhelymunka volt számomra is. Két részre is szakadtunk. Volt, aki az én utamat követte, teljes belső szenvedéllyel, a mit –miért-et áttárgyalva, és volt, aki egyszerűen csak olvasni próbálta, közvetlenül, szürkén. Ez olvasó színház, Marosi Péter így nevezte. Oláh Tibor a főiskolán is be akarta vezettetni – nagy örömömre szolgált volna. Akik nem hallgattak rám, bűn rosszak voltak. Követeltem, hogy úgy olvassanak, mint László Gerő, Csíky András, Vadász Zoltán, Katona Éva, Sebők Klára, Bisztrai Mária, Toszó Ilona, lehet valakit kifelejtettem, de többen voltak, akik az én módszerem szerint jártak el.

A csíkszeredai Küküllő vendéglőben ülünk, ma itt lesz Korunk találkozó, amin és sajnos nem vehetek részt, este előadásom van Sepsiszentgyörgyön.

• Mi lenne ma a színház feladata, s ebből mennyit vállalhat a színész? – kérdem tőle és ő készségesen válaszol, bár a beszélgetést megelőzően azt mondta, ő nem bőbeszédűfajta. Mennyi minden szorulhat kényszerűségből a színészbe, legyen az bár a legelismertebb és leggyakrabban kérdezett is! És míg a levest felszolgálják, válaszol.
• A színháznak államilag szubvencionált, gazdasági, biztonsági helyzetében a maximumig eleget kell tennie annak a hivatásnak, amiért, mint állami magyar színház működik.
• Éspedig.
• Több klasszikus művet kell játszani, több irodalmi értékű művet és harcot kellene indítani az üzleti szellem ellen. A színészek pedig azt tehetnék, hogy amikor a törvények értelmében nyílt társulati ülésen vita alá bocsátják a következő évad műsortervét, érdemben vitassák meg. Ha pedig ez későn történik, hassanak odáig, hogy idejében tudomásukra jusson. Különben puszta formaság az egész.
• Közösen kellene tervezni, a színészekkel együtt.
• Mert van véleményük – erősödik meg a hangja. – Csak nem mondják el idejében. A fiatalok sem hallatják eléggé a hangjukat a színháznál. Azt hiszem ez mindenütt így van. Makacsul ki kellene tartani a jó, szép célokért, igényelni, követelőzni a színház vezetőségétől, hiszen nemsokára ők lesznek az utódaink, s ők milyen példát nyújtanak majd az utánuk jövőknek? Egyéni célokért is lehet küzdeni, ha azok egyúttal a közönség érdekét is szolgálják.
• Szükség van-e nagy egyéniségű színészekre manapság? És hogyan látja a rendező szerepét a színház fejlődési irányában?
• Én nem szerettem az ú.n. sztárkultuszt. Jó színészekre van szükség, jól képzettekre, műveltekre, széles látókörűekre, a mindnyájunkat érdeklő, problémákra fogékony és érzékeny színészekre. Akik a közösségben a maximumig részt vesznek. Akkor a társulat együttessé alakulhat, a színészek pedig külön-külön kiemelkedhetnek rendre a produkcióban, a szerepben. Nem vagyok a rendező-központú színház ellen, ha az a trendező széles látókörű, ha az előadásai izgalmasak, ha jó pedagógus, ha bízik a kiválasztott színészben, ha azt egyenlő munkatársként kezeli – akkor a színész is megbízik benne. Ha nincs bizalom, gátlásos a munka. És még valami. Senki sem születik naggyá – de mindenki a tarsolyában hordja a marsallbotot. Meg kell találnia minden színészhez a külön kulcsot és megalkuvás nélkül, de jó pedagógiai módszerrel keresztülvinni elhatározásait, elképzeléseit a darabot illetően. Nem véletlen, hogy ezekben a rendezőkben szívesen és örömmel megbízik a színész, és ezek a rendezők szeretnek is a színésszel dolgozni.
• Volt-e olyan érzése, hogy megszakadt a közönséggel való kapcsolata, vagy érezte-e már, hogy játékstílusa elüt, vagy kiválik a többiek játéka közül?
• Amikor olyan szerepet játszottam, amit a darab hibájából nem tudtam életre kelteni, a kezdetén… ilyenkor begörcsöltem…

Közben asztalunkhoz érkezett Kántor Erzsébet is, már jó ideje az ő jelenlétében folyik a beszélgetés. Senkálszkyt nem zavarja, én lettem kicsit hivatalosabb, de szerencsére idejében elmúlt. Senkálszky pedig folytatja.

• Hamis lettem, s nyilván nem is érhettem el olyan hatást. Ez idővel csökkent, ez a gátlásosság. De a színészben mindenképpen nyomot hagy az ilyen periódus. Emlékszem a Lelkiismeret című darabban Szovjetunió hősét játsztam, hát ezt akkoriban nem lehetett emberi módon színre vinni, csak emberfeletti figurát lehetett csinálni belőle. Persze, hogy hamisra sikerült. Volt olyan is, hogy később azt mondta nekem valaki, mi nem egy nyelvet beszélünk. S kiderült, hogy igenis egy nyelvet beszélünk. Elterjedt rólam, hogy merev vagyok, rossz hírem lett. Mikor hamis játékot kértek tőlem, nem is lehettem más. Én csak őszinte tudok lenni. Akkor is merev voltam, amikor nem akartak meghallgatni…
• Színi direktorsága alatt melyek voltak legfőbb problémái? Gondjai?
• Nekem soha sem a felettes szervekkel, hanem a kollegákkal volt bajom. Miattuk – úgy egy hányaduk miatt – mondtam is le később. Most tagja vagyok a Dolgozók tanácsának, még játszom három-négy darabban, ami még a színház műsorán van, esetleg, ha okvetlenül szükséges, kiosztanak. Ennél sokkal többre érzem magam képesnek. Az igazgatásom idején ünnepeltük a színház 175. évfordulóját, akkor voltunk első ízben vendégjátékkal Budapesten, Debrecenben.

Ennél többet nem akar mondani.

• Némely rendező panaszkodik, hogy a színészek bevált fogásokhoz nyúlnak s ebből a rutinmódszerből nagyon nehéz kimozdítani őket. Melyek ezek a rutinmegoldások és mikor folyamodik hozzájuk a színész?
• Mikor általában játszik a színész, tehát szenved a szenvedésért, boldog a boldogságért, s nem a partner által elmondott szöveg keríti őt ebbe az állapotba. Az érzéseinket mindig a szerephez kell igazítani. Nagyon nehéz és sok munkát igényel. A rendező azért van ott, hogy segítsen rajta, finoman, hogy gyúrható legyen a színész, mint az agyag. Nem csak a színésznek, a rendezőnek is vannak bevált fogásai. Megfordítva, éppolyan helytelen ez az ő részéről is. A színész rutinmegoldásai a rendezőt blamálják.
• Mit tart a legnagyobb hibájának, amit mondjuk a legnehezebb volt leküzdeni?
• A széles látókörű műveltség hiánya. Bár igyekeztem pótolni az elmulasztottakat, az ideális színészhez még sokat kellene olvasnom, tanulnom. Most már elég késő, bár nem álltam meg, sok minden érdekel, de egyre jobban szakbarbárosodnak az emberek, s ez bizonyos gátlásokat, kisebbrendűségi érzéseket szül. Sokszor indokolatlanul. de nem hiszem, hogy bárki, aki komolyan magába néz elégedett lehet magával. És ilyen hiány minden művészetben előfordul.
• Aki a saját mércéjét nem éri el, annak gond – szól közbe Erzsébet Senkálszky felé fordulva.
• Igaz, elég magas mércét állítottam fel magammal és másokkal szemben is. A mi pályánkon az a szép – folytatja, s már Erzsébethez intézi szavait – az igazság érvényre juttatása, az a boldogság, én nagyon küzdő jellem vagyok, makacsul kitartok, ha meggyőződtem arról, hogy a közösségnek – szűknek, tágnak – használ.
• Voltak-e, vannak-e kedvenc színészei? – kérdem, miközben a pincér már a tányérokat szedi le az asztalról.
• Tóth Elek volt a példaképem és a tanítómesterem. De lenyűgözött egyszer régen Tímár József, akivel játszhattam is együtt. Nagy színész volt, és semmi póz nem volt benne. Vagy Somlay Artúr. A Naplemente előttben láthattam. Kiváló volt. Ő már nem volt olyan megközelíthető a mindennapi életben, mint Tímár, hidegebb volt körülötte.
• És nők?
• Pályafutása elején Fényes Aliz, roppant színes egyéniség volt, nagy vesztesége a színháznak, hogy a film elhódította. Tizenhat évesen játszta el Júliát, Kádár Imre fedezte fel. Kiváló ezerarcú színésznő volt. De szerettem Poór Lilit, Beness Ilonát is. És tetszett, tetszik Orosz Lujza. De hogy a rendezőkről se feledkezzek meg, egyszer részt vehettem Major Tamás rendezésében – a Téli rege -, nagyszerű pedagógusrendező. De ezelőtt három évvel a Major rendezte főiskolai Tudós nőkjéből is mennyit tanulhattam! 41 év után is. Fiataloktól is. Legyen az rádió, színház, film. Ami a pedagógusi munkám illeti, ma is kételkedem benne, hogy jó pedagógus voltam-e. Mikor volt növendékeim kérdezgetik, bizony elég kevesen lés ritkán hivatkoznak rám.

Az állomásig mondja még, ki-kiegészíti valamivel a mondanivalóját. Abban egyezünk meg, hogy felkeresem még Kolozsváron és pontosítjuk az adatokat, esetleg újabb beszélgetésre kerülhet sor. Fel is kerestem és ismét tanárszerű pontossággal javította ki most már saját magát, olvasván az elkészült kéziratot. Az egyenes, egy fából faragott, nagyapám korabeli magaviselet, leventei magatartás, a fehéret a feketétől szigorúan szétválasztó képesség jellemzi. Szomorú, hogy ma már nem ezek a legdivatosabb jellemvonások, ma már kikeverjük a szürkét és legyintünk a múltbeli férfias, szép, karakán vonásokra.

                                                               Lejegyezte: Nászta Katalin

Senkálszky Endre (Kolozsvár, 1914. október 2. – Kolozsvár, 2014. január 5.) színész, rendező, pedagógus, színházigazgató. Pályája amatőr színjátszással kezdődött. 1935–1937 között Hetényi Elemér kolozsvári színiiskolájában tanult. 1937. szeptember 1-jétől Szabadkay József társulatánál játszott Aradon, 1938. augusztus 15-étől Jódy Károly társulatánál vándorszínészkedett, majd 1939-től a kolozsvári Thália színházhoz szerződött. 1944 júliusában katonai behívót kapott, ennek ellenére tovább játszott a Budapestre menekített társulatban. 1945 januárjában Budapesten fogságba került, ahonnan az akkor alakuló néphadseregbe való belépéssel sikerült szabadulnia. 1945. június 1-jén hazaérkezett Kolozsvárra; ő játszotta a sétatéri színkörbe átköltöztetett magyar színház megnyitóján a Bánk bán címszerepét (a rendező Janovics volt). 1947 január és november között a színház igazgatóhelyettesi tisztét is betöltötte.

1949–1954 (az intézet Marosvásárhelyre költözése) között a kolozsvári Magyar Művészeti Intézet tanáraként témagyakorlatot tanított. 1955-től kezdve rendezői feladatokat is vállalt; első rendezése (Patkós Györggyel közösen) Federico García Lorca drámája, a Bernarda Alba háza volt. 1964–1969 között a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója volt. 1977-ben saját kérésére nyugdíjba vonult, de ezt követően is folytatta a színészi és a rendezői munkát. 2010-ig, azaz kilencvenhat éves koráig megszakítás nélkül játszott.^[2]

2012-ben megkapta a színikritikusok életműdíját.

Főbb szerepei

• Ádám (Madách Imre: Az ember tragédiája)
• Dudgeon ( B. Shaw: Az ördög cimborája)
• Bánk bán (Katona József)
• Petruchio (Shakespeare:A makrancos hölgy)
• Kótyagos polgár (Ion Luca Caragiale: Az elveszett levél)
• Ephraim Cabot (Eugene O’Neill: Vágy a szilfák alatt)
• Színészkirály, Az apa szelleme (Shakespeare: Hamlet)
• Öregapó (Hszing Csi-en: A buszmegálló)
• Polgár (Shakespeare: III. Richárd)

Főbb rendezései

• Federico García Lorca: Bernarda Alba háza
• Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig
• Tudor Argheziromán költő 36 verséből összeállítás Ének az emberről címmel
• 1978 - 1981 között 14 görög tragédiából álló ciklust rendezett,Aiszkhülosz (Leláncolt Prométeusz, Perzsák), Szophoklész (Antigoné, Philoktetész, Oidipusz király, Oidipusz Kolónoszban, Élektra) és Euripidész (Iphigenia Auliszban, Hekabé, Oresztész, Alkésztisz, Médeia, Hippolütosz, Phoinikiai nők) drámáit

Díjak, kitüntetések

• A Román Népköztársaság Érdemes művésze (1957)
• Kemény János-díj (EMKE, 1995)
• Szentgyörgyi István-díj(Budapest, 1999)
• Bánffy Miklós-vándordíj(Kolozsvári Állami Magyar Színház, 1999)
• A Magyar Köztársasági Érdemrend tiszti keresztje(1999)
• A budapesti Játékszíni Társaság Életműdíja (2003)
• A Román Kulturális és Vallásügyi Minisztérium Kulturális Érdemrendje (2004)
• Bánffy Miklós-vándordíj (Kolozsvári Állami Magyar Színház, 2004)
• Érdemes művész(2011)
• Színikritikusok életműdíja (2012)

(Forrás: Wikipédia)

ELTÁVOZOTT SENKÁLSZKY ENDRE (1914–2014)

2014-01-06 · by Játéktér · in színházak hírei

A sors eleve színi pályára szánta: abban a házban látta meg a napvilágot 1914. október 2-án, amelyben az első hivatásos erdélyi együttes indította 221 éves útjára az anyanyelvi színjátszást Kolozsváron, és megáldotta a drámai hős adottságaival, jellemábrázoló készséggel, zengő orgánummal, tragikai erővel. Pályája 1937-ben indult, történelmi viharok közepette: kisebbségi sorsban, önellátásra ítélve, majd államhatalmak változásának örömét és tragédiáját kellett megélnie. De jó iskola volt. Ártó Mihályként (Nyírő: Jézusfaragó ember), Török Ágostonként (Zilahy: Hazajáró lélek), Ádámként (Madách: Az ember tragédiája), Kreónként (Szophoklész: Antigoné) megtanulta a küldetés aranyszabályát: a színjátszás szellemi honvédelem. A nagy világégés után Bánk bán szerepében meditál sorskérdésekről, majd 1948-ban III. Richárdot formálja meg, pályája egyik legfontosabb állomásaként, szembeszállva a kor megkövetelte dogmatikus olvasatokkal. A szerep kulcsát Petőfi útmutatásaiból kiindulva lelte meg: „anakonda nézés, mely oda édesgeti a madarat a kígyó torkába”. A dogmatizmus korszakában szerepeinek lélektani hitelességű felépítésével sikerült elkerülnie a sematizmus csapdáit, s erre oktatta tanítványait is a Színművészeti Főiskolán. Az erdélyi színjátszás megkerülhetetlen személyiségeként 1964-ben, fél évtizedre, kinevezik a kolozsvári színház igazgatójának. A színház ebben az időszakban a modernizációs kísérletek színterévé vált (Brecht-, Dürrenmatt-, Miller-, Tennessee Williams bemutatók), a kolozsvári együttes sajátos arculatot munkált ki. Korszakában színháztörténeti jelentőségű Az ember tragédiájának új és eredeti olvasatban bemutatott rendezése. Személyes nagy sikere Maximus alakítása Teleki–Illyés Kegyencében, amely hatalom és erkölcs, az elszabadult hatalomvágy kérdéskörét taglalta a totalitarizmus időszakában. Párhuzamosan az erdélyi magyar színjátszás megújulásával, a látványszínház térhódításával, stílusteremtő rendezők, Harag György, Tompa Gábor kísérletező partnerévé válik, s antologikus értékű előadásokban nyújt maradandót (Farel–Sütő: Csillag a máglyán; Kosztiljov–Gorkij: Éjjeli menedékhely; Hamlet atyjának szelleme, Színészkirály – Shakespeare: Hamlet;Öregapó – Kao Hszing-Csien: Buszmegálló; Nagypapa – Ionesco: Jacques avagy a behódolás; Priamus – Shakespeare: Troilus és Cressida). Pályája jelképévé válhat Firsz alakítása életének 88. évében Csehov Cseresznyéskertjében Vlad Mugur rendezésében. A rendezői olvasat szerint a mű „végjáték”, az értékek pusztításáról szól a haszonelvűség jegyében. Alakítása tiltakozás volt, hogy ránk csak a villanyoltás várna. Lehet, hogy fatális tévedésben élünk, de mindig volt és lesz újrakezdés – üzente és üzeni Firsz.

Díjak, kitüntetések: az RNK érdemes művész kitüntetése, Kemény János díj (EMKE), Életműdíj – Kisvárda, Szentgyörgyi István díj, Bánffy Miklós vándordíj, a Magyar Köztársasági Érdemrend Tiszti keresztje (polgári tagozat), a budapesti Játékszíni Társaság Életműdíja, UNITER-életműdíj, a Román Kulturális és Vallásügyi Minisztérium Kulturális Érdemrendje, a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze díj, a Színházi Kritikusok Céhe életműdíja, a Magyar Művészeti Akadémia  Színházművészeti Tagozatának díja.
A 100. évében elhunyt Senkálszky Endre, Európa legidősebb aktív színésze, szeretett színháza gazdag adattárának gyűjtője, amely dokumentáció nélkül a Kolozsvári Állami Magyar Színház utóbbi 75 éves történetének megírása szinte lehetetlen lenne. Mindezt a szó és a lélek fáklyájaként nyújtja át nekünk, stafétaként, hogy méltóképpen és méltósággal adhassuk át az utánunk jövőknek.
Szomorú szívvel búcsúzik a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulata.

Az elhunytat a Kolozsvári Állami Magyar Színház saját halottjának tekinti.