Gáll Annamária

                                                                                                                                                             (1983)

Ő is levélben válaszolt kérdéseimre. Szentgyörgyön csak futólag találkoztunk, Oldrich Danek: Szünet után tör ki a háború című előadásában egy kis táncos, illusztratív szerepben láthattam. Egyszóval nem tudom mire képes. Viszont a „rettegett” Szőcs István kritikus tollából szép méltatást olvastam róla az Irgalmas hazugság (Székely János) darabjában nyújtott alakításáról. Szőke, nyúlánk lány. Nyílt, kedves természetű embernek láttam.

• Mit képzeltél, milyen ez a pálya? Hogyan kerültél rá, mire jó, mit használhatsz itt az embereknek, mesélj.
• Gyerekkoromban gyakran kérdezgették tőlem, mi szeretnék lenni, s a válasz mindig más volt. Végül is egyetlen szóban sűrűsödött össze: minden. Persze, kinevettek, s én mégis hittem, hogy megvalósítható. Miért ne lehetnék én egy személyben tanítónő, boltos kisasszony, híres szakács vagy orvos. Kezdtem figyelni az embereket, viselkedésüket, gesztusaikat, hanghordozásukat, s mindazt, ami a mögött volt, de igyekeztek elrejteni. Egyszóval lélektanukat. S hol ennek, hol amannak képzelvén magam, utánoztam őket. Vagyis játszottam. Egyre gyakrabban s egyre több hittel. Minél őszintébb volt a játék, annál nagyobb volt a hatása. Micsoda felfedezés volt ez számomra! Óvodai és elemi iskolai előadások egész sora következett. Elhitték nekem, hogy az vagyok, akit játszom. És akkor csaltam. Ha elhiszik nekem a szereplők szavait, miért ne hihetnék el a sajátomat, ha egy fiktív írónak tulajdonítom őket. Commedia dell’ arte módjára kitaláltam egy cselekményvázat, hangzatos neveket, és mondtam a saját gondolataimat kis közösségünkről, mindennapi életünkről. A hatás leírhatatlan volt. A gyereksereg találva érezvén magát, egyre inkább az ilyen történetek előadását kívánta tőlem. Vállalkozó kedvű társaim is akadtak, akikkel bábszínházat, majd pedig miniatűr-színházat is játszottunk, ahol a szövegíró, rendező és természetesen a főhős szerepét én töltöttem be. Érettebb fejjel aztán rájöttem, hogy önmegvalósításom egyedüli útja a színház. Hogy játszva-tanítva a színpadról mondhatok a legtöbbet az embereknek. Rólunk, az itt és most koordinátái közt, anyanyelvünkön.
• Milyen volt a főiskola? Mire tanítják ma a főiskolán a diákot?
• A főiskola olyan volt, mint egy rossz álom. A négy év közül három lidércnyomásként hatott rám. Egy-két tanáromra mégis szívesen emlékszem vissza, akiknek emberileg és szakmailag egyaránt sokat köszönhetek. A „csendes évfolyam”*  tagjaként megtanultam, hogy van sztárolás, skatulya, összeköttetés, elnémítás. Ennek dacára mégis kell a tudatos munka, még akkor is, ha az eredmény jóval később fog megmutatkozni. Rengeteg gátlást vertek belém. Napirenden voltak a kiborulásaim. Többször ott akartam hagyni a főiskolát, s hogy mégsem tettem a kiváló rendező-pedagógus Tompa Miklósnak köszönhetem. Az ő bizalma lendített túl a holtponton. Mélységes emberismeretével megtalálta a hozzám vezető utat, feloldotta szorongásaim és elérte a legnagyobb dolgot, amit pedagógus tehetett: elfogadtatta velem önmagam. Meggyőzött arról, hogy azért vettek fel a főiskolára, mert szükség volt erre az alkatra, egyéniségre, aki vagyok, s ne próbáljak másnak látszani. Ne a külső, hanem a belülről kifele való építkezés legyen számomra fontos, a lélekgazdagítás folyamata. Merjem vállalni és csontig levetkőzve megmutatni önmagam, mert csak így érdemes ezt csinálni, s csak így lehet valóban sikerem ezen a pályán. Ő volt az az ember, aki többirányú elfoglaltsága mellett mindig talált magának időt arra, hogy elbeszélgessen diákjaival, mert érdekelte a lelkiviláguk, gondolkodásmódjuk, mindig belőlük indult ki, rájuk épített. Ő tanított meg hogyan foglalkozzam egy-egy szereppel, hogy az írói gondolaton túl a saját gondolataimat is megfogalmazzam és közvetítsem is azokat. Nem a látvány, hanem a színész, az ember volt számára elsődleges fontosságú, hisz rajta áll vagy bukik egy előadás sikere. Azóta is azon csodálkozom, hogy erre az egyszerű titokra milyen kevés rendező jött rá.
• Milyen volt az első találkozásod a színházzal?
• Nagyváradi lévén, logikus, hogy haza szerettem volna kerülni. Mégis, humánus okokból lemondtam kolleganőm javára, kinek férje szintén e színház tagja lett. Így kerültem Sepsiszentgyörgyre, ahonnan háromnapos pályafutásom után szerepre hívtak Temesvárra. Lényegében itt történt meg az első találkozásom a színpaddal és azóta is itt játszom. Sikeres beugrás, epizód, majd főszerep következett, végül is zűrös körülmények között ugyan, de szerződéskötés. Öt próbával kellett beugranom Arthur Miller A szálemi boszorkányok-jának Tituba szerepébe. Megnéztem egyszer az előadást, majd látván, hogy az idő rövidsége miatt csupán elődöm alakításának egy az egyben való lemásolását várják tőlem, elhatároztam, hogy csak azért is megmutatom. Így lett az öreg dajkából néger és rabszolga mivoltát tökéletesen felmérő, tehetetlenségében vergődő Abigél korosztályú lány, kinek minden mozdulatán, szaván át kellett süssön az ősi ritmus és spirituálé… A második találkozás Tamási Csalóka szivárványának tizennégy éves székely kisfiúszerepe volt. A drámai bemutatkozás után csemege volt számomra ez a figura, s egyben boldogított a tudat, hogy nagyon széles skálán próbálgatják képességeimet. Ezt követte az Irgalmas hazugság Ágnese, ami már főszerep volt, s amit igyekeztem jelenlegi felkészültségi szintemnek megfelelően és becsülettel megoldani. Áldva átkozott főszerepem – habár úgy néz ki, hogy a színház jóvoltából nemigen fogom többször játszani -, még ma is izgat, s amit negatívumként hoztak fel, hogy előadásról előadásra próbáltam fejleszteni a figurát, ha újabb mélységekig eljutva feltört bennem egy más hangsúly vagy gesztus, ami színesebbé, gazdagabbá tette Ágnes bonyolult lélektanát – ma sem adtam fel. Számomra az alakítás nem a premieren, és nem is az utolsó előadáson zárul le. Tovább hordozom magamban, még akkor is, ha az elkövetkezendő életemben nem adatik meg az a lehetőség, hogy újra eljátszhassam. Egyszerűen izgat, mit miért csinált, s a lehetséges válaszok mindig új szemszögből világítják meg, eddig ismeretlen oldalait tárják fel számomra.
• Hogyan közelítesz meg egy szerepet? Általában mire van a leginkább szükséged ezen a pályán? Miből van „elég”, miből kevesebb, mennyire ismered magad? Fontos ez, ezen a pályán?
• A szerep-megközelítés minden színész legbensőbb titka, amiről nem szívesen beszél. Annyit talán mégis elmondanék, hogy miután a próbatáblán az új darab szereposztásában felfedezem a nevem, először is igyekszem a legmesszebbmenően dokumentálódni, és az első olvasópróbára már a darab keletkezésének körülményei, no meg az író munkásságának ismeretében ülök be, felkészülve a vitákra, amik rendszerint elmaradnak. Nemigen beszélnek róla még azok sem akik rendszeresen elvégzik, hisz eddigi tapasztalataim szerint rossz szemmel nézik a gondolkodó színészt. S ha az éppenséggel nő, rögtön felmerül a tudálékosság vádja. Inkább hallgat az ember és megpróbálja szóra bírni a rendezőt, beszéljen a figuráról, hogyan képzelte el. Sajnos manapság az olvasópróbák pusztán a szöveg összemondásában merülnek ki. A rendező csak nagyon felületesen közli elképzeléseit, nem tisztázzuk a kapcsolatrendszereket, a figurák hovatartozását. Pedig a mit-miért- hogyan nagy hármas kérdésének első része itt kellene tisztázódjék s csak a hogyanja a színpadon. Sokkal nagyobb hangsúlyt kellene fektetni az olvasópróbákra. Sőt. A rendelkező próbák után vissza kellene térni a beszélgetésekhez, tisztázni a kapcsolatrendszereket, pezsgő, termékeny vitákat folytatni, ahol rendező és színész egyaránt szót kaphat, hiszen csak egymás meghallgatása után juthatunk termékeny eredményre. A színész a művészi tartalom megvalósításának forma-lehetősége. Típust, dialógust egy személyben testesít meg, általa valósul meg a katarzis, logikus tehát, hogy rá kellene figyelni, pláne, ha az illető még útkereső fiatal. Mivel kezdjük elfelejteni a próba szó jelentőségét, amiből a legpregnánsabbat, legújszerűbbet kellene kiválasztani, egyre-másra születnek a poros előadások. Rendezőink hajlanak arra, hogy már az első rendelkező próbán lerögzítsék a mozgásokat, amiket aztán végkimerülésig próbálunk, s ha az ember új megoldásokkal kísérletezik, eleve rosszindulattal fogadják és igyekeznek mindenféleképpen meggátolni abban, amit csinál. A partnerek nem veszik komolyan, a rendező nem figyel oda, s ha igen, pusztán annyiban, hogy felháborodását közölje, mert kirí a színházban kialakult dogmák kánonából. Nagyon nehéz a beilleszkedése egy fiatal színésznek. Vagy elfogadja a színháznál kialakult munkastílust, még akkor is, ha minden idegszála tiltakozik ellene, félmegoldásokra jut, de biztosítva lesz így egy következő szerep számára, vagy pedig dühöngő ifjúvá válik és hosszútávra biztosítja helyét a kispadon, még akkor is, ha az ő módszere fog beválni, és alakítása sikeres lesz. A színházban nem tűrik az ellentmondást, mert mögötte a rendező (tisztelet a kivételnek) személyes sértést gyanít, ahelyett, hogy a fejlődés motorját látná benne. Pedig egyetlen segítőtársa a színész. Ideális lenne az olyan kollektív munka rendező és színész között, melynek során egymást segítve, egymás ötleteit gazdagítva, az előadás sikeréért és nem személyes ragyogásért küzdenének. Hogy miből jutott kevesebb immár hároméves pályafutásom alatt? Rendezőből. Gordon Craig megfogalmazása szerint: „A rendezői cím arra utal, hogy a színház tudományának Mestere”. Minden színháznak van rendezője, de a színház tudományának kevés a Mestere. Azt hiszem, minden induló színész a Mester kezére vágyik, hogy kibányássza a benne rejtőző személyiség-lehetőségek közül az illető szerepnek legmegfelelőbbet, amin aztán átsüt a színész énje, megkülönböztetvén alakítását az eddigiektől, s a keletkező esztétikai értéknek nem csak a közönség veheti hasznát, hanem a fejlődő, állandóan megújulni vágyó színész is. Mivel egy színész sohasem ismerheti igazán önmagát, mert állandó alakításai közepette énje labilissá válik, mégis egyik legfontosabb feladata önmaga megismerése. Én is ezt próbálom tenni. Keresem, kutatom, ki vagyok, meddig terjednek képességeim, mik a korlátaim, mennyire rugalmas az idegrendszerem, hogy józanul fel tudjam mérni, mit vállalhatok el és mit nem. Sokat beszélünk manapság a totális színészről. Én ebben nem hiszek. Igaz, hogy egy színész manapság már sokirányú felkészültséggel kell rendelkezzen, de lehetetlenség, hogy minden műfajban megtalálja a helyét. Önnön nagyságuktól eltelve történtek ilyen irányú próbálkozások egyes színészek részéről s az eredmény kétségbeejtő volt. Nem lehet az ember mindenben tökéletes, s ha nem támadnak fel benne minduntalan kérdőjelek az alakítását illetően, fejlődés helyett visszafejlődés történik. Az alakításon át kell sütnie a gondolatnak, az érzelmi töltet, szenvedély el kell jusson a nézőig. Ezt nem helyettesítheti semmilyen akrobatikai mutatvány, vagy csodálatos énekszám, vagy fény és hanghatásokkal telezsúfolt előadás. A totális színész igénye a szürkeség veszélyét rejti magában.
• Mennyire vagy rendezőre utalt?
• Színház még létezett rendező nélkül, de színész nélkül soha! Mindazonáltal jó rendezővel dolgozni öröm, de ha ez nem adatik meg egyedül is megbirkózom a feladattal. Rossz instrukciók elfogadása helyett inkább vállalom a kiközösítés, az összeférhetetlenség bélyegét. A lóidomítás módszerét eleve megvetem. Nem hiszek a buta, de tehetséges színészben. Az ú.n. ösztönös tehetségeknek lehetnek ugyan részmegoldásaik, de tökéletes alakítást nem produkálhatnak, mert nem látják szerepük ívét. Nekik van elsősorban mankókra szükségük, mert rendező nélkül elveszettek. A jó színésznek nem mankóra, hanem segítségre van szüksége. Ha ezt nem kapja meg, akkor csupán azt kéri, a rendező ne szóljon közbe, s hagyja nyugodtan dolgozni őt. Persze az ilyen színészeket nemigen veszi be a színház gyomra, mert összeférhetetlenek. Ennek ellenére én is ilyen szeretnék lenni. … A színház ügye talán soha nem állt még ilyen rosszul, mint ma. Rosszul megválasztott repertoár, lehetetlen szereposztás, s máris elriasztottuk azokat a nézőket, akik szórakozva tanulni szeretnének. Érthetetlen módon néha elfeledkezünk vezető színészegyéniségeinkről, hosszú időre hallgatásra kényszerítjük őket, holott a repertoár összeállításánál elsősorban rájuk kellene gondolni, akik talpkövei lennének egy-egy előadásnak. Ehelyett egy rosszul értelmezett demokrácia jegyében mindenki főszerephez jut, függetlenül attól, hogy egyénisége alkalmas-e a szerep megformálására. Nincsenek tisztázva a szerepkörök. Nálunk az epizodista drámai szerepekre aspirál, a karakterszínésznő nagyasszonyokat játszana. És, tegyük hozzá – meg is teheti. Az értékrend felborulása tökéletes káoszt eredményez, ami csak a színháznak árt. És ezen kívül a színészt is elvakítja, aki, ha sikertelen alakítások után újra és újra főszerephez jut vezetőegyéniségnek hiszi magát, hangulatot teremt, kritizálja és instruálja kollegáit, akik talán nem tudtak eléggé „hálásak” lenni egy kiosztott szerepért s most a kispad csöndjébe burkolózva tűrik a kioktatást, hisz mégiscsak annak az embernek a szava számít, aki állandóan színpadon van. Sajnos az a tapasztalat, hogy néha a bosszú kitöltése egy színész irányában fontosabb, mint a darab sikere. Inkább bukjon meg az a darab, inkább szülessenek gyenge előadások, mint szereposszunk egy olyan színészt, akivel konfliktusba kerültünk. S mert „minden ember hatalomra vágyik” a lehetőség adott, hogy a szereposztások kapcsán ezt maximálisan ki is élvezhessük. Egy funkció betöltése még nem feltételezi a legjobb színészi címet. Lehet valaki kitűnő szervezői képességekkel megáldva, de ez még nem biztosítéka annak, hogy színpadon is kitűnő lesz. Érthetetlen tehát egyes rendezők álláspontja, amikor egy fontosabb funkció betöltése után egyre-másra osztják ki az illető színészt. El kellene választani a közéleti tevékenységet a színpadi munkától, mert a végén egy fonák helyzethez jutunk: pozíciókért harcolunk, hogy lehetőségünk legyen a színpadon is megmutatkozni. Fel kellene már végre-valahára mérni értékeinket és mindenkit a saját szerepkörében foglalkoztatni, továbbá a repertoár összeállításában kikérni vezető színészegyéniségeink véleményét, melyet összhangba hozva a közönség elvárásával, művészi szinten kivitelezve kialakíthatnánk már egy színházi profilt. Az itt elmondottak nem a generációs probléma jegyében fogantak. Az idősebb kollegák is ugyanúgy látják a dolgokat, csak félnek kimondani. Vagy pedig annak idején megtették és rosszul jártak? Vagy talán már belefáradtak a hiábavaló ismétlésekbe? Mi, fiatalok még hisszük, hogy megannyi megváltóként robbanunk be a színházi életbe, hogy messiásként várták eljövetelünket, s azért adunk hangot nemcsak a saját gondolatainknak, de mindazon elfojtott vágyaknak, lenyelt keserűségeknek, kiábrándulásoknak, melyek ott lüktetnek idősebb kollegáink szíveiben és agytekervényeikben… Számomra az alkotási légkört elsősorban a partnerek rugalmassága adja meg. Volt rá eset, hogy idősebb színészkollegáim hajlandóak voltak velem a próba szünetében is feljönni a színpadra, hogy egy-egy ötletem kipróbálhassuk. Voltak olyanok is, akik megmosolyogtak, vagy eleve durván visszautasították ilyen jellegű kéréseim, mintha azáltal, hogy egy ötlet egy fiatalabb kollegájuk agyából pattant ki, az ő nagyságukat csorbította volna. Kevés a rugalmas színész, s mintha igény sem lenne bennük a megújulásra. Tisztelet a kivételnek. Mikor nem hajlandók kommunikálni velem a színpadon, ha egy számukra újszerű megoldással próbálkozom, számomra sincs más lehetőség, mint a monodrámázás. Így viszont eleve lehetetlen a figura ép felépítése és fejlesztése. Egy színész halála napjáig tanul. Nem szabadna hiúsági problémát csinálni abból, ami hasznunkra válhat.
• Milyenfajta színésznőnek érzed magad? És milyennek látod ezt a pályát?
• Még nem érzem magam színésznőnek. Még csak „tanonc”vagyok. S hogy a szó nemes értelmében valóban szín- ész-nő lehessek, rengeteget kell még tanulnom, sok szerepet kell eljátszanom, mert csak így válhatok azzá, amivé szeretnék. A pályát pedig, épp ezért, kegyetlennek látom. Viszont ezt tudomásul kell venni.
• Melyik művészetet érzed közelállónak a színházhoz? Foglakozol még valamivel színházon kívül?
• Mindenekelőtt a zenét, a képzőművészetet és a balettet, ami jelen is van a színházművészetben. A színésznek, aki e művészeti ágak iránt is érdeklődik mindenképp nyert ügye van, mert inspirálja, megoldás-lehetőségeket sugall. Mindig sajnáltam, hogy manualitás hiányában nem foglalkozhattam a képzőművészettel, s csak a befogadók táborához csatlakozhattam. Versírással viszont már régóta kísérletezem. Persze, csak a saját kedvtelésemre.
• Szeretnél hasonlítani valakihez? Ars poétikád van?
• Önmagamra szeretnék hasonlítani, hogy valamikor talán mások akarjanak rám hasonlítani. S ha egyáltalán lehet ars poétikája egy induló színésznek, nekem talán az, hogy mindig SAJÁT erőmre támaszkodva, felemelt fejjel és egyenes gerinccel harcoljak anyanyelvű színházunk ügyéért, szabad ésszel ne adjam soha a szolga ostobát, s a fájdalom is „Csak energiaforrás, ó soha más ne legyen” (Szilágyi Domokos)

Így legyen.

                                                                      Lejegyezte, szerkesztette: Nászta Katalin

                                                                                                                      (1983)

Jegyzetek:

*csendes évfolyam - 1980-1981 
Bessenyei István, Debreczi Kálmán, Fábián Enikõ, Fekete Károly, Gáll Annamária, Papp Éva, Szentmiklósi József

Gáll Annamária

színmûvész

Születési helye, ideje: Sarmaság, 1954.július 8.

Tanulmányai: Marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színmûvészeti Intézet, 1981

1997-1999 között a nagyváradi színház tagja.

Epilógus

ARANY JÁNOS önéletírásából és verseibõl a költõ születésének 180.évfordulója alkalmából

Jubileumi elõadás

Gáll Annamária és Péterfy Lajos Arany János születésének 180. évfordulója alkalmából bemutatta az önéletrajzi írásokból és versekbõl álló pódium-elõadást Epilógus címmel.
Az elõadásban elhangzottak részletek az Önéletrajzból valamint Petõfi és Arany levelezésébõl. Mûsorra került többek között a Családi kör, a Vörös Rébék, a Híd-avatás, a Fülemile, a Letészem a lantot, az Emlények, A walesi bárdok, az Epilógus.

„Péterfy Lajos és Gáll Annamária színmûvészek Arany János –emlékmûsorának helyszíne volt a nagyváradi színház elsõ emeleti páholyfolyosója. Az elõadásnak a Toldi szerzõje születésének 180. évfordulója adott ünnepi aktualitást. 
Az irodalmi emlékeket, fõként Arany Önéletrajzát alapul vevõ betétszövegek érzékletesen követték nyomon a költõ életútját, a fontosabb momentumokat versekkel hitelesen és gazdagon kidomborító összeállításból kirajzolódtak a történelem, a korszak fordulópontjai. A szabadságharc utáni elnyomás és önkényuralom fájdalmát tükrözõ költemények mellett, az elõadásból felszínre került az Arany-versek szatirikus, kíméletlen humorral átitatott társadalomkritikája.” (Bihari Napló)
 

Szereplők:

Elõadják:

Gáll Annamária

Péterfy Lajos

A mûsort szerkesztette és rendezte:

Gáll Annamária

Szcenográfia:

Maria Haþeganu

Ügyelõ:

Gölle Ildikó

Világosító:

Nagy Imre

Bemutató: 1997.12.06

Gáll Annamária és Péterfy Lajos clevelandi fellépései

bejegyezte Csibi Loránd on 2013. május 11. - Esemény beszámolók

MÁJUS 5.-én, a múlt  vasárnap, a Szt. Imre Római Katolikus templom nagytermében, du. 4:00 órától, Dömötörffy Zsolt rendezésében, irodalmi esten vettem részt. Kíváncsian vártam hogy megismerhessem ezt a két Erdélyi,  nemzetközileg  is elismert művészeket, akik már jártak itt Clevelandben, csak nekem nem volt szerencsém találkozni velünk.

Ez a két művész, Gáll Annamária és Péterfy Lajos: a temesvári és Nagyváradi színházak főszereplői és a magyar versmondás és előadás nemzetközileg elismert művészei. Szép számban összegyűltünk, úgy talán 130–an. A hangulat családias volt, szerintem mindenki mindenkit ismert.

Előadásuk, az első pillanattól magával ragadott és szinte lélegzetvisszafojtva hallgattam minden szavukat, ami elhagyta ajkukat. Az előadás, szünet nélkül egy órát tartott, de nekem nem tűnt még fél órának sem,  legnagyobb sajnálatomra, már állva tapsolt mindenki. A műsor érdekessége, hogy a klasszikus erdélyi költők mellett – Arany János, Ad, Dzsida vagy Reményik: huszadik századi költőket is megszólaltattak, mint például Horváth Istvánt, Kiss Jenőt, Farkas Árpádot, Molnos Lajost, Hervay Gizellát, Szilagyi Domokost, Szőcs Gézát vagy Lászlóffy Csabát. Az előadás után , verses CD -iket , saját aláírásukkal látták el, amiből nagy volt a választék, és mondanom sem kell hogy fogyott is rendesen. Kávé és sütemény várta a vendégeket, akik csoportokba verődve beszélgettek a látottakról-hallottakról.

Gáll Annamária és Péterfy Lajos felléptek a Clevelandi Magyar Baptista Gyülekezetben

Az egész műsor a megmaradásról, a nyelv és kultúra megtartásáról szólt, kiemelve a szülőföld szépségét és azt az erős kapcsot mely összeköti az erdélyi embert az anyafölddel. Személy szerint én még elhallgattam volna őket egy darabig. Clevelandben a következő fellépésük a  Baptista gyülekezetnél volt, ahol a közelgő anyák napja alkalmából, anyák napi verseket szavaltak. Ezúton fölhívom kedves hallgatóink figyelmét, hogy aki még eddig nem látta őket, az még megteheti Június 2 .–án a Nyugat oldali Református Templomban, ahol Arany János költészete lesz műsoron.