Mea culpa - mondta a színész

Megfigyelték, hölgyeim és uraim, mennyi színész írja mostanában az emlékiratait, s aki nem tudja, arról más írja meg. Kortünet ez kérem, higgyék el. Színház az egész világ – mondta Shakespeare – akit az óta komolyan is, tréfásan is megidéztünk, csak éppen azt nem vettük észre, hogy ebben a színházi világban magunk is színészekké váltunk. Igen, önök is, kedves hentes, pék és villamosvezető uraimék. És a többiek. A színész-ember korunk legközismertebb típusa. Ott nyüzsög mindenfelé, mindenütt, soha nem a valóságot éli, érzi, mondja, hanem valami mű életet él, valami egész embert sosem követelő felemás helyzetet. A valódi színész ismeri fel őket a legkönnyebben, mert ő az, aki lényegesen különbözik tőlük, ugyanakkor remekül ismeri az ezeket az embereket hajtó mechanizmusokat – úgyszólván saját létterében tapicskol közöttük...

Persze ez sokkal bonyolultabb. Öncsonkító korszellemünk juttatott bennünket ebbe az állapotba. Az ember nem adja oda magát teljesen, egész mivoltában annak, amit művel, a kérdésekre nem válaszol figyelmesen, az utcán rosszul levő ember mellett is elmegy közömbösen. Érintetlen marad. Elembertelenedtek a viszonyok, hiányzik belőlük a lelki melegség, ami élővé avathatná őket – minket. Kihűltünk. És ezt elfedni játszunk színt, mímelünk lelkesedést, holott belül fásult dermedtséget érzünk. Félni is elfelejtettünk – hiszen a félelem valamiféle tettre buzdít, mi pedig tehetetlenek vagyunk. A vegetálás közelgő valósága sem riaszt a cselekvés felé. Nem szeretünk senkit, semmit, önmagunkat sem. Ilyen életérzésű társadalomban a színház önmagától felbomolhat, mint egy vegyi folyamat, redukálódik, felszívódik, megsemmisül a hasonló közegben, mert a világ hozzá hasonult, s ami a legnagyobb baj, hogy látszatában és nem lényegében. Mint a rossz műkedvelő, aki azt hiszi elég a bukfenc a tudáshoz. A színjátszás tükör, mit a társadalom arca elé tart. De ha a tükör már eleve a társadalom képét hordozza, megszűnik tükör mivolta – festett kép lesz. Agóniáját éli a színjátszás. Kaméleon nép kaméleon korban.

Nos, ez a magyarázata ennek a dömpingszerű színészkönyváradatnak. Megőriztetni valamit abból, amik voltunk, amiknek látszottunk, sárgult lapokon akár, de mégis valamit megmenteni abból, amit úgysem lehet. A játék tünékeny varázsát semmi nem tarthatja meg, ha csak a néző szívében egy saroknyi emlékezet. Pedig hiába minden. Hiába próbálkozunk más műfajokban bebizonyítani, értünk valamit azon kívül is, hogy színészek vagyunk, csepűrágók – az illékony csodát, ami voltunk egy-egy előadáson semmi nem pótolhatja, és megőrizni sem képes.

1984 Sepsiszentgyörgy

Nászta Katalin