Széljegyzet a Százötven Zsoltár (Vörös István) margójára
(Pannon Tükör legújabb számának bemutatója apropóján Zalaegerszegen)
Vártunk elég sokáig, mert nagyon összesűrűsödtek a programok: színházi bemutató (Én és a kisöcsém a Hevesi Sándor Színházban-Halasi Imre rendezésében), Konok Tamás kiállítása a Keresztury VMK Gönczi galériájában, meghívott vendég többek közt Spiró György), a Kosárlabdáért Zala megye díjának átadása, és akkor még a Pannon Tükör legújabb számának is a bemutatója. (Talán fel sem soroltam mindet.) Legalább a benne szereplő szerzők eljöhettek volna. No, de azért a színházi bemutató rendezője csak tiszteletét tette, - igaz, sokat nem jegyezhetett meg Vörös István beszámolójából, mert sok megbeszélnivalója akadt régi ismerősével. De voltunk úgy egy tucatnyian. Mint máskor is. Azt hiszem, ha összecsaphattuk volna a különböző eseményeken részt vevőket, szép számú közönséggel büszkélkedhetett volna mindegyik rész-csapat. Így a zajos siker talán egyedül a színháznak maradt, ott a felkínált színdarab garancia volt a jókedvre. De maradjunk a mi asztalunknál.
Kaj Ádám, ifjú szerkesztő fiatalságához illő lelkesedéssel és botladozás nélkül pergő nyelven elénk tárta az újonnan indult Irodalmi folyóirat eddigi eredményeit, pontosan, ki nem hagyva semmi lényegeset, szándékaikról is tisztességesen beszámolt. Megtudhattunk Szemes Pétertől a következő kiadványokról egy s mást, a tervbe vett új kapcsolatokat is felvázolta, minden tekintetben örülhettünk. Ezután következett az immár otthoniként, hazaiként üdvözölt Vörös István meginterjúvolása, aki bemutatta három új kötetét, beszámolt tanítói törekvéseinek eredményeiről is, érintve kreatív iskolájuknak specifikumait, amit ez idáig Lackfi Jánossal csináltak, aki, tudtuk meg V.I. beszámolójából most ideiglenesen kiszállt a projektből,– hogy a legdivatosabb szóval éljek. Kaj Ádámnak sokat nem kellett kérdeznie, a költőnek jó mondókája volt, van, olykor még azt is meg kellett kérdeznie, hol is tartottunk, annyira belemelegedett önköltészetének bemutatásába. Ami jelen esetben a régi közismert gyerekversikék átírása (Apám kakasa), a régi, jól ismert és szeretett dalok, szövegek átírása (Csavard fel a szöveget), valamint a Biblia 150 zsoltárának az átirata (Százötven zsoltár). És jelezte, hogy nem hagyta abba, a Máté evangéliumával már elkészült, és a többinek is nekifog majd. Megírja a saját evangéliumait.
Kíváncsian hallgattam, hiszen azok közé az elismert, többszörösen díjazott költők közé tartozik, akinek sokat ad a szavára a mai költőnek felnőni akaró nemzedék, aki még csak nemzedékecske lehet, hiszen hol van még attól a termékenységtől, amivel Vörös István bír. Bevallom, két évtizedig nem mélyedtem bele a jelen költészetébe, sem irodalmába, hanem éppen annak a Bibliának a lapjait forgattam, amivel újfent kikezdtek, most éppen Vörös István, aki a Pannon Tükör versrovatának szerkesztője is lett, nem mellesleg.
Hallgatom, hallgatjuk, többször közbeszólna az ember, de visszatartja a tisztesség, mivel más szavába belevágni illetlenség. A végén pedig már nem marad se idő, se érdeklődés semmire, senki részéről. Kis izgalmat Vörös István arcán észrevenni, miközben bizonygatja igazát, amivel a zsoltárokat és az evangéliumokat „parafrazálta”, és „parafrazálja” majd ezután is, mert ugyan ki állíthatná meg ebbéli tevékenységében? (Túl huszonkét köteten, öt színdarabon, tizenkét díjon, egy jelölésen – amit a wikipédiáról el tudtam olvasni. És ez még nem is a legpontosabb információforrás.) És még csak 53 éves. De nagyon sokat dolgozik, és gyorsan, a ritmusa is sietős, pergő, egyszerre több művét is írja, szimultán író, költő, oktató és előadó, szerkesztő, irodalomkritikus, esszéista, és még ki tudja mi minden nem lesz belőle. Viccen kívül. Kedves, tréfás jelenség, és jócskán lefogyott nyár óta, amikor először láthattam.
Leírom, amik eszembe jutottak, mialatt beszélt, olvasott, előadta saját „parafrazációit”. Végig asszisztáltam szereplését, hatását a jelenlevőkre, akik közt volt diákja, kedves, jóindulatú költészetmentén virágzó nénike, lelkesen hozzáérteni akaró pártfogó, jelenlevő szerző, akik csüggtek szavain, főleg azok pergő volta miatt kicsit elveszettebb formában, nem lelve a rést, ahol még meg lehetne csípni a mondandót, hogy hazavinnének belőle.
Aki újat nem tud, az a régit használja. De átírni mindent?
Shakespeare neve azért maradt fenn, mert remek dolgokat alkotott, még ha lopott volna is Francis Bacon- től. Vagy Marlowe-tól. Inspirálódni lehet.
Na de iskolát alapítani az átírásra? Módszert faragni az ötlettelenségünkből nagy művek átírásával, újra megírásával úgy, hogy ellentmondunk a réginek, kifigurázzuk, kigúnyoljuk – ahelyett, hogy megértenénk, befogadnánk, megőriznénk azokat, úgy ahogy vannak? Parafrázis ez?
Azt mondja az „egyszeri” költő, jelen esetben Vörös István, hogy rosszul fordították magyarra a Zsoltárokban az Úr nevét, mert eredetiben semleges, de a magyar Úrnak fordítja, így hát ő átírta és Asszonyomnak nevezte, mert miért lenne éppen hímnemű? Mondja a ma költője, aki költői babérokat jócskán összegyűjtve, iskolát is indított, hogyan lehet kreatív költőnek, írónak lenni. Ha nincs ötlet, akkor át kell írni a régieket.
Szándékát és tettét az idő igazolhatná, ha megérné. Sok kis kreatív írócska, és költőcske nő ki a szárnyai alól, akikkel dicsekedhet, akik megtanulhattak nem tisztelni hagyományokat, sőt magát az alkotást sem, hiszen ki lehet kicsúfolni az alkotót, kiforgatni annak művét, áthangszerelni huszonegyedik századivá – nem értve, hogy a kort kisöpörve belőle, magát ítéli halálra. Precedenst teremt arra, hogy vele is ezt tehessék. Csak akkor még annyit sem ér majd, amit alkotott, mint amiket átírt, átírattatott – gyakorlásképp. Tanítja a ’nem kell semmit komolyan venni’ -t. És ömlik belőle a szó, meg a vers is, amiben ő maga sem tisztel senkit és semmit, megkérdőjelez alapvető fogalmakat is.
Most éppen a Bibliát írja át, az Urat asszonnyá, mert nem érti – honnan érthetné, ha nincs benne annyi tisztelet, hogy odafigyelne arra, amit olvas! – hogy a zsoltáros nem az Isten nemét emlegeti Úrként, hanem a tisztségét, a méltóságát, az úr-ságát. Aki nem férfi, nem nő, hanem mindkettő. Azaz Isten, aki nem mellesleg Úr. Ráadásul Urak Ura.
Az oroszlán bajszát huzigálja, miközben már babérkoszorús, és költőoktató is, jócskán túl van a harmadik verskötetén, ami kritérium, legalább ennyit kell asztalra tenni, hogy valakit tényleg költőnek lehessen hívni. Hogy aztán átírásokból, oroszlán bajszának huzigálásából, kreatív ötletelésből születtek a versek, mindegy. Ebben az átírós-ellopkodós szférában a mennyiség nyom a latban.
Különös versmenés, szómenés uralja a mezőnyt. Ám az oroszlán csak a megfelelő időre vár. Nem halott.
Vörös szándéka, hogy az ifjakat versírásra nevelje, dicséretes lenne végül is. Azt mondja, ha az emberek verset olvasnak, nincs feldolgozhatatlan tragédia. Minden nap olvasni kell legalább egy verset. Ám a verset meg kell szerettetni a fiatalokkal, akik kb. 13-15 éves korukban hagyják abba azok olvasását. Ezért is indították Lackfival a Kreatív oktatást, hogy kineveljék a jövő versolvasó nemzedékét. Ehhez meg kell tanítani őket verset írni. Mert az ember, ha költő, nem háborúzik, hanem elmélkedik, mereng, ábrándozik, szelíd, stb. (teszem hozzá én) A tollat forgatja, nem a kardot.
De mi dolga egy költőnek? Hogy lesz valakiből költő? Hát így, tanítással, tanulással – mondja Vörös. És nem is lehet belekötni ebbe, hiszen ki nem akar inkább íródeákokat maga körül, terroristák helyett?
Igen ám, csak a bökkenő, miről és mit ír a költőpalánta. A szavaknak épp olyan súlya lehet, mint a kardnak. Már ha el is akar érni valamit. Szavakkal sebezni, ártani, ölni is lehet. Hajjaj!
A költő születik. Hogy költővé is válik, az már nem csak a tanítója dolga. Ezt állítja Vörös is. (Volt prófétaiskola is hajnalok hajnalán, de keveset jelez belőlük az emlékezet. Akiket meg igen, azok valóban próféták voltak, isteni küldetéssel - ezt meg én teszem hozzá.)
Hogy a világ egyre inkább szétesőben, már régóta sajnálja a költőnemzedék. Hogy nem egyformán érzékelik a világot, nem ugyanarról énekelnek, már ezelőtt is így volt. Mindig vigyázni kellett a költészet tisztaságára, értékére, nemességére, ahogy az illik minden tisztes mesterséggel kapcsolatban. Meg kell őrizni a rangját, hogy el ne süllyedjen az értéktelenség sarában.
Mi is a költő feladata? Mitől nevezünk valakit annak? Profán hasonlat, de a bőrműves jutott eszembe, aki megtanulja a bőr cserzését, anélkül, hogy a megfelelő termék készítését tudná. Mert a bőrből csizmát, de táskát, óraszíjat is lehet készíteni. Ahogy a szavak egymásba fűzésével is lehet verset, de novellát, regényt is írni.
Mitől is lesz valakiből tehát akár ez, akár az? És hogyan válnak szét útjaik a legnagyobbaknak is? Bizonyára a fejlődéstörténetüknek is köze van ehhez, ki mikor mit, és mennyit ért meg, fog fel a körülötte lévő világból, gondolom. Mert itt van pld. Ady és Szabolcska példája. Az első a nagyköltő, a második a költőcske. Az első világrengető dolgokkal foglalkozik, a másik csak verselget. Ady belemerül az élet piszkos bugyraiba, Szabolcska édesdeden játszogat, nem bántva senkit. Ady ostoroz, Szabolcska ringat. Egyik fáj, a másik örömködik. Mi indíthat erre, vagy arra valakit? Egyik változtatni akar a világon, a másik gyönyörködni akar benne. Egyik bátor, a másik gyáva. Melyik magatartás az igazi? Tudjuk, hogy Petőfi forradalmat gyújtott szavaival. És azt is, hogy Baudelaire milyen erkölcsi károkat okozott velük. Mindez persze csak a műveikre vonatkozik.
A szavaknak hatásuk van, és akik a szavakat forgatják, kell tudjanak bánni velük. Nem a rang teszi az embert, ahogy a költőt sem a szavak, hanem a szándék, amit segít az akarat és követ a tett. Ennek a szándéknak kell isteninek lenni. Ehhez pedig elhivatottság, tehetség kell, no meg küldetés. Ha nem indítja belülről semmi, hiába faragja a szavakat, rakosgatja egymás mellé a fogalmakat, illeszti össze az összeilleszthetetlent – a vége érthetetlen katyvasz lesz. Vagy tiszavirágzás. Vagy célja vesztés. Pótcselekvés. Amikor nem a maga dolgával foglalkozik az ember, hanem valami mással, orozottal, amit nem ő kapott ajándékba.
Próbálom nem elítélni, csupán megítélni ezt a jelenséget, ami elözönli az irodalom és költészet berkeit. Hogy a trágárság régen kikövetelte magának a helyét ebben a „testben”, köztudott. Hogy az ép és szép szavakat kisöpörték nagyjából a költészet birodalmából, ugyancsak. Hogy a fogalmakat összekeverni lett divattá, mércévé – ez is nyilvánvaló. De iskolát alapítani az alapok felrúgásával? Vagy kikezdeni, módszeresen azt a szöveget – nevezzük most csak így a Bibliát – ami évezredeken át alapvető, biztos? Amit lehet tagadni, lehet el nem fogadni, de kiforgatni, átírni a legmeddőbb és legkártékonyabb foglalkozás. Nem a Bibliát féltem, tévedés ne essék. Az ezt is kibírja, túléli, ahogyan eddig is mindent. Hiszen nem evilági. Hanem a hozzá ekkora tiszteletlenséggel nyúló embert, aki a magatartásával önmagán kívül azokat is megfertőzi, tönkreteszi, akiket oktat. Akiket így arra buzdít, hogy bátran meg lehet tenni ezt minden alapvető értékkel. Hogy átírjuk, kiforgassuk, nevetségessé tegyük. Ez a törekvés, ez a szándék pedig nem azé a költőé, aki isteni elhívással lép erre a pályára. Ráadásul olyan intézményben, ami az egész világ előtt a Biblia Istenének tiszteletére alapított: a Pázmány Péter Katolikus egyetemen.
Nincs kétségem afelől, hogy a valóban költői tehetséggel születők azokká is válnak, és afelől sem, hogy a Bibliát védeni akkor is szükséges, ha az nem szorul védelemre. Mert be lehetett tiltani, be lehetett zúzni, el lehetett égetni, de elpusztítani soha. Míg azok emlékezete még az ég alól is elmúlik, akik neki támadnak.
