Ma kellene összeszedni minden gondolatot anyáinkról, akit ünnepelhetünk, hivatalosan is.

Megérdemelnék, naponta. De örülni folyamatosan lehetetlen az embernek. Vezényszóra meg különösen nem megy.

És anyáinknak annyi arca van! Hogy írhatnám le egy ünnepi köszöntőben, hányszor haragudtam, durcáskodtam, engedetlenkedtem neki! Feleseltem, és elbújtam előle, meg ne találjon! Látni sem akartam sokszor, mert vigyázott rám. Mert féltett, mert óvott, engem, a rettenthetetlent. Megpofozott, és megszidott. Nem hagyta, hogy azt csináljam, amit akarok. Tiszta ruhákba öltöztetett, és rám parancsolt, hogy vigyázzak rá. Arra kényszerített, hogy rendet rakjak és kitakarítsam a lakást. Megbízott a bevásárolnivalók elintézésével. Rám bízta a mosást, vasalást. Megtanított ellátni magam egyedül. Amiért sokszor dühöngtem magamban is, nem csak hangosan.

Hogyan emlékeznék szép arcaira! Csak néztem fiatalkori képét, ahol a világ legszebb lányát láttam, azt sem vettem észre, hogy sánta. Ő volt a legszebb királylány, engem is annak öltöztetett, és amikor a papírt megfordítottam az óvodai ünnepségen, hagyva lehullani róla a rá kimért cukrot, hogy hely legyen a lisztnek a másik oldalon, nem haragudott. Tudott nevetni rajtam, velem. Megtanított fegyelmezetten ülni a fogorvosi székben, és eltűrni a fájdalmat. Mondta, hogy rövid ideig tart, emlékezni sem fogok rá. Olyan dolgokra nevelt, amik mind kellemetlenek voltak. Hogy emlékeznék rá, a jóságosra? Amikor megtanított rendesnek, tisztának lenni, szeretni az egyenes beszédet, gyűlölni a hazugságot, amit azonnal büntetett, mikor tudomására jutott.

Életre nevelt. Máig hálás vagyok neki érte. Intései beleégtek a szívembe, fegyelmezett igazságszeretete igazságszeretővé nevelt. Az én anyámhoz hasonló sincsen. Kerek e világon. Egy van belőle és egy is marad.

2017-05-07