amit nem lehet 

Olyan jól tájékozódtam mostanáig. Tudtam, kik azok, akik otthon, Erdélyben, kik azok, akik itt  fontosak nekem, kik hova tartoznak és bennem milyen súllyal esnek latba. De most összezavarodtam.

Mikor otthagytam azt a világot, egy korszak is lezárult. Akik ott maradtak is megváltoztak. Az én vélekedésem azonban róluk még ma is azon alapul, amit akkor otthagytam.

Itt pedig épp akkor robbant fel minden. Más lett a rendszer. A régit sem ismertem, s egy fortyogó katlanba kerültem, ami felszínre dobott mindent. De még mielőtt ez tudatosult volna bennem, kiemelt belőle az Istentudat, és olyan közegbe kerültem, ahol az értékrend is isteni volt, nem evilági. (Miközben ebben a világban éltem.) Eltelt majdnem harminc év, és az isteni mintha visszavonulót fújt volna kicsit. Nem hagyott nagyon magunkra, de mégis. És amit addig bírtunk, bírtam, amivel kikezdett a világ, egyre erősebben kezdett bántani, már kevésbé voltam toleráns. Belül. Képmutatónak éreztem magam, pedig sosem voltam. Amit addig természetes védekezésnek, élni tanulásnak gondoltam-hittem most bűnként tornyosult előttem. Hazugságnak az el nem mondás, árulásnak a különlét. Minden sokkal nagyobb súllyal esett latba, és hirtelen nagyon nehéz lettem magamnak is. És ezt nem csak én éreztem így, sokan. Miközben megismertem az igazságot, azt is látom, hogy végig ki kell tartani mellette, még ha maga Isten mondja:  „a halogatott reménység beteggé teszi a szívet”.

Hogyne örültem volna, amikor a messzi távolból felbukkantak az otthoniak közül, akiket nem ismertem személyesen, de tudtam róluk, ha nem is figyeltem rájuk, mert akkor más érdekelt. Most felkaroltak. Most átöleltek, mint elárvult és eltévedt bárányt, a maga összeszedett hitével, nem firtatva, nem ítélkezve fölötte.

Itt pedig, ahol élek, újra figyelnek rám, közlik a dolgaimat. Közben kicserélődött a színház szinte teljes személyzete, társulata, vezetősége. De ha valami nem változik, akkor az a tér, ahova köti az embert a mindennapi élet. Örömmel kapcsolódok be újból az eseményekbe, meg-megírva, amik megérintenek, szólásra indítanak.

Közben eltelt egy emberöltőnyi idő, a gyermekeim felnőttek, mi pedig nyugdíjasok lettünk. Ám tele életkedvvel, életörömmel. Csak mértékkel, ahogyan eddig is. Viszont ami kimaradt közös életünkből azt nem lehet pótolni semmivel. Sem a meg nem írt versköteteket, interjúkat, esszéket, recenziókat, sem az együtt dolgozott színházi napokat.  Párhuzamosan zajlott, hosszú ideig nem fonódott össze életünk, és kihagyásaink nagyok, közös élményeink ritkák. Amikor mesélünk, mint akik rég nem találkoztak, úgy hallgatjuk egymás érzéseit, véleményeit. Külön szaladtunk a pályán.  Az élet sokféle módon megpróbált. Meg kellett küzdeni mindazzal, aminek addig nem álltunk ellent. Ki kellett tartani a legnehezebb időszakokban a megértés reményének teljes hiánya mellett. Ha a határon túliakra gondolok, ott sem rózsásabb a helyzet. Régi barátaim fordítottak egymásnak hátat különféle eszmék mentén, vagy adták be derekukat a megalkuvó egyet nem értésnek, de ellen nem szólásnak. Aztán, mint az ár, ha lemegy, s a megmaradt szemetet elmossa a következő hullám, felbukkantak a fejek és újra lélegzetet vehettünk.

Olyan jó ilyenkor azokra az emberekre támaszkodni, akik vállalták a helyzet komolyságát akár helyben maradva, akár a föld túlsó felére költözve. Mert sosem értenénk meg az elhagyót, ha mi magunk mindig ott maradtunk volna. És könyörtelenek lennénk a maradók iránt, ha meg nem éltük volna saját tehetetlenségünket választott égiszünk alatt.

Hallgatom egyikük másikuk vallomását és összefacsarodik bennem a szív a beszédstílusukat hallva. Mert tudom, hogy arra mifelénk nem volt divat az édelgés, de az olyan jellegű pozitív hozzáállás sem, ami a ma emberére már-már katonásan kötelező. Ismerem az elnyomottság légkörében kialakult anyanyelvünket, tudom, mi fájt, és hogyan lehetett elviselni. Ismerem a menekülési vágyat, a futás közben érzett földhözragadtságot, a szinte hiábavaló kísérleteket a csakazértis kitörésre. A fuldoklónak a hangszínét, amikor nem akar mást bajba sodorni, de szólnia kell mégis. Közülük vagyok, ha nem is élek velük. Érzem minden messze széledt honfitársam vallomásában a hazavágyódást, de a tudást is, hogy ez lehetetlen. Az idő kereke csak előre forog. Néha elkövetem a baklövést, úgy próbálok erőt adni vagy bátorítást, amivel sértem az otthon maradottat, aki nem tanulhatta meg a más ég alatti máslétet. És értem az anyaországit is, aki abba az elnyomottba úgy vágyik vissza, mint gyermek a nagyanyja ölébe, pedig már meglett ember lett belőle.

Fáziseltolódások voltak s lesznek. Kikerülhetetlenek a súrlódások. Mégis nehéz tudomásul vennem és szomorú leszek, amikor elhajolunk egymás elől, pedig egymáshoz tartozunk. Ilyenkor újra beülök az iskolapadba, megtanulni, amit csakis az élet taníthat: türelmesnek, bízónak maradni.

És mindezt azért írtam meg, mert így csak azoknak szólhatok, akik újra befogadtak. Otthon is, itthon is, és a föld szélén is.

2017-06-07

Nászta Katalin

 http://kafe.hhrf.org/?p=62864#respond