Amíg „gyermek” voltam, úgy léptem ki a házból, hogy talán ma ragad el az Úr. Vártam, hogy bekopog az ajtón a munka, keres valaki. Vagy meggyógyulok. Amíg hívő vagyok semmi sem változik. Csak a látásom terjed az eddig kizártakra. Mikor készpénznek vettem Isten minden Szavát, soha nem voltam éhes. Nem untattak a beszélgetések hívő testvéreimmel. Mikor megláttam lelki mezítelenségünket, használni kezdtem az eszem. Addig ostobábbnak vagy csak némának álltam, látva az anomáliákat, hogy ne bántsam őket. De butábbak, gyávábbak lettek. Akik meg nem akartak, nem hittek se bután se okosan, hiába imádkoztam. Ezért hát húsz év után döntöttem: kihasználom az időt, amim maradt s megteszem amitől boldogabbak lesznek s leszek. Írtam. Nem törődtem igaznak hazudott érzékenységgel. Közkinccsé tettem gondolataimat. Egyedül tanultam új szakmát. Nem kellett a példám. Most örülnek talán. Nem magamnak alkottam. Szeretem az Urat, de másképp fejezem ki, nem úgy mint rég. És nem üt agyon ezért. Szeret, gyógyít, megáld. Övé vagyok.

Ma is ha kilépek az ajtón arra gondolok, talán ma lesz a nap, amikor visszajön értem. 

2017-08-01