2017. aug 11.

Ilyen ez.

írta: stephy-alias:Nászta Katalin
Ilyen ez.

 

 Tegnap sikerült elolvasnom Bodor Ádám Székely Ferenc kérdéseire adott válaszait. Ismerem őt, még diákkoromból. Gyakran ült a Melody bárban, ahol összegyűltek a költők, írók, filozófusok. Néha volt szerencsém egyik-másikukkal egy asztalnál ülni. Egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor, de emlékezetesek maradtak. Bodor Ádám fanyarságára, visszahúzódottságára emlékszem, ami visszaköszön a tavaly készült beszélgetésből is. Ami miatt tollat fogtam most az, hogy azt nyilatkozta: „A dolgozószobák titkai az olvasó számára nem lehetnek fontosak, sokkal inkább az, hogy a nyilvánosság elé mi kerül onnan ki.” A másik pedig : „Korábbi munkáimat ma azzal a tisztelettel olvasom, mintha más írta volna őket, hogyan is próbálnám őket mai szemléletemre átszabni.”

Az ember kérdez, interjúkat készít, meg akar tudni valami olyasmit attól, akit kérdez, amit az nem közölt magáról művészetén keresztül. És kérdezni is jól kell tudni, a választott interjúalanyok is a kérdező ízléséről árulkodnak, no meg a válaszok is, amiket sikerül kicsalogatni belőlük.

Miért is kérdezünk? Mert meg akarjuk szerezni azt a tudást, amit a másik megszerzett. Tulajdonképpen meg akarjuk spórolni a fáradtságot. De mennyivel mondhat többet el magáról így az alkotó? Igazából semmivel. Minden, amit el akar mondani  benne van a műveiben. Ezért szinte kár arról faggatni, amit máshogyan kíván közölni. Erre már iskoláskoromban ráéreztem, amikor verselemzést tanítottak nekünk. Idegesítőnek tartottam azt boncolgatni, ami egészében egy és oszthatatlanságában mond el mindent, amit akart. Kihámozni belőle nem lehet mások magyarázata által, csakis ha én magam olvasom el és mélyülök el benne. Olyan, mint a szerelem. Nem meséből ismerjük.

Innen már csak egy ugrás a költészet, irodalom, művészet berkeiben alkotókon csüngő irodalmárokig. Akik abból kovácsolnak maguknak piedesztált, amit mások építettek. A színészinterjúimra is ezért vállalkoztam annakidején, felbosszankodva a kritikusi attitűdön. Hályogkovács módjára, de ráéreztem a művészekből élő réteg mibenlétére. Akik ráadásul – naná! – még félni is megtanították maguktól azokat, akikről írtak. A színházat ismertem, műveltem, értettem, tudtam kérdezni, érdekelt is, mert mintha magamat faggattam volna. A színházi interjúk létjogosultsága nyilvánvalóbb, mint az írástudóké. Ők megírják, megírhatják, megmaradhat az utókornak. Egyre jobban megértem Kertész Imrét, aki a Nobel díja előtti boldog – bár mellőzött – életét sajnálta a hirtelen nyilvánosság elé kerülése miatt.  Az alkotók műveire alapozott irodalmároknak nem jut más csak az alkotók figyelme. Sajátságosan függővé válnak saját kritikusaiktól. Akik kurkászok. Nem megállapított, csak tudomásul vett kérészélet az övék. Hogy el ne tűnjenek az idő süllyesztőjében kánonba szerveződnek. Sőt. Ők szabják meg, ki kerülhet a kánonba. Akik kimaradnak, értelemszerűen kisajnáltak onnan. De az utókor mégis a műveket fogja olvasni, nem a kritikusok elemzéseit. Csupa közhelyet sorolhatnék észrevételezésem igazolására: a gyöngy alakulását a kagylóban, a teher alatt növekvő pálmákat stb.

Hát így beszél Isten az övéihez a teremtett világának nyelvén. Közhelyes. A  között, amit mi gondolunk és a között, ami helyes.

De azért szükségünk van a kritikusokra, irodalomtörténészekre, kánonokra. Ilyen ez. 

2017-06-18

Szólj hozzá