Milyen igaz, hogy szeretet nélkül semmi nem ér semmit.
A legnehezebb a melletted élő emberrel bánni. Mert ott van az akarat, ami ellenszegül. Ezt kell kordába hajtani. Nem a másikét, hanem a magadét. Hogy ne az én, hanem az ő akarata legyen meg. Ekkor, ketten mindent meg tudtok csinálni. Mindig a következő lépést. Azután a másikat, majd a harmadikat. És így eljuttok a célotokhoz.
A legnagyobb ajándék az élettől, amikor két ember egy akaraton van.
Isten tudta, hogy ez a legnehezebb az embernek az életében. Ezért mondja Jézus Urunk is: legyen meg a Te akaratod. És azt teszi, amit az Atya mond. Aláveti magát. Ezzel nyeri el azt a pozíciót, ami egyenlővé teszi Őt is Vele. Tökéletesen azonosul. Így legyőzi a világot.
Ezt kaptuk mi is. Két ember legyőzi a világot. Ha az a világ csak 28 négyzetméter, vagy egy ágyra lefekvés, vagy egy napnak az eltöltése.
Anyám vár. Vagy engem, vagy a testvérem. Mindig azt, aki nincs itt. Ez a várakozás tartja életben. Azt mondja, úgy lenne jó meghalni, amikor mind a ketten itt vagyunk, hogy mindent lehessen elintézni. Kettőnknek könnyebb. Még azt is mondja, hogy úgy szeretne meghalni, hogy este lefekszik, és reggel már nem ébred föl.
Ma éjszaka is kiment az erkélyre. Nézte az eget. A csillagokat. Hajnalban örült nekem, hogy felkeltem. Leegyszerűsödnek a dolgok. Ülök a másik ágyon, irkálok, olvasok, de a napom meghatározója édesanyám, akiért itt vagyok.
Azt mondja a gyermeknek a szülő, menj, légy sikeres, boldogulj. És megad neki mindent, amire szüksége van ehhez. A hitet önmagában, amivel a világát meghódíthatja. Másra nincs szüksége.
Mondtam tegnap is neki, hogy jól összerakott gyermeke lettem. Hogy örüljön. Amilyen volt ő is. Mindent meg tudott oldani egyedül. Öregségére támasza lett a húgom és én támasza a húgomnak. Elmehet nyaralni anyám mellől. A garzonban elég lakni kettőnek. Anyámnak egyedül is jó volt. Minket biztonságban tudott. Az élet viharaitól megóvni nem, de állni azokat – megtanított. Ennél többre nincs szüksége senkinek. Az egész életből ez marad meg, amit együtt kaptunk, átéltünk, szerettünk.
Anyánk szeretett minket. Értünk élt. Nem terhelt önmagával, szárnyakat adott nekünk, hogy tudjunk röpülni. Neki is voltak szárnyai. Átrepülte-élte a világháborút, felnőtt a legnagyobb árvaságban. Anyját hat évesen, apját a háborúban veszítette el, én nem is ismerhettem. Örökül hagyta neki a mostohaanyját két mostohatestvérével, akiket neki kellett gondozni, a szintén gyereknek. Dolgoznia kellett már gyerekként. Tuberkulózisa következtében egyik forgócsontját kioperálták a lábából, ami élete végéig sántaságra kárhoztatta. De úgy táncolt fiatal lány korában, hogy mindenkinek rajta csüggött a szeme. Nem volt szebb lány nála az egész világon. A szemek mind megakadtak rajta. Védekezni, támadni, harcolni is tudott. Önmagát megvédeni a mostohájától, a nagynénjétől, gyermekeit felnevelni egyedül. Tovább élni, miután azok is kiröpültek a házból. Mindezt zokszó, panaszkodás nélkül. Nem siránkozott, nem panaszkodott. Nevette az életet, és megoldotta a nehézségeket. Munkahelyeket keresett és talált, mesterségeket tanult és tudott, kesztyűvarrónő és varrónő lett, géppel – kézzel kötött, kalapot, bőrmellényeket készített, eladó lett a boltban, jegyárus az autóbuszon, amikor még a felszálló ajtó mellett ült az e fajta munkát végző, fűtetlen buszokban télen, levegőtlen buszokban nyáron. Eladó volt edényüzletben, trafikban. Négy általánosa mellé megszerezte a nyolc osztályvégzettséget, miközben minket nevelt, tartott, gondozott. A környék legszebben öltöztetett lányai voltunk, tiszta, habos, keményített köténykékben. Sétált velünk a Sétatéren, a Főtéren. Színházba vitt bennünket. Megtanított kötni, szabni, varrni, tisztán tartani a környezetünket. És amikor eljött az ideje olyan leveleket írt, amiből az ember lányának a lelke a csillagokig szárnyalt. Ki hasonló az én anyámhoz?
2017-08-27
Nászta Katalin
