„Csak tudomásul kell venni, az ember megöregszik. Ehhez illendően kell viselkednie. Nem ujjonghat, mint a fiatalok, csak disztingvált mosollyal fejezhet ki bármilyen átlagosnál nagyobb örömet, szomorúságot. Egyszerűen csak azért, mert nem áll jól neki már. Kicsit lehajló fejtartással, derűsen szemlélni az elkerülhetetlen vég irányába haladó életet. Úgy általában. Szelíd beletörődéssel.”

Ez a halál etikettje.

De az élet nem így tesz. A legváratlanabb pillanatokban és helyeken üti fel a fejét, és mondja: rajtam nem tudsz kifogni. Én hozok létre mindent. Még téged is, nyomorult halál. Nem lennél, ha nem lennék, az elsőbbség az enyém. Mert előbb vagyok mindennél. Én hoztam létre mindent, és téged is én engedtelek be, hogy megmutassam hatalmamat minden felett: rajtad is. Csak te hazudsz, én élek és legyőztelek. A feltámadással kihirdettem az egész mindenség felett mindenhatóságom, mindenekre elhatásom végtelen uralmát. A Van, a Vagyok mutattam be a nem láthatóknak, ki vagyok igazán. A véget, a nincs-et, a halált én hoztam be a felismerések terébe. Nem lennél, ha nem volnék. És megszűnik látszathatalmad is, mikor végleg elfogy türelmem és betelik a pohár.

Én vagyok, aki a száz éves nemzőképességét megújítottam. Aki a meddőt megfogantattam, és szült. Én termékenyítettem meg a szüzet, én támasztottam fel a Fiamat. Vele mutattam be a mindenségnek – legyőzhetetlenségem. Én díszítettem fel az eget a csillagokkal, s én is szedem le majd róla őket. Mindent én terveztem és minden nekem szolgál. Az enyém a mindenség. Én vagyok a Mindenség. Arcomat megmutattam Fiamban a világnak. Csak az nem ismerheti fel, aki nem akarja.

Ki vagy hát te, aki meg akarod szabni nekem, mikor mutatkozzam, hol üssem fel a fejem, hogy belebotoljon, aki arra jár, hogy felkarcolja a megkérgesedett rétegeket? Ha én úgy döntök, hogy átrendezem az erőviszonyokat? Ha vizet fakasztok a kősziklából? Ha szétválasztom a tengert? Ha nem teszek semmit? Ha mozdulatlanná dermedek kőszívetek számára és hagyom a dolgokat a maguk rendeltetési menetére? Ha nem mentem ki a fuldoklót, és nem gyógyítom meg a beteget? Ha bezárom a méheket és nem indítok több szülést? Enyém az Erő, a Hatalom, és Minden Dicsőség.

Én szültem a rendet, a teremtést. Én vigyázok rá, ameddig úgy akarom. Én parancsolok és én könyörülök azon, akin én akarok. Csak addig árnyékolhatod munkám, amíg engedem. Csak addig hazudhatsz, amíg én megengedem. Semmit nem tehetsz az igazság ellen. Én vagyok az Igazság. Szavaid lehullanak, szétfoszlanak fényességem, szentségem előtt. Dicsőségem fogod növelni örök pusztulásod látványával. Senki soha nem fog szánakozni rajtad. Engem és én szeretek majd bennem mindenkit, aki hitt Szavamban.

Az élet megbotránkoztat. Az élet ott bukkan fel, ahol azelőtt nem volt semmi. Ahol nem vártak semmire.

Nem, nem a semmiért tértem meg. Az örökké tartó életért. Az életért. Aki megbotránkoztatta magában ezt a világot, mert a világ a halálra rendezkedett be. A világ elfogadta a pusztulást, fejet hajtott neki, megadta magát az ellenségnek, aki elrabolta, leigázta, hogy aztán csúfos lakomát üljön fölötte. Megette, hogy kiokádja.

De az életen nem bír kifogni. Az feltámad a hazug halálból. Az megbotránkoztatja a halál szövetségeseit.

Ő, a botránkozások kősziklája: Jézus Krisztus. Nem törődött a halál kialakította hagyományokkal. Kihozta a halottat a sziklasírból. Nem törődött a negyednapos hulla bűzével, rothadásával. Leoldozta róla a kötelékeket, és Lázár újra élt!

Nem fogok térdet hajtani a halál hazug ceremóniái előtt. Élek, szívemben a feltámadással, és addig szeretek, ameddig időm engedi, úgy, ahogy Isten szeret: tisztán, szentül, szenvedélyes állhatatossággal. Ezt a parancsot vettem az Uramtól. És Neki engedek.

Porban fuldoklom, Uram, de hálás vagyok Neked, hogy minduntalan kiemelsz belőle, és feltörsz szívemből. Neked élek, vagyok, Veled járok-kelek, Benned élek, és lehetek az, akinek elterveztél. Köszönöm, hogy elpecsételtél, eljegyeztél, magadhoz öleltél!

2017-12-13

Nászta Katalin