Amit írtam, megírtam – mondhatnám Pilátus szavaival, újra olvasva Székely János remekművét, minek utána megírtam a zalaegerszegi előadásról elismerő kritikámat. Caligula helytartója színdarab szövege nem esett át olyan mértékű változtatásokon, mint írtam cikkemben. Magam is meglepődtem, milyen érdekesen működik az emlékezet. Az előadás sodró ereje, lendülete azt az érzést keltette bennem, mintha túl gyorsan történnének a dolgok, átugornak bizonyos szövegeket, épp a gondolat-viadal üteme végett. Tévedtem. A rendező semmit nem vett ki Barakiás szájából. A szöveg szóról szóra, teljes mértékben elhangzik. Amire viszont nem terjedt ki az írásom, bár ott tolakodott a toll hegyen, de mégis lemaradt, az a láda szobra, amit leleplezni az utolsó jelenet hivatott. Halvány gondolatként futott bennem a háttérben, hogy ezt a nézők kedvéért én sem tehetem, mint a jó krimiknél sem lehet elárulni előre, ki a gyilkos – ha ez lehet mentség, úgy ennyi az enyém. Bár most, hogy már bemutatásra került az előadás, megírhatom: rendezői bravúrról van szó, ami a téma igen beható ismeretét igazolja.