Vajon Isten olyan tünékeny, hogy elveszíthető? Vajon attól függ irántam való kegyelme, mennyire ragaszkodom Hozzá?  Napok óta csordultig van szívem a munkám sikere feletti örömtől. Az emberek elismerésétől. Még ha tudom is, mennyire keveset tudtam megőrizni abból, amit rám bíztak. Milyen sekélyes munka ez, ahhoz a gazdagsághoz képest, amit adtak nekünk akkor. Hogy lehetett volna többet, részletesebben írni pályájukról, amit már nem ismerhettem, hiszen elmaradtam róla, nem törődtem vele, az örökkévalóságnak kezdtem élni, ha ez egyáltalán lehetséges. Hiszen nem tőlem függ. Én csak részt vehetek benne, csak bekerülhetek, csak úszhatok benne, mint aki tejbe esett.  Mégis, minden örömöm most ebből fakad, meg abból, hogy elmondhattam mindenütt pálfordulásom is.

Nézem a rólam készült képeket, a felvételeket, olvasom a tudósításokat – és egy öreg nőt látok, hajdani szépségéből, ha volt, csak a szeme csillogása maradt. Életének viharai mosolyának görbületén látszanak. Hol vannak a régi szabályos fogak! Hol a bőr feszessége, pattanó frissessége! Nem sajnálkozom, csak megállapítom, mennyire testfüggők vagyunk még önmagunk értékelésében is. Pedig minden, amitől csillog a szemünk, szép a mosolyunk, feszes a bőrünk – a bennünk élő lélek öröme. Az ne sérüljön, az ne hervadjon, az éljen.

Istenben élünk, mozgunk és járunk. Kapcsolatba kerülni vele azt jelenti, beszélsz vele. Olyan egyszerű, mint a pofon. Nem beszélsz hozzá, hanem beszélgettek. Kétoldalú, ketten vesztek részt benne. Az ölelés is kétszemélyes. A csók is, a szeretet is. 

2018-04-29