Cím nélkül
2009. február 13. írta: stephy-alias:Nászta Katalin

Cím nélkül

Megtanultam megtagadni az érzelmeimet.

Mégis azokat kérik számon egy idő után, amikor "helyzet" van.

Tegnap választás előtt álltam.

Mostanában elég gyakran.

Vagy csak most veszem észre?

Az előzmények: egy kistelepülés utcáit jártuk a kolleganőmmel. Egyik ház udvarában csengettünk, kiáltottunk, valaki csak válaszol. Az udvar végéről hallottunk is egy hangot: Mindjárt jövök! Közben a házból is kijött egy férfi, nagy darab, vörös arcú ember volt, szájából kicsit mintha a nyál is kispriccelt volna. Mondtuk, mi járatban vagyunk. Nem érdekelte őket. Az volt az érzésünk (utólag megbeszéltük) mindkettőnknek, mintha most akarná megütni a guta. Elköszöntünk, kijöttünk. Az utcán voltunk már, amikor utánunk szólt: Nem jönnek be egy kávéra? Neeem, köszönjük.

A kolleganőm azt sem tudta, hogy hátráljon ki, lelkileg persze, olyan bumford volt a férfi. Már a harmadik házban voltunk, ahol szívesen fogadtak, és a lehetőségekről beszélgettünk, amikor ez a "mi" férfiúnk" (amúgy kissé alkoholos volt,)megjelenik az ajtóban a következő szöveggel: - Te, figyelj, két vén p...csa, bejött hozzánk, lelejmolt, elvitték minden pénzünket, hívd a rendőrséget! Felálltam, rólunk beszél? A kolleganőm kikérte magunknak, és elzavarta. A férfi állt, mint Bálám szamara, aztán elment. A házigazdánk pedig, miután megismerte a kolleganőm elbeszéléséből a történetet, alig tudta megállni nevetés nélkül. És még , mikor a tárgyalás után kikisért a kapun, akkor sem tudta visszafogni magát. Mi is nevettünk.

De nekem elment a kedvem a munkától.

Később a másik kolleganőm hívott, hogy az esti tárgyalást lemondta az ügyfél.

Választhattam. Vagy hazamegyek, vagy elmegyek imádkozni egyik testvérnőmmel, vagy megnézem az Utas és Holdvilág előadását, a férjemmel, aki épp ott volt a színházban. És ezt választottam.

Pfúj, gondoltam magamban, nem voltam a helyzet magaslatán. Hát nem inkább imádkozni kellett volna?

Főként, miután a mostanában olvasott dolgok is arra írányítják újból a figyelmem, hogy nem elég megtérni egyszer. Nem elég behívni a szívedbe Jézust egyszer. Ki kell tartani. Minden nap a kereszten tartani az óemberedet. Mindennap szenvedni a világ tüskéitől, tőrvetéseitől, és halálban tartani azt, aki voltam.

Kettéhasadt körműeknek nevezi egyik tanítás azokat a disznó keresztényeket, akik kétszívűek, és kétfelé sántikálnak, és közben azt mondogatják, hogy keresztények.

Nem is kérdés, hogy ha most jönne vissza az Úr, nem ismerne meg engem. Mert nem az Ő Szellemével vagyok tele, hanem valami más, azt hazudván, hogy ő az, eltérített a KESKENY ösvényről.

Igen. Talán úgy igaz, hogy azon a szoros ajtón csak az új teremtés fér be.

A bejegyzés trackback címe:

https://aharmadiknaponalegnehezebb.blog.hu/api/trackback/id/tr11940401

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.