2009. április 14. írta: stephy-alias:Nászta Katalin

Erőtlen vagyok, legyőzött és megvetett. Csak az Úrban ... /van minden erőm, folytatom már ma./

Ezt a tegnapelőtt írtam, még Istentisztelet előtt.

Aztán jött az ÚR... Már előtte egyik olvasmányomból kapirgálta a szívemet a 23. Zsoltár. Hogy az Úr Védelmez. Óv. Régóta nem gondoltam erre. Csak arra, hogy nekem kell megtennem mindent, hogy Őt szolgáljam, és bár nem vagyok egyedül, mégis olyan távolinak éreztem az Urat magamtól, hogy csak. Pedig nem Ő távolodott el. Közénk állt valami, valaki, valamik, valakik.

Drága testvérem az Úrban, volt annyira bátor, hogy kinyitotta a szívét. FÉLREÁLLT, hogy az Úr átragyoghasson rajta. És micsoda öröm volt ez! Szíven ütött. Valósággal rázkódtatott a felismerés, hogy Ő SZERET. Csak azért, mert hiszek benne.

Ezen a kősziklán meg lehet állni. Erről nem sodor le semmi és senki.

A többi mind ráadás, amit Érte és hálából teszünk, valamit viszonozva, amit nem lehet úgyse, azért, amit értünk tett.

A bejegyzés trackback címe:

https://aharmadiknaponalegnehezebb.blog.hu/api/trackback/id/tr51063670

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Tünde 2009.04.14. 08:47:28

Nagyszerű volt, ahogy a Szent Szellem szolgált felénk, és ahogy megvárta, hogy abbahagyjuk a vallásoskodást, azt, hogy mi akarjunk valamit hozzátenni (nekem még egy kicsit nehezemre esett megvárni), befogjuk végre a szánkat, és hagyjuk, hogy Krisztus megmossa a lábainkat.
Olyan ez, mint Dávid és Mikál esete. Mikál azt gondolta, hogy Dávidot ezekután lenézik a szolgák, Dávid pedig Isten szemével látott, és tudta, hogy minél inkább megalázza magát Isten előtt, annál nagyobb lesz a szolgái szemében. Nagyot nőtt a szememben a szolgáló testvér vasárnap.
Most látom igazán, mekkora a különbség az élő, és a halott között, a Szellemből, és a testből származó dolgok között, a kijelentés, az átélt Élő Ige, és az elmélet között.
Felismertem a szombat idejét, amikor az ember megnyugszik minden saját cselekedetétől, befejezi az erőlködést, hogy magát megregulázza, vagy valahogy megfeleljen Istennek (holott igazából a tesóknak akar megfelelni, képmutatóvá válva, büszkeségből takargatva a hibákat), és egszerűen "csak" engedelmeskedik (enged) Isten Szellemének, leveszi az álarcait, és fel meri vállalni önmagát úgy, ahogy Isten őt elfogadta. Annyira jó, hogy van szabadságunk hibázni, tévedni, és a kegyelem királyi székéhez menni, mert nem a testben van az igazságunk, hanem Krisztus az, aki megigazít, és képes átformálni belülről.