Depresszió
2018. augusztus 30. írta: stephy-alias:Nászta Katalin

Depresszió

kanonok-1.jpg

Értelmező kéziszótáramból

  Gondoltam, megírom, mit gondolok erről, arról. Pld. egy könyvről, amire megkért a szerzője, írnék recenziót, ha már olyan érzékenynek mutatkozom némely esetben. Remélte, hátha. Ettől sokáig befagytam. Mert szánom az istenadta értékes embert benne, míg amivel kiváltja bennem ezt az érzést, gyűlölöm. Hogyan írhatnám meg anélkül, hogy megbántanám, milyen meddő sajnálni magunkat élethosszig? S még a műve sem rezonál bennem úgy, hogy dalolhatnékom támadna. Csak így, hogy értelmetlenné válik minden siránkozás, értékelés, ide-oda helyezés valamilyen nemlétező polcon. Miközben a világ – túlzás nélkül – már vesztében van, ott sül a zsírjában, szó szerint. 

Azt érzem, késő a megbánás szavait kérni, lehívni, sürgetni, szólni. Már végleg bedugultak azok a fülek. A teremtés végcélja felé tart, egyre gyorsulóbb ütemben. Szusszanásnyi időt sem hagy. 

Magamat vizsgálva közömbösen állapítom meg, már nem hat meg semmi borzalom. Immunissá váltam, nem tudok sírni értük. Csak Az előtt, akit elutasítottak, elutasítanak. Akinek szeméből, hiszem, most is árad a könny és szája könyörgéssel van tele azokért, akik még reménykedni tudnak. A többi mehet s megy is a levesbe. 

Van-e – teszek egy utolsó kísérletet – reménytelenebb nálad, aki nem akarod hinni a megoldást, a jót? Tehet-e valamit érted bárki, ha ellököd untalan kezét, a simogatni akarót? Összezárt fogad és szemed mögött a halálra számítasz egyedül. Az majd megold mindent, reméled. Itt maradsz, vagy elmész, egyre megy, mindegy – mondod. És leszárad csontodról húsod, összeaszik rajtad a bőr. S ha rámveted tekinteted néha, kilövell belőled a gyűlölet. Mintha ez tartana még össze. De mire? Bár ez is képes szaporodni. Gyűlöletdombok nőnek benned s kiömlik, mint a szemét, mikor túl tele a kuka. 

Nem sajnálom már a világot. Ég az magától, öl s ölik napról napra. Mind süketebb, vakul – tele inge, gatyája – mégsem oda fordul, ahova kell.

Elmaradnak a beszélgetések. Minek, hiszen minden a végére vár. Kitölti idejét addig valamivel. Malmozik, eszik – vagy semmit nem csinál. 

Bár a gyűlölet is képes szeretni. Önmagát, mint egyetlen entitást, ami létben tartja.

De a lét és az élet két külön kategória.

 

2018-07-28

Nászta Katalin

A bejegyzés trackback címe:

https://aharmadiknaponalegnehezebb.blog.hu/api/trackback/id/tr6414211239

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.