A gyilkos, aki benned van, nem oszt, nem szoroz
2018. november 12. írta: stephy-alias:Nászta Katalin

A gyilkos, aki benned van, nem oszt, nem szoroz

palffy_tibor.jpg

 

De ha ilyenek vagyunk… De hát ilyenek vagyunk… Akkor az tragédia… Hát tragédia! – nevet nagyot. – Hát az!

  

PÁLFFY TIBOR – színművész, filmszínész.

Interjú

 

Nem nekem kell bemutatni őt. Ismeri már a nagyvilág rég. Szárnyaira kapta Thália, berepülte az egeket, csupa költői gondolat születik az emberben játéka nyomán. Pedig csak három előadásban láthattam, de amelyikben igazán Láthattam, az a Vérnász volt. Milyen jó, hogy felvétel van róla!

A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház 70 éves születésnapi ünnepsége kapcsán ismerkedhettünk meg személyesen. Azonnal barátomnak éreztem. A színház Kuckójában beszélgetünk. Az ünnepnek vége, mindenki hazament, nemsokára nekem is indul a vonatom.

  • Hogy vagy? – kérdem tőle.
  • Én nagyon jól vagyok – nevet. – Te hogy vagy?
  • Én nagyon jól vagyok, tényleg, bár ilyen ambivalens érzéseim vannak, mert egyrészt idős vagyok, másrészt a szívem fiatal – nevetek, - hogy ilyen hülyeségeket mondjak… És hát itt vagyok, ahol voltam és ahol rég voltam…
  • Vannak rokonok?
  • Nincsenek, csak barátaim, ismerőseim, és főleg nézőim, öregek, akik még emlékeznek rám. De most nem rólam van szó.
  • Rólunk, rólunk van szó, nem? Folyamatosan… – utal az elmúlt négy nap színházi forgatagára.
  • Rengeteg díjat kaptál, rengeteg szerepet játszottál.
  • Én nagyon szerencsés embernek tartom magam. Nagyon. Megfelelő időben a megfelelő emberrel találkoztam, a megfelelő helyre kerültem, úgyhogy… - elhallgat.
  • Hogy csöppentél bele…ebbe a világba?

Van az úgy, hogy a legegyszerűbb kérdések hangzanak a legbutábban. A „beszélj arról, amiről igazán pontosan úgysem lehet” feelingje kering körülöttünk. Pedig nem tudok róla semmit, csak játszani láttam.

  • …Hát, Dicsőszentmártonban születtem 1967-ben, - fog bele és olyan készséges, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon, egy frissen megismert embernek kitárni az életét. - Időnként jöttek vendégszerepelni a vásárhelyiek vagy a szatmáriak, nagy ritkán a nagyváradiak. Nem is az előadás volt a fontos. Az emberek elmentek a színházba, hogy az egyre inkább megcsappanó magyar közösség együtt legyen. Mára már nagyon szomorú a helyzet ott, kiöregedett a magyarság, aki tehette elment… Akkor Dicsőszentmártonban volt egy erős munkásszínház, egy amatőr csoport. A hetvenes évek elején alapították Vitális Feri bácsiék. A név lehet nem mond sokaknak semmit, de, ami ott történt kisebb csodaszámba ment. Autodidakta módon egy színjátszócsapatot hozott létre, hogy legyen egy kis közösség. Nagyon értékes jelenség volt az akkor ott. Én a dicsőszentmártoni üveggyár kerámiarészlegén dolgoztam, de valami mocorgott bennem. ’90 tavaszán versenyvizsgát hirdetett a marosvásárhelyi Bábszínház. És elmentem. Egy helyre ketten jelentkeztünk, egyikünket se vették fel, viszont azt mondták, őszire újból meghirdetik a helyet. Mit ad Isten, ugyanarra a napra esett a felvételi, mint a Figura által meghirdetett felvételi napja. És akkor egy álmatlan éjszaka után eldöntöttem, hogy a Figurához jelentkezem. Nagyon izgalmas volt a felvételi. ’90 előtt, a 80-as évek vége felé - én ’85-ben érettségiztem –a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Egyetemen már csak egy fiú és egy lányhely volt meghirdetve. Felmértem, semmi esélyem bekerülni, már tudni lehetett, kinek a fia-borja jut be. A Figura társulatához jelentkeztem, és ott találkoztam Bocsárdi Lacival. A Figura már ’84-től működött Gyergyószentmiklóson. Úgy hirdették meg a felvételit, hogy nem kell készülni semmivel, se verssel, se prózával, próbaruhát kell vinni. És ilyen személyiségek voltak a vizsgáztató bizottságban, mint Tompa Gábor, Bocsárdi László, Bíró József. Két napig tartott. Azt figyelték, kiben mi van, milyen lehetőségek, nem azt, hogy ki mennyire tud megtanulni egy szöveget, vagy hogy mennyire tud reprodukálni valamit. A nyers erőt, energiát keresték…
  • És hogyan?
  • Különböző szituációkat teremtettek, amiben egyszerűen létezni kellett, meg kellett oldani a feladatokat. Ritmusképletek, asszociációk szavakra, festményekre. Nagyon izgalmas vizsga volt. Így kerültem be a Figurához, és akkor kezdődött el érdemben a felkészülés. Az első öt hónapban mozgástréningek voltak, beszédtechnikát tanítottak, egy nagyon intenzív felkészülési folyamat volt. ’90 őszétől kezdte Bocsárdi Vásárhelyen a rendezőit is végezni, és minden vizsgáját velünk csinálta meg, etűdök vagy előadás formájában. Tehát mi is vizsgáztunk, csak mi közönség előtt. Sokkal nagyobb volt a tét. Olyan helyzet alakult ki, hogy vagy megtanulsz úszni, vagy belefulladsz a mélyvízbe. A másik nagy hozadéka, hogy a három év alatt végigvettük a színháztörténet összes műfaját. Az utcaszínháztól kezdve, a misztériumjátékokon keresztül a legradikálisabb fizikai színházig mindent próbáltunk, mindent.
  • Hagyományos előadást is?
  • Hagyományos egy sem volt, kifejezetten így, hogy hagyományos… A legklasszikusabb, amit Nánay István is említett, a lélektani realizmus vizsgára készült, amihez Laci Turgenyevet választotta, a címe végül Isten hozott, szellő lett, az Egy hónap falun novellából. Ez volt olyan klasszikusabb értelmezése a színháznak, de amúgy nem, tényleg nem. Bocsárdi Laci hadat üzent annak a színházi formának, ami addig az erdélyi színpadokon működött. Kivéve Kolozsvárt, ott ’90-ben Tompa Gábor vette át a színház igazgatását, ahol már elindult az a folyamat, ami a színházművészetet fogalmazta újra és nem a nemzeti öntudat megtartására szolgáló célját a színháznak. Egy nagyon-nagyon erős laboratóriumi munka kezdődött el számomra, ami Laci számára már korábban elkezdődött. Az, hogy a Figurát állami pénzekből tartják fent, csak egy biztonságosabb szakasz volt a Figura életében… Hát ott kezdődött. Mai napig szinte felfoghatatlan számomra, hogy egyik nap még formaöntő munkás vagyok a dicsőszentmártoni kerámiagyárban, másnap meg ott a papíron, hogy színészi beosztásban dolgozom a Figura Stúdió Színházában. Az életem 180 fokot fordult. Mint amikor lapoz az ember a könyvben, új fejezet, új helyszín, új társaság, új gondolkodási struktúra, mindenmindenminden új volt. Mintha kicseréltek volna – nevet. – Ez a három év nemcsak gyakorlati, elméleti képzés is volt, Laci szinte naponta új és új feladatokat adott, könyveket kellett olvasni, Artaud, Grotowski, Sztanyiszlavszkij, Brook, ezeket a nagyokat folyamatosan, még ziccet is kellett írni belőle - kacag. – Iskolát végeztünk, de fizetést kaptunk érte. Dolgoztunk, miközben tanultunk. Nagyon hasznos, izgalmas időszak volt az az első három-négy év.
  • Hány éves voltál ekkor?
  • 24.
  • Családod még nem volt.
  • Még nem, de Gyergyóban ismerkedtem meg a feleségemmel, és a mai napig együtt vagyunk. Aztán jött ez a felkérés Nemes Levente részéről, hogy jöjjünk, kerüljünk át ide, és Laci elvállalta, azzal a feltétellel, ha hozhat magával színészeket. Tehát csapattal jöttünk. És akkor itt elkezdődött egy más szinten, de ugyanaz a laboratóriumi, társulatépítési színházi gondolkodás, nyelv, ami nagyon sajátos volt az erdélyi, és egyáltalán az egész magyar nyelvterületen.
  • Nem olyan volt, mint a Tompa Gáboré?
  • Olyan volt és mégsem, – és megismétli, miközben hallom, hogy kattog az agya
  • Jó, nem kell megfogalmaznod a különbséget.
  • Nem is tudnám, nem is tudnám…
  • Milyen feszültséget éltetek meg itt a régi színészekkel? Volt?
  • Indulásból két irány alakult ki a régi színészek között. Pontosabban három. Volt egy mag, aki befogadott és Lacit megváltóként fogadta, volt egy másik, amelyik abszolút elutasított, és voltak, akik szemlélődtek. Várták, hova fut ki az egész. Mert az az igazság, hogy Laci egy nagyon diktatórikus/szigorú személyiség.
  • Igen?
  • Abszolút. De nem öncélúan, és nem egyéni érdekeit elégíti ki, amikor megalkuvást nem tűrő módon viszonyul helyzetekhez. Nagyon nehéz elfogadni ezt a radikális attitűdöt annak, aki nem ugyanabban a színházi rendszerben gondolkodik. Nem csoda, hogy az idősebb színészek fenntartásokkal fogadták. Leéltek egy szakmai életet egyfajta rendszerben, és jön valaki, aki azt mondja, az nem érvényes. Ez az érvényes. Hát el tudnám képzelni magam most egy ilyen helyzetben, ha jönne valaki és azt mondaná, hogy mindaz, amit én csináltam eddig, azt le kell söpörni az asztalról… akkor én hogy viszonyulnék ehhez a helyzethez. Nem tudom, nem tudom. Bár benne van a pakliban. Játszadoztam ezzel a gondolattal, főleg amikor tudatosult bennem, hogy kezdek klasszikussá válni.
  • Igen? – csodálkozva nevetek.
  • A mai fiataloknak én klasszikus vagyok. A problémám, hogy nem nagyon látok alternatívát, aminek szintén érvényes igazsága lenne, csak más, mint az enyém. Nagyon szívesen rácsatlakoznék.
  • Ezek szerint úgy vagy klasszikus, hogy te vagy az etalon? Vagy valakik már más játékstílusban gondolkoznak?
  • Igen, de nemcsak színészileg. Az egész színházi gondolkodás változóban van. Én legalábbis azt látom, hogy ezek a nagy mesterek, nagy színházcsinálók, és neveket tényleg nem mondok, de azt érzem, hogy bajban vannak. Mindaz, ami eddig történt, valahogy porossá vált. Főleg a formai rész. De a tartalmi rész is. A világnak van egy olyas rezgése, amitől azt látom, hogy akik nagyon pontosan tudták, vagy érezték, milyen irányba kell menni, most elbizonytalanodtak. Valamiféle változás szele érződik a művészetben is. Mert a világban óriási átalakulások vannak. Értékrendiek. És lehet, újabb összefüggéseket kell megfejteni. Hogyha csak Európát nézzük, milyen mozgások vannak, pld. ezzel a migrációs kérdéssel, vagy a nemi identitásunknak a tisztázásával. Lehet tiltakozni, konzervatívan viszonyulni, de kérdés, hogy nem valami olyasmi történik, amihez nekünk is felül kellene vizsgálni a dolgokat, újraértelmezni, újrafogalmazni. Mert nem tudom. Nem tudom.
  • Nem veszélytelen dolog ez.
  • Nem, – erősíti meg – de ugyanolyan veszélyes nem foglalkozni vele. Nincs megoldás, csak a kérdések vannak. És annyira fel van gyorsulva a világ. Régebb is voltak változások. Pont ma 121 éve vívták ki a női egyenjogúságot. Mikor elindult a folyamat, milyen felháborodás volt! De volt egy kifutása. Szerintem sokkal hosszabb volt, mint ma bárminek a kifutási ideje. Nagyon, nagyon gyorsan változnak a dolgok. Vagy azt hisszük, hogy változnak. Régebb is voltak társadalmi problémák, amiket nem tudott az ember kezelni, aztán megoldódtak, beépültek, ment tovább minden. Lehet, ez is majd helyére kerül, csak mivel olyan rövid az az idő, olyan gyors, talán pont ezért vagyunk bajban.
  • Jól gondolkozol. Szeretem. Az antennáid nagyon jók.
  • Ezzel kezdem a napot, végig nézem a hírcsatornákat, megnézem …
  • Mi, hol, mi, - vetem közbe. Nevetünk.375px-tibor_palffy.JPG
  • Miholmi, – ismétli kacagva – s utána lehet foglalkozni a művészeten keresztül ugyanezekkel a dolgokkal, anélkül, hogy manipulálva lennénk. Belülről mi jön, személy szerint mi a viszonyom, ez a lényeg. Ezért nagyon szerencsés ez a szakma, mert folyamatosan helyzetbe hoz, hogy felülvizsgáljam, nekem mi a viszonyom azzal a problémával, amit a mindenkori darab felvet. Ha a szerelemről beszélünk, akkor ehhez, ha a halálról van szó, akkor ahhoz. Folyamatosan szükség van a frissítésre. És nem utolsó sorban megtalálni azt a kulcsot, amivel közvetíteni is tudsz. Mert nem elég, hogy én megvilágosodom, vagy éppen elködösödöm – nevetgélve mondja ezeket, tetszik ez a kis önirónia benne, - a többiek meg sötétben maradnak. Fontos, hogy mi megy át. S ez még intenzívebb jelenlétet igényel, és kapcsolatot jelent, pld. a fiatalokkal. Mert igazából ők viszik tovább. Amikor ide kerültünk, nagyon erős hangsúlyt fektettünk – ösztönösen, nem tudatosan – a fiatalok megnyerésére. Mi is nagyon fiatalok voltunk, a gondolkodásunk nagyon progresszív. Így cuppantak ránk. Igazából ők a közönségünk. Azok a negyvenesek, akik húsz évvel ezelőtt „megfertőződtek” a mi színházunkkal. Keresni kell a fiatalokkal a kapcsolatot. De ma sokkal nehezebb. Egyrészt mert van egy szakadás, mi megöregedtünk, a fiatalok most teljesednek ki, másrészt folyamatosan és egyre drasztikusabban változik a világ. Az is nehéz, hogy én megértsem, hát még a fiatalokat is bevonni, tágítani… De nem lehetetlen. Pld. csináltunk egy tantermi előadást, négy fiatal kollegámmal, amit kifejezetten csak osztálytermekben játszottunk.
  • Mi volt az?
  • Jane Teller dán írónő ifjúsági regénye, a Semmi. Ezt dramatizáltuk, gyúrtuk át, hogy osztálytermekben játszhassuk. Mindig egy osztályközösségnek. Nagyon izgalmas dolgok születtek.
  • Mert bevontátok őket, beszélgettetek velük, feltételezem…
  • Igen, utána volt egy beszélgetés… Nem is az előadásról, hanem az előadás által felvetett problémákról, hogy ma ők hogy kezelik, vagy nem kezelik, mi a viszonyuk velük. Vannak lehetőségek, megoldások a kapcsolódásra. Csináltam még egy nagyon izgalmas dolgot. Itt nagy reneszánsza van a március 15.-ei ünnepségnek. És azt vettem észre magamban, a fiatalokban még inkább, hogy már nincs kapcsolódási felületünk ezekhez az ünnepekhez. Kiüresedtek. Bajban voltam, mit tegyek, hogy lehet ehhez viszonyulni? Elindítottam egy alternatív ünneplést. A március 13-at, diákokkal. Az első volt a legerősebb, ahol sikerült hét-nyolcszáz fiatalt kivinni az utcára.
  • Milyen apropóból volt 13? Valamihez kötötted?
  • Igen, a március 15.-höz. Nem akartam a nagy nemzeti ünnepen tartani. A 14.-e foglalt volt, mert minden suli a saját ünnepét tartotta, s így kitaláltam a 13.-át. Szépen beépült ez a szám a maga romantikájával, nagyon személyessé tudott válni. És tényleg „forradalmat” csináltam.
  • Gyakorlatilag akkor emlékeztetek meg március 15.-éről?
  • Nem emlékezés volt.
  • Hanem?
  • Megélés. Összegyűjtöttem vagy negyven gyereket, kilenc-tizedikeseket, akikkel kidolgoztunk egy stratégiát. Az volt a mottó: a te szabadságod napja. Megbeszélt időpontban az iskolákból kivonultak a diákok, saját szervezésben. Én csak moderáltam, engedélyeztettem a rendőrséggel, az infrastruktúrát adminisztráltam. Ők pedig megcsinálták. Gyönyörű pillanat volt, mikor az iskolások kijöttek és az volt a csúcs, amikor találkozott a három nagy iskola, – mert azért van egyfajta rivalizálás köztük – és megölelték, üdvözölték egymást, slam poetry-vel, ilyen hömpölygő ünneplés zajlott. Megegyeztünk az unitárius lelkésszel, hogy amikor a három diáksereg találkozik, megkongatják az unitárius templom harangjait. És megtörtént. Egy fél percig csend volt. Amíg szóltak a harangok. Olyan élmény volt, az ünnepnek az a dimenziója … felvonultathatnak itt ezer huszárt, nem az a feeling….
  • Szóval ilyeneket rendeztél.
  • Volt ilyen is. Aztán ez is kiüresedett. Fenntartottam magamnak a jogot, hogy nem csinálom többet, ha én magam nem érzem. Csak azért mert… És nem tudtam tovább csinálni. A második is jó volt, a harmadik már kevésbé, még a negyedik is bensőséges volt, de féltem, én is átcsúszok abba, ami ellen először belevágtam. … Később vagy másfél éven keresztül három kollegámmal szerveztünk egy felolvasó színházat, a Tein teátrumot a Tein kávézóban. Minden hónapban egyet. Egy fantasztikus sorozat volt. Úgy indult, hogy leültünk és felolvastunk egy szöveget, de aztán elkezdtük a színházat keresni ebben is. Eseményt teremtettünk. És kialakítottuk a saját nézőközönségünket. Emlékszem, volt egy felolvasóest, amikor annyi ember volt a téren, - szeptemberben csináltuk azt a számot - hogyha beülünk a színházba, teltház lett volna. Ez egy alternatíva volt a kőszínházi struktúrára. Sokkal élőbb. Nagyon izgalmas színházi performanszok születtek egy-egy írott szöveg kapcsán, amit olvastunk, de játékokat találtunk és dolgoztunk ki..., az volt a legkevesebb… …hogy ott ültünk egymás mellett. Bevontuk őket. Őrültségeket csináltunk, tényleg őrültségeket.
  • Nem tiltakozott senki? Nem zavarta őket?
  • Nem! Hát azért jöttek.
  • Akkor mi volt az őrültség benne?
  • Az egyik performansz az alkoholról szólt. Nem volt kompakt írott szövege, összegyűjtöttünk különböző szövegeket az alkoholról. A performativitás abban nyilvánult meg nagyon radikálisan, … hát lehet, ahogy így elmondom banálisnak tűnik, de ott, abban a pillanatban...
  • Most cenzúrázod magad…
  • Igen… - nevet, majd folytatja. – Egyrészt a közönséggel együtt ittunk. És nem vizet. Kísérletképpen, nagyon tömény szilvapálinkát, és figyeltük magunkban a hatást. Döbbenetes volt, ahogy telt az előadás, és ahogy kezdett az ember megcsúszni.
  • És ilyenkor nem volt túlreagálás, vagy túllépés?
  • Az mindig ott van, volt ettől volt egy plusz izgalma…
  • De nem történt botrány?
  • Nem. Azt hiszem az volt az egyetlen kimondatlan konszenzus, hogy soha nem lépjük át a jóízlés határát, mert akkor már öncélúvá válna a történet. Az elsődleges szempont nem a megbotránkoztatás volt, hanem keresni a színház lényegét, hogy lehet eljuttatni a gondolatot más eszközökkel.
  • A múltkor beszélgettünk Nánó Csabával. Meséltem arról, hogy én irtózom attól a lehetőségtől, hogy beülök egy kávézóba és hirtelen valaki meztelenkedni kezd… vagy az ölömbe ül, vagy nem tudom, mire szeretne rávenni… Ő is megosztotta az élményeit, volt, hogy külföldön gyanútlanul beült kávézni és egy adott pillanatban a kiszolgáló lányok anyaszült meztelenül kezdtek felszolgálni…
  • Nem, nem, hát… ne legyen öncélú.
  • Én nem akarom ezt.
  • Azért kevés olyan ember volt akkor ott a nézők között, aki úgy jött be, hogy nem tudta, hogy mire jön. Az a közönség hónapról hónapra velünk együtt jött ezen az úton. Nagyon szépen lehetett követni a folyamatot, amin végig mentünk. Mert az első felolvasóesten tényleg csak ültünk és olvastunk, aztán rájöttünk, hogy állj meg, ez így nem működik. S akkor elkezdtünk játszani. Már nem csak azt játszottuk, ami le van írva, hanem, amit a helyzet hozott, kibontottunk dolgokat, elhagytunk szövegeket. Nem olvastunk. Jó, ha a színész időnként kilép a komfortzónájából. Nagyon fontosnak tartom. A filmek is ilyen kilépések.
  • És hogy kerültél be a filmszakmába?
  • Láttak az emberek ebben-abban. … Csak egy amerikai filmbe kerültem be casting alapján. Láttak színpadon, filmben, ez így működik. Az egy nagyon zárt világ. Még zártabb, mint a színház. Ilyen szempontból is szerencsés vagyok, hiszen nem vagyok a dolgok tövében, távol élek Budapesttől, Bukaresttől. Aki ide leutazik miattunk, azért jön, mert tényleg akar valamit. Ezek a dolgok is így találnak meg.
  • A tegnap esti előadásban az a jeleneted tetszett a legjobban, amikor kártyáztok. Ahogy viszonyultál Liliomhoz. Érdekes volt.
  • Azt szeretem a színházban, vagy legalábbis arra törekszem, hogy amit állítok annak az ellentéte is legyen benne. Ez számomra a kihívás. Ezt úgy lehet elérni, ha az állítás pillanatában a visszavonhatóság megjelenik. Ez egy nagyon érdekes dolog. Tehát én mondom neked ezt, most, itt, de valahogy úgy kell mondjam, hogy a következő pillanatban megteremtsem a lehetőségét annak, hogy az ellenkezőjét is állíthassam. Nem biztos, hogy elhangzik, de a lehetőségnek ott kell lennie. Azt gondolom, ekkor van titka a színésznek. Hogy ha úgy prezentál valamit, hogy a következő pillanatban, ugyanakkora igazsággal pont a fordítottját is ki tudja mondani.
  • S akkor hol az ember a színészből? Hol ez, hol az?
  • Hát, igen. Hát nem ilyenek vagyunk?
  • De ha ilyenek vagyunk…
  • De hát ilyenek vagyunk…
  • Akkor az tragédia…
  • Hát tragédia! – nevet nagyot. – Hát az!
  • Tetszett az előadás, épp ezektől a ki nem mondott dolgoktól, a viszonyoktól, a kapcsolatoktól, ahogy kialakulnak ott, … szóval tetten kell érni a dolgokat. A Liliom és Juli kapcsolatában is. És nem rugaszkodott el az előadás annyira… csak egyszer pisiltél, de hát az, … istenem…

Nevet.

  • De az is csak felidézi, nem történik meg. Ez az izgalmas, amikor a dolgok felidéződnek. Az a fontos, hogy benned történjen meg. Bennem nem muszáj.
  • Annakidején, amikor én játszottam, akkor volt hiteles egy színész, ha átélte.
  • Ez ma is érvényes.
  • De ha átéli, akkor a nyomai benne maradnak.
  • Hát benne is…
  • Hazaviszi őket…
  • De nem abban a formában viszi haza. Nem tudod levetni, de ha benned van egyfajta nyugalom, rend, egyfajta béke, akkor a gyilkos, aki benned van, nem oszt nem szoroz. Azzal csak gazdagabb az ember. De hát bennünk nagyon sok minden van, a civilekben is. Sőt, minden bennünk van. Kérdés, mit kezdünk ezekkel …
  • S hol tartjuk őket…
  • Így van. S hol tartjuk őket. Pontosan! – nevetünk.
  • Izgalmas színházat játsztok itt, Bocsárdival. Örülök, hogy láttam és hogy ezeket láttam. A Kaisers.. az egy kicsit más volt. De ugyanez a…
  • Nem ugyanaz, nem a Lacié – vág a szavamba.
  • Azt tudom, de ugyanez a fajta… Vagy, van különbség?
  • Rengeteg
  • Rendezésben is?
  • Igen.
  • A rendező hozzáállásában?
  • Abban lehet, hogy nem, mert akiket Laci ide enged, átmennek egy szűrőn. De más … mert minden darab más. Ez a legnehezebb egy repertoárszínházban, hogy megőrizd a sokszínűségét, és mégis egységes maradjon minőségében.
  • Egy gyereked van? – kérdem, mert a kisfiával jött az interjúra, akit aztán az édesanyja elvitt sétálni, amíg mi beszélgettünk.
  • Kettő. Van egy húszéves lányom is.
  • Nekik tetszel?
  • Nem mindig. A lányom megmondja. Igaz, többnyire azt, hogy én jó voltam, de az előadás nem … A lányom miatt is fontos nekem, hogy a fiatalokban mi van. Hogy hol tartanak. Teljesen másképp működik az idegrendszerük. Az idegrendszerük.
  • Tarr Laci mondta, mikor beszélgettem vele tíz év elteltével, miután eljöttem a főiskoláról, hogy „ezek a fiatalok teljesen megváltoztak, az agyuk, az agyuk…”
  • Na ez az.. – nevet. – Azóta meg… hogy most milyen iramban változnak a dolgok... De jó ez, jó ez.
  • És tíz év múlva látod magad előre? Mi lesz, hogy lesz? Te is az az öreg leszel, akire majd azt mondják a fiatalok, hogy…
  • Nagyon remélem, hogy nem. Időközben elvégeztem az alapképzést Vásárhelyen. Már a Jászai Mari díj megvolt, … mert volt egy papírom a minisztériumtól, ami alapján a fizetési besorolásom megfelelt a felsőfokú végzettségű besorolásnak, de az valahogy helyhez volt kötve. Más színházak, ha nem akarták nem fogadták el. Rájöttem, azért kell a papír. A 2000-es évek végén sikerült abszolválnom azt a három évet, aminek az volt a legnagyobb nyeresége, hogy a végén a licencdolgozatomat meg kellett írjam. Pardon nem volt. S elhatároztam, hogy a 15 év tapasztalatait próbálom megfogalmazni. Nagyon nehezen indult, de aztán így kiömlött belőlem, és született egy egészen jó kis szakmai dolgozat. Ennek nagyon örülök.
  • Mi lett a sorsa?
  • Megjelent részletekben a Játéktér folyóiratban. És most jött el az ideje, hogy megcsináljam a mesterit. A rendezői szakon végzem, nem a színészszakon. … Kérdezted, hogy tíz év múlva…
  • Gonosz kérdés volt.
  • De jogos… - nevet. – Ezért mondom, hogy én most rendezői szakon mesterizek…
  • Jaj nektek, fiatalok!

Nevet, de aztán megerősíti, amit mondtam.

  • Igen, egyrészt jaj nektek fiatalok, mert én is kijártam azt a rögös utat, ami rendben is van, engem sem kímélt senki – de hát ki tudja, hogy mi lesz tíz év múlva? Olvastam egy bulvár lapban, hogy a mostani ötvenesek a hajdani harmincasok. Kinyúlt az ember érési és aktív ideje.
  • Akkor akár ötven évesnek is érezhetem magam.
  • Abszolút, abszolút!
  • Jól van! – nagyot nevetek.
  • Én is ámítom magam, hogy harmincas lehetek… - jókat nevetünk közben végig. – De nem, mert, ha a Vérnászra gondolok, akkor 34 voltam.
  • És háromszor is földobtad a lányt…
  • Sokkal többször.
  • De háromszor sem lehetett könnyű!
  • … De az más dimenzió volt…
  • … Repült magától…
  • Tényleg. Amúgy tényleg…
  • Az nagyon szép volt. Volt egy szentsége, nem úgy, ahogy a templomban képzelik el, de volt egy szakralitása…
  • Igen, hát Lacinak nagy érzéke van ehhez a szakralitáshoz, és igénye is…
  • A pillanat tiszta, ahogy megfogan, a szűz állapot, az a tiszta… ezt annyiszor meg tudjátok teremteni. Többször, sokszor. Hát abban végig… a Vérnászban. És itt a Liliomban is volt sok ilyen…
  • Igen. Igen. Nagyon sajnálom, hogy nem láttad a Csodát pld. vagy az Ilját..
  • Nincsenek felvételek róla?
  • De vannak.
  • Akkor egyszer hátha meg tudom nézni.
  • Az még két olyan mérföldkő a pályámon, úgy a Laciéban, mint az enyémben.…
  • Sok negatív szerepet játsztál?
  • Igen, igen – nevetünk.
  • És akkor azt mondja a rendező, a bensődből hozd ki…. rád néz és ezt mondja – teszem hozzá én. És újból nevetünk.
  • Igen, de Lucifert és Jézust is játsztam. Most akkor nagyon béke van!
  • Jézust? Miben?
  • Kétszer is. Egy rockmusicalben, a Godspell-ben. Esztergomban játszottuk a Bazilika aljában. Lejátszottuk vagy négyszer-ötször és az utolsó nap vihar jött. Az előadás úgy volt megrendezve, hogy a végén, amikor Jézust keresztre feszítik, leereszkedik a vasfüggöny, s a vasfüggönyön kívül reked a tömeg, és Jézus bent… Itt nem volt vasfüggöny. Az utolsó előadáson, nem is értem, hogy történhetett, a keresztre feszítés pillanatában, pont akkor, amikor ereszkedne a függöny, elkezdtek harangozni… Hát, ha van katarzis, akkor ott megtörtént. Előadás végén a közönség megrendülve ment el. Mi átöltöztünk, emlékszem, előadás végén máskor mindenki mindenkivel beszél, megbeszéli a dolgokat, de akkor senki nem beszélt senkivel. Mindenki némán átöltözött, visszamentünk a padokhoz és hallgattunk. Valami olyan kollektív kisülés történt, ami nagyonnagyonnagyon...
  • … Isten intett…
  • Abszolút! Én úgy fogalmaztam, hogy az egyik ilyen zsákutcában összefutottam vele egy pillanatra. A másik pedig egy nyári produkció volt, Sopsits Árpád rendezte a Passiót, Horváth Csabával és a középeurópai táncszínházzal, még abban játsztam Jézust. Zsámbékon, fent a bázison. Lisztben játszottunk, nagyon radikális koncepcióban, nagyon erős előadás volt.
  • Nem lettél hívő? Vagy az vagy?
  • Én hívő vagyok, egy polgári családban születtem, megkereszteltek, konfirmáltam, aztán miután a színház bekebelezett, a színházon keresztül elkezdtem egy kicsit másképp szemlélni dolgokat. Igazából az Ilja próféta kapcsán merültek fel inkább kérdések, hogy akkor én most hogy is vagyok ezzel…, mi van és hogy van ….
  • Általában, akik eljátsszák Jézust, mindenki beszámol valamiről...
  • … igen. De Jézusnak lenni nem jó - teszi hozzá kis mosollyal. - Nem egy áldott állapot. Az nagy munka. Az nagy munka.

És ezt megismétli még kétszer.

  • Az Iljában a próféta azt mondja a végén: „és térden csúszva kell a pofánkban a vizet a folyóról hordani és öntözni vele a hamut s az üszköt, amíg egy új erdő ki nem sarjad…” - milyen gyönyörű…

 Képek forrása: https://www.tasz.ro/evadok/repertoar/ 

(Nászta Katalin)

 

A bejegyzés trackback címe:

https://aharmadiknaponalegnehezebb.blog.hu/api/trackback/id/tr2714367639

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.