Az örökkévalóság izgatott
2019. január 07. írta: stephy-alias:Nászta Katalin

Az örökkévalóság izgatott

Válasz Nánay István írására (Pár órára a közönség közösséggé lesz, recenzió – a Színház novemberi számában a Thália erdélyi napszámosai c. interjú kötetről)


Bizony, igaza van Nánay Istvánnak sok pontban, interjúkönyvemről írt recenziójában.
Azon gondolkodom, reagáljak-e rá, vagy hagyjam… Jászai Mari jut eszembe, aki az őt és írásait ért kritikákra igen vehemensen válaszolt, vádolt, nem hagyta annyiban a dolgot. De én nem vagyok Jászai Mari, hol vagyok, hol voltam én az ő művészi nagyságától, jelentőségétől a színészi pályán.
Másrészt, ha reagálnék – morfondírozom –, mentegetőzésnek tűnne, pedig arra semmiképp nem vállalkozom. Végül az jut eszembe, ha nem reagálok rá, ahogy a cikke végén írta Nánay, tényleg nehéz dolga lesz az utókornak kideríteni a valóságot, ha neki hisznek. Emiatt döntöttem, mégis megírom, ami az életem „főművének” (Nánó Csaba fogalmazása) – megjelenésével kapcsolatban azóta felmerült bennem.
A könyv utószava eredetileg egy vallomás lett volna arról, miért is nem vagyok tulajdonképpen ma már a pályán. Egészen személyes, mégis közérdeklődést keltő lett volna, ám úgy véltem, talán még a könyv kiadását is elgáncsolná. Azt pedig nem kívántam. Sokkal fontosabb volt pályatársaimat egy adott „kontextusban” bemutatni az utókornak (ha már az akkori jelennek nem sikerült), mint saját vélekedésemnek hangot adni. Talán egy fénykép, írtam róla az első interjú megjelenése alkalmából a Hetedhéthatárban. Aminthogy az is. Jól mutatja ezt Nánay István írása is. Egy fénykép mindenkinek mást jelent, mást juttat eszébe, úgy ez a könyv is.
Nánay István megerősít abban, ami miatt (is) írni kezdtem magunkat, hogy t.i. mindenki más csakis kívülről szemlélheti az életünket. Többre rendeltettünk, nagyobb megbecsülésre, több empátiára – mi színészek. Még a legsikeresebbek is. A könyv bemutatóin nagyrészt mindenütt elmondtam – ahol nem untam magamat ismételni: igazából Szőcs István kritikusi hozzáállására gerjedt fel bennem az indulat, megvédeni magunkat. Hogy ne csak arról szóljon a fáma, amit a kritika őriz meg rólunk. Nem a színészek hírneve nyomán megszülető emberi kíváncsiságot, pletykaéhséget akartam kielégíteni; tollamat a „szakma” iránti tisztelet vezette. Innen a főhajtásom mindegyik megszólított felé. Gyakorlatilag leginkább ez hiányzott nekünk, még ha olykor úgy is tűnt, némelyikünk bőven részesül belőle. De a kivételek mindig a szabályt erősítik, élek most ezzel a közhellyel. És azzal, hogy messziről jött ember azt ír, amit akar. Ilyen volt Szőcs István, Kántor Lajos és ilyen Nánay István is. Máshonnan közelítenek. Persze, számít a véleményük, a kezükben van az utóéletünk. És éppen ez az, ami feszegetett, amiért kérdezgetni kezdtem a társaimat. Arra voltam kíváncsi, miért él, dolgozik az ember – a semminek? Ha úgysem marad fenn róla igaz tudósítás, ha nincs róla hihető, bizonyítottan hiteles adat – úgy a szélnek munkálkodott? Mi a biztosíték arra, hogy a kritika megőriz bennünket, és ha valamennyire mégis, mennyire lehet hinni neki? Csupa olyan kérdés, amit minden ember feltehet magának saját munkája okán. Ezért fordultam a legilletékesebbekhez, azokhoz, akik művelik ezt a mesterséget.
Másként összegeztem akkor, és másként 2016-ban, amikor végül is rászántam magam, hogy kiadassam a beszélgetéseket. Annak ellenére, hogy akkorra már, a „felszabadulás” után, sokakról megjelent már könyv (lásd Prospero-sorozat), megírták, amit szerettek volna magukról, a korról, körülményeikről tudatni. Tettem ezt a felismerés birtokában, ami most is borzolja a kedélyeket, és amin Nánay is fennakad: „Talán kapunk még lehetőséget Istentől, hogy helyrehozzuk, amit elrontottunk. Hogy a »játszani is engedd szép, komoly fiadat!« parancsa újból felemeli a lelkünket, és sikerül kimosakodni azokból a szörnyű arculcsapós képekből, amiket az előadások vágnak szembe velünk, a nézőikkel. Az aktuális formákat szétbontó, tartalmakat szétdobáló, értelmetlenné tevő és semmit el nem érő játékstílus talán önként feladja romboló törekvéseit és engedi újra felépíteni az emberszabású világot, ahol szép, jó és lehet is élni”.
Valóban megállt volna velem az idő?
Már akkor az örökkévalóság izgatott. Ezért kérdeztem. De emiatt dolgozik, kutat a most élő is, ezért igyekszik feltérképezni, összeállítani az emlékekből, képekből a lehető legpontosabb képet az előadásokról… Mikor még itt vannak köztünk a múlt színészei és elmondhatják, milyen is volt. Igyekezetük dicséretes, de munkájuk pontossága képtelenség. Csak feltételezésekből állíthatnak össze képet, e képek pedig szubjektívek, mesélősek, kiszínezik a hiányosságokat saját látásuk, ízlésük szerint…
A tényekről leghitelesebben a tények tudnak beszélni. A színészek, akik benne voltak, eljátszották, átélték szerepeiket. Miért lenne hiteltelenebb az ő vallomásuk a ma róluk írók szavánál? Mennyivel pontosabb az értelmezés az értelmezettnél? Miért kellene kétségbe vonni egy színész vallomását, és miért kell inkább hinni bármilyen általános, szélesebb összegzésnek? Kizárja egymást e két látószög egyáltalán?
Ezért is örülök, hogy rászántam magam az interjúk kiadására. Azoknál jobban senki sem ismerheti a körülményeket, mint akik benne éltek. A távolról jött barát, ismerős, akire más szabályok voltak érvényesek, más körülmények közül nézett be hozzánk – csak a vendég szemével láthat, s az mindig csőlátás, csak azt veheti észre, amit megmutatnak neki. Arról nem is beszélve, hogy mindig szebbnek, jobbnak akarunk tűnni, természetes reakció ez. Az előtt, aki ugyanabban él, dolgozik, nem kell kendőzni magunkat. Még ha nem is tárunk mindent a nagyközönség elé, akkor is brancsbeliek vagyunk, ismerjük a szakma nyelvét.
Emiatt is jobb megbízni a személyes vallomások hitelességében. Ráadásul eredetileg az akkori közönség-olvasótábor számára készültek, minden leellenőrizhető volt. Saját szavahihetőségét senki se dobta volna oda prédának. A színészgárda egyöntetű igénye a mélyebb elismerésre a nagyérdemű kritikusgárda és közvélemény részéről természetes. Hogy előadásaink közül voltak kiemelkedően jók, színházi áramlatokat fordítók – nyilvánvaló, ezek viszont nem adtak kielégítő választ kérdéseinkre. Számomra legalábbis. És a beszélgetésekből kiderül, többeknek sem.
Mert a kérdés azóta is feleletre vár. Mire való, miért van, mit érhet el a színházzal az ember? És erre mindenkinek meg kell találnia a választ, akár művelője, akár élvezője.
Hogy a kérdés mennyire égető, az is jelzi, milyen sokan művelik mára ezt a szakmát. Milyen sokféleképpen, micsoda merészséggel nyúlnak hozzá, szedik szét, majd illesztik össze újból, mint a gyerek a játékát.
A könyv kiadatásával véglegesen le kívántam zárni az élet értelmének megismerésére irányuló akkori erőfeszítéseim idézését – hiszen már rég nem gyakorlom a szakmát. És nem az „arculcsapós” képek miatt – egyszerűen ledobott magáról a deszka. Nekem sem azt jelentette már, amit addig. De érdekel, fontos számomra ma is, akiket a színház jelent: színész, rendező, dramaturg, kritikus, közönség, műszaki személyzet. Együttesen.
Nánay Istvánnak abban igaza van, hogy a művészekről szóló jegyzetek hiányosak. De ma már ez nem gond, bárki utánanézhet az interneten, azokat az adatokat meg lehet találni, amik publikusak. Csak a vallomásos dolgok nem – ezért is lényegesebbek a beszélgetések. A wikipédia pedig csak egy hajszállal pontatlanabb bármelyik szakoldalnál. Találtam nem egy szarvashibát a Magyar Színházművészeti Lexikon adataiban is. Nekem az volt a dolgom, hogy legalább részben rögzítsem a gondolataikat, tépelődéseiket színészi műhelyükből – ennyire vállalkoztam.
Ami a megítélésüket illeti, az csakis szubjektív lehet. Még így is sokszor éreztem illetéktelennek magam, személyes hozzáfűzéseim miatt. Csak a helyzetet, a pillanatokat akartam a lehető legszemléletesebben közvetíteni, mert segítheti a megértést. Ma már bánom, hogy nem voltam bátrabb ezen a téren. Mentségemre szól: visszafogott az erdélyi irodalmi és kultúréletben uralkodó ízlés is, ami messzemenően különbözött a magyarországi stílustól. A hiányzó megjegyzéseim is beszédesek. Engem ezek foglalkoztattak, ezekért vállalom a felelősséget. Nem tudományos könyvet írtam.
A könyvem zárszavából említett idézet arról szól, hogy a szocialista-kommunista rendszerben felnőtt ember találkozott az Istenség fogalmával, megtapasztalhatta a Biblia igazságát, az ateista értelmiségiek számára zavaros és bizonyíthatatlan Könyvek könyve örökérvényűségét – ami újraértelmeztette vele a világot. És innen már csak a „bizony, bizony, mondom néked” kezdetű mondatok fűzére következne, amit most elhagyok. Mert az idő nem állt meg, rohan a végkifejlet felé, de engem kiemelt egy felismerésnyi időszakra belőle annak szerzője – hogy aztán újra az idő uralma alatt tegyem a kötelességem. Szólni arról, amit tudok.
A könyvem pedig magáért beszél, a színészek vallomásai hitelesek, jóváhagyottak, érzéseiket, vélekedésüket senki nem bírálhatja felül rajtuk kívül. A könyvet sokféle szempont szerint lehet értékelni, attól függően, ki mit vár(na) el egy ilyen válogatástól. Ezek az én kérdéseim voltak, és a rájuk kapott feleletek nagyban segítették nemcsak pályám alakulását, de világnézetem fejlődését-kiszélesedését is. A kérdéseim pedig csak révbe juttattak. Őket meg abban az időben, pillanatban, állapotban sikerült megőriznem a jövőnek.
Túl sok idő telt el a könyv készülése és megjelenési ideje közt, nem várhattam tovább. A nyomdahibákért felelős nem vagyok, ma sem érzem hibának a felvetett tipográfiai problémákat, annak meg kifejezetten örülök, hogy az a „szigorú, stiláris és szakmai kérdésekben egyaránt kompetens szerkesztői munka” nem faragta át a beszélgetéseket.
Hálás vagyok Nánay Istvánnak kritikájáért. Komolyan vett, és ezt köszönöm neki.

Nászta Katalin

https://ujkafe.website/?p=81063#more-81063

 

A bejegyzés trackback címe:

https://aharmadiknaponalegnehezebb.blog.hu/api/trackback/id/tr2114543428

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.