Kitépett lapok színházi naplómból - 7
2019. február 08. írta: stephy-alias:Nászta Katalin

Kitépett lapok színházi naplómból - 7

szinhazi-1.jpg

Ha nincsenek véletlenek – márpedig nincsenek –, akkor azt kell megértenem, miért is kerültem le a pályáról. Nem azért, mert nem szerződtettek. Azért, mert így kellett történnie. Nem valószínű, hogy különben sokat tudtam volna írni a színházról, előadásokról, színészekről. Visszanézni, újraértelmezni, meglátni – kellett hozzá a távolság. 
Ha van a világnak kereke, ami meglódul időnként, vagy lök rajta valaki egyet – akkor ezek a ki-kitörések, amik felborzolják az állóvizeket, kitüremkednek a föld alól, lezuhannak a viharban, ezek a rendes kerékvágásban gondolkodó, vagy nem gondolkodó tömegek közül kimagasló, kikiabáló alakok, akik nem férnek bele a konvencionális, egyezményeken tengődő világba, ezek a fenegyerekek, akik másként látnak, mélyebbre vagy feljebb, de semmiképp sem komfortosak környezetük számára – ők sem véletlenül olyanok, amilyenek. Nevezhetjük őket felforgatóknak, különcöknek, forradalmároknak, zseniknek – tény: nem képesek, nem akarnak, nem is tudnak besorolódni a masszába.
Hála Istennek. Hála Istennek? Általában ez a kiszólás pozitív eseménnyel összefüggésben hangzik el. Ezek a „ferde”, nem egyenruhás, feltűnő „kinövések-kimagaslások” pedig inkább kényelmetlenek. Zavarók, disszonánsak, fül- és szemsértők.
A 100 éve halott Ady Endrére emlékezések közt tallózva (mit lehet ezen ünnepelni, rossz a szó) olvastam több cikket. Kaiser László A Hetedik 3. születésnapi ünnepségén tartott élvezetes előadása volt az, ami többet mondott számomra az átlagos megemlékezéseknél. Ady – most nagyon egy mondatban – minden volt, nem csak költő, nem csak újságíró, nem csak zseni, nem csak hatujjú csodabogár, sámán, isten – hanem minden, aki nem sorolódott be sehova, s ha igen, akkor hamar ki is vált, betörhetetlen géniusz volt, aki előrelátott, hátranézett, nem félt az lenni, amire rendeltetett. Senkit nem követett, őt követték. Dante-hoz hasonlította szellemiségében, hatásában, de csak hasonlította, a példa erejével élve, hogy könnyebben értsük. A költő, a vátesz, a jövendőmondó, az önpusztító, a túlélő, a belehaló – és ezt már én gondolom Adyról – a mindent érteni, átfogni, megélni, mindennek megadni magát, mindennek meghalni, mindent megélni akaró és képes emberalak, akiben ott összpontosult a jó, a rossz, úgy, hogy ezt tudta, élt is vele, nem állt ellen semminek, miközben mindennel viaskodott. Mint akit a mindent-tudás ösztöne csak így hagy élni. És szavai fennmaradtak, fennmaradnak, hatnak, világítanak, élnek korokon keresztül.
Dante messze van tőlünk időben, de neve, művei oszlopai az európai kultúrának, ő maga is megküzdött saját korának értetlenségével. Akárcsak Ibsen, aki olyan alakja a drámairodalomnak, ki nem hagyja nyugodni az utána következő nemzedékeket. Ezek a nagyok (és most csak rájuk összpontosítok, nem kételkedve más irodalmi-művészi kiválóságok hatásában, hatóerejében), nem fértek bele és nem is akartak belegyömöszölődni a megszabott társadalmi szerkezetek szűk kliséibe.
A kérdés: miért? Honnan vették, veszik a bátorságot ezek a nagyságos, nagyszerű, korokon átívelő hatást gyakorló, műveikkel korokon át ízlést formáló emberek? Honnan ez a nyugtalanság bennük, miért nem tudnak békében ellenni a többiekkel?
Mintha a szemük nem csak nézne, látna, hanem érezne, tudna is. Nem csak sejtenek, nemcsak tudnak valamit, hanem megvan tevékenységükhöz, tehetségükhöz, érzékenységükhöz az erő is, amivel mindazt a világ elé tárják – hogy lendüljön annak a kereke valamerre már!
Mindez lerágott csont egy vájtfülű, opusz-kukac irodalmárnak, aki egyebet sem csinál, mint olvas, kutat, elemez, érték-ítél, megőriz, rendszerez – de Dante, Ibsen, Ady nem csak nekik írtak, hanem nekem is. És neked, aki elgondolkozol és beengeded alkotásaikkal őket az életedbe, hagyod, hogy formáljanak téged.
Meg kell értenünk, mire fel él, létezik az ember, hogy ne legyen, mint a barom, csupáncsak ösztönlény. Ott, a lélek legmélyebb bugyraiban, a kibeszélhetetlen valóságban dől el minden, irányítja az életünket jobbra vagy balra, előre vagy vissza.
Kialakulnak a társadalmi rendszabályok, amik mentén elvegetálunk, ameddig nem sért túlságosan a ketrec. És a ketrecben sokfélék vagyunk.
Olyan opuszokhoz nyúlnak a ma rendezői, amelyek a mi világunkban is meglévő anomáliákat taglalják, mutatják be, és amelyek mindig kicsapják a biztosítékot az álszent, képmutató társadalmakban – amelyek mindig álszentek és képmutatók, mert másként élhetetlenek lennének. Bizonyíték rá minden kitörési kísérlet. Azonnal elhatárolják, elkülönítik, megrendszabályozzák, visszaterelik a „karámba”. Amit lehet utálni, gyűlölni, de nincs nála élhetőbb tér. A világ hideg, huzatos, fúj a szél, vihar van, tél, fázunk – még ha hétágra süt is a nap.
Ilyen ez az előadás is, a Hedda Gabler (Ibsen).
Nem tudom, konkrétan mi bántja Heddát, aki nászútjukról érkezik haza férjével. Illetve tudom, ne hazudjak. Az elképzelt helyett a valóság sokkal kevesebb. A vágyottnál a már birtokolt unalmassá lesz, hamar ki is ürül. Kivált, ha a másik személyisége laposabb, fantáziátlanabb, gyávább. (Érdekes, ezek a tulajdonságok általában együtt járnak.)
A legészakibb európai államban, Norvégiában nagy távolságokra feküdtek egymástól a települések. Az emberek többsége bányászattal, halászattal, fakitermeléssel foglalkozott, a fából szeszt is állítottak elő, gyakran fizették ki őket munkaadóik ezzel. Havi egyszer, vagy hetente, a kocsmában gyűltek össze, ittak, nem keveset. Az alkohol szinte az egyetlen kikapcsolódást jelentette. A csonka családok igen gyakoriak voltak. Tesmant a nagynénje dédelgette agyon, ami látszik is rajta. Felnőtt férfiként is úgy bújik annak ölébe, mint egy kisgyerek. Enyhén félkegyelműnek érezzük, de talán csak nem tudott felnőni. Hedda pedig a csodált, tábornok apa mellett kiváltságosnak, rettenthetetlennek érezhette magát, amíg meg nem haltak a szülei. E két embertípus életképtelen kapcsolatban vegetál. A kisebb kaliberű Tesman untatja feleségét, aki irtózik a férfi szexuális közeledéseitől. Nem ilyennek képzelte a házasságot. Érdekházassága csak részben sikerült a vagyonosnak hitt fiatalemberrel. Vágyai magasabbra, eszményibbre törnek, amit a házasságban nem kaphat meg, és amiből képtelen kitörni. És ott van egy, a múltban megélt, de megszakított szerelem. A hiúságában sértett fiatal lány nem bocsátja meg, hogy a későbbi férjnél jóval tehetségesebb, de kalandvágyóbb fiatalember megcsalta őt egy másik nővel. Milyen szűk kis mezsgyén zajlanak a nagy tragédiák! Nem az számít, ami történik, az a mérvadó, hogyan éli meg az ember. Az rendezi át a sorokat. A társadalmi keret, a megélhetés korlátai szorítanak, a vágyak féktelenné fajulnak a viktoriánus, szigorú erkölcsű rendszerben. Nincs kivel megosztani, megbeszélni a belső gyötrelmeket. A nagynéni épp oly érzelmi roncs, mint a romlott, élvhajhász bíró, vagy a barátnő. A volt szerető féktelen, visszafojtott szerelme pedig szétrobbantja önmagát. Képtelen úrrá lenni elveszettnek hitt életén, műve kéziratát is elveszíti. Hedda, az ördög ügyvédjének szerepét játszó bíró kimondatlan tanácsára a halálba kergeti az egyetlen embert, akivel kiemelkedhetne sivár létéből. Odaadja neki a pisztolyt, mintegy arra a „hősi” tettre buzdítva, hogy legalább meghalni legyen bátor. A fiatalember megteszi. Hedda egy pillanatig sem mutat gyengeséget, erőtlenséget, olyan páncéllal veszi körbe magát, amin csak az igen éles szemű és eszű bíró lát át, de a végzetet ő sem sejti. Hedda, miután kiderül, hogy felbujtásának tanúja is van, cinkostárstól rettegni pedig méltatlannak tartja, ezután öngyilkos lesz. Mégsem sajnáljuk. Senki iránt nem alakul ki bennünk rokonszenv. Hideg, rideg, kegyetlen, merev, élhetetlen világot látunk, melyben talán az egyetlen aprócska reményt a két gyámoltalan, elhagyott, többszörösen megcsalt emberpár jelentheti: Elvstedné, aki megőrizte Lövborg jegyzeteit, Tesmannal a kézirat helyreállításán együtt fognak dolgozni.
Ibsen nem lélekbúvárkodik. Mégis, alakjai színpadra állításával, helyzetbehozásával olyan leplezett igazságokra derít fényt, amelyek belülről rothasztják az egész társadalmat, a családokat, a kapcsolatokat. Abban az időben, amikor a kötelékek sokkal szigorúbbak voltak, a vallási elvárások mentén szerveződött társadalom puritánabb, az ilyen devianciák nagyobb hanggal szóltak, ha nem is volt túl széles a hatósugaruk a zárt családi közösségek elszigeteltsége miatt.
*
Még nem összegzek, bár már talán ideje lenne. Azt látom, hogy a színház legérzékenyebb antennái, a rendezők, akiknek kezébe adatott a karmesteri pálca rendkívül fogékonyak a világban mind nagyobb disszonanciákra, drámai csúcsosodásokra, kitörésekre, s akár földhözragadtan, akár transzcendens megvilágításban – az emberek közötti összetört kapcsolatokra irányítják figyelmünket. Mert innen indul ki minden. Mi hogyan állunk egymással.
Amit a művészet nagyjai kutatnak, ami összeköti őket: bemutatják e világon lehetséges élhetetlen emberi képződményeket. Dacolva mindenféle hatalommal, kísértve vagy idézve Istent, istenségeket, mélységeket, univerzumot. Tanúként hívva a mindenséget, perelve földi hatalmasságokkal – azt az egyszer adott és egyszer megélhető életet próbálják felmutatni annak, akit illet: a mindenkori embernek.
Megérteni az emberi kapcsolatokat, elfogadni azt, amilyenek vagyunk, megtudni, mi a rendeltetésünk, megismerni az igazi emberi arcot, az arcunkat – ezért vállalják a szembeszegülést környezetükkel, válnak örök kérdezőkké és állandó nyughatatlanokká, míg meg nem kapják-találják rá a megnyugtató választ. Az ember Istenarcú, de Istenképe töredezett. A Tekintetét keressük. Amiben meg kell tudnunk állni.

https://ujkafe.website/?p=81613#more-81613

 Nászta Katalin

A bejegyzés trackback címe:

https://aharmadiknaponalegnehezebb.blog.hu/api/trackback/id/tr614614424

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.