Gergely Tamás

Jaj, anyám, megmar holt fiad, szeretete méreg, teste iszap 

                                           /Megjelent a KORUNK 1997-es júniusi-júliusi számában/ 

 

Monológ két részben 

*

Arcát látni a mozdulatlan Máriának. Különös íz imbolyog nyelvem hátán, első próbálkozásra meghatározhatatlan.

„Égetnek a váraljai kertekben”, ez volt a kezdeti, nevezzem így, villanás agyamban. Ami e villanáshoz kapcsolódott: meleg színekből folt. Meleg színekből kezdetben édes, túlérve izgató kesernyés. Meleg, mondom, mégsem rikító. Benne az elmúlás melankóliája leng, nem a harsány halál sebez. Haloványsárga, fakóbarna, rozsdából a langy.

„Állj meg itt, Mária — parancsolom magamnak —, folytatnod fölösleges! Mást érzel, mint amire ízlelőszemölcseid felhatalmaznak.”

Mert ez a második villanás: „Más! Más!” Mélyen, a toroknyíláshoz közelebb tapasztalok ekkor szorító fájdalmat.

Egy következő „suhintás” pedig azt mondja: „Nedves. Nedves.” A poros lábú lenge eltűnésnél súlyosabb kiváltó élmény.

Hát nem a váraljai pernye hullt nyelvemre? És azt megelőzően: nem a Hárs virágától bódult lepke hímpora szemerkélt tudatomra vigasztalásnyi remegést?

Izmai megfeszülnek. „Lepke hímpora? Azt megelőzően?”

Hátrálnék? Imént még haladtam a keserű felé — előre. Tudtam elszakadni a kellemestől. Tétova kérdés, mellékes szál ez, mely mégis helyet követel magának. Rajta elindulhat, segítségével megszülethet egy, ha jól számolom, immár ötödik „rezgés”. Hogy mindez fordított irányú játék. Nem ízlelőszemölcseim ingereit szállítja agyamba az ideg, hanem a benne kelt képzetet fordítja le ízélményre a tudat. Nemcsak érzeteim kavarognak, teljesen agyam hatalmában vagyok. Foglyaként látom, dzsidás őrök hogyan szaladnak, hogy engem körbefogjanak. Akárcsak szabad öblöt zárnának el előlem.

Váraljai fakó színek? Az elmúlás kesernyés illata? Jó volt menedéknek a deres vörös meg az érett kökénykék! Durvul a játék. Nehezedik az emlékezés íze, nyelvem átfogja. Vulkánkitörésnek messzire vitt pora — Lanzarote, Pinatoga — telepedett nyelvem hátára? Megsejtett tragédia előérzete szabja meg az irányt?

Nagylelkű vagyok! Elnéző önmagammal szemben! Hiszen a távoli kép tragédiája tőlem független. Okozója nem vagyok, szenvedő fele is csupán egy íz, a megsejtés erejéig.

Nyugtalan. Hat. Hatodik. Mélyebbre húzódik a keserű élmény, alámerül, nyelvem pereméről annak belsejébe költözik. Szegény Viktor merült el így.

Hangjában lemondás. Viktor... Azt mondta, szennyes lé zavarja látásunk. Mocsok rakódik rá testünkre, telepedik akaratunkra, vagyis belepi, átitatja a tájat. Mondta még, hogy mi abban a hínár szorításában létezünk. Testünk, ha engedelmeskedik, csakis a mindenható erőnek.

Közölte még, hogy elengedi a kezem. Elengedi a kezem, mert az őt már nem tartja meg. Megszakított menetelésünk, vagyis egy letűnt világ tartozéka a két egymásba kapaszkodó kéz. Félrevezető dísz, mellyel gyengítjük magunk.

És elengedte. Merülve menekül azóta.

Csipetnyi élénkséggel. Felém fordult a minap. Felém megint egy pillanatra. Azt súgta, egy újabb réteggel ereszkedtünk alább. Továbbá hogy a zavaros léből időközben sár lett. Mozdulataink... Szerinte kívülről jobban látni, hogy mozdulataink lelassultak. Elnehezedtek gondolataink. Süllyedünk a Hárs mocsarában.

Komoran. Viktor. Az ő szagát érzem, azt keveri ki tudatom. Az iszap bűzét tehát? A merülés fojtogató hiábavalóságát?

Viktor felé fordul szavaival. Mint aki tudja, hogy a megszólított figyel. Merre van a „lefelé”, Viktor? Úgy értem, feléje haladok éppen, vagy tőle el? Rohanok múltam felé, hátrálok jövőmbe? Elég, ha megmondod, mi elől menekülök. Nehéz csend. Ha megmondod, milyen fal zárja el menekülésem útját.

Válaszolj! Tudom, hogy itt vagy, láttalak. Alighogy oldalra fordítottam arcom, megjelentél nekem. Ott álltál, ahol régen. Úgy tűnt, velem vagy.

Hogyan menekülsz, kérdem, ha velem tartasz? Ha pedig együtt menekülünk, miért taszítod el a kezem?

Ismerem válaszod. Ne félj, nem rántalak magammal! Magam sem gyengítem, beszüntetem a kérdezést.

Lágyan. Egészen tisztán láttam az arcod. Nem takarta el a szenny. Annyira tisztán, mintha bennem léteznél, nem a süllyedő tájban.

Épp merre menekülsz? Szükségem lenne rád, mert agyam játszik velem: égeti múltam. Hol vagyok, mondd! Ha lepke hímpora túl könnyű, a váraljai égetés pedig kevés az idegrendszeremen keresztül-kasul szántó ízhez, akkor...

Emlékei között kutat. Krematórium? Ideges váltás. Micsoda táj az, amelyben pusztulásba torkoll az előrehaladás? Úgy érzem, lábon rothadok, kíváncsiságomat oltó emlékem méreg.

Mereven néz, mintha őreire. Kik vagytok? Kik vagytok, akik e keserű ízbe zártatok? Őreim lennétek? Hiszen azok elmaradtak mögöttem. Engem pedig menekít a képzeletem.

Kiegyenesedik. Fényt akarok!

Mintegy magának. Arccal a fény felé fordultunk. Majd elindultunk felé. Elindultunk, akárhányszor csak lehetett. Felszabadult pillanatainkban úgy éreztük, elértük, a miénk. Amikor még nagyon az út elején Viktor megfogta a kezem, felismertem a tenyerén. És láttam rajta, hogy ő felfedezte az enyémen. Ahogy a két fényforrás összeért, erő áradt szét ereinken.

Emelt fővel. Fényt akarok! Járni szeretnék! Szaladni szabadon! Zöld utat keresek a reménység számára, mely bennem növekszik. A szívem alatt.

Rövid szünet után. Várandós vagyok. Fény hull domborodó hasára.

Vannak telített pillanatok, melyek az orrcimpát tágítják. Kimerevítik izmát, növekszik azzal egy időben a pupilla is. A tudat ébred így. Elfelejtkezik a védekezésről az agy, s a szabadon hagyott résen át az élmény besurran. Besétál. Beront.

Az első vérzés ilyen, az első csók. Az első csalódás. Az első kudarc a fény felé vezető úton. Az első elveszített...

...gyermek. Megölitek?

Hosszú szünet, mialatt feszülten figyel őreire. Megölitek? Zokogásszerűen ismétli. Megölitek? Viktorhoz. Megölitek, Viktor? Megpróbáltam. Menekültem. Lehunytam szemem, egy ízben még rád is rád találtam. Emlékszel a váraljai édes őszre, melyben eldőltünk egymás mellett? Meggyíze volt a szádnak. Mint aki nyelvének nem hisz, szemem felnyitottam, hadd lám, a meggy íze honnan... Arcodon felfedeztem a fényt.

Hol vagy? Menekülsz tovább? Én is megpróbáltam, ám hozzájuk jutottam mindannyiszor. Körbezártak engem. Tekintetükkel, akaratukkal. Könyörtelen az igazságuk, Viktor!

Őreihez, magában. Én ellenetek fordultam. Miért nem engem, miért a gyereket büntetitek?!

Magának ad számot. Közösen is megpróbáltuk a menekülést. Álltunk az öböl partján, pillantásunk a távolba veszett. „Ott — kiáltottuk —, ott már szabadok leszünk!” Balázs csónakot látott a parton, András nyúlt az evező után. Éreztem a könnyű remegést, amit a szabadság igézete ad.

Akkor meghallottuk... hogyan csapódnak a... vasrácsok. Elzárták előlünk az öböl kijáratát.

Védekező fájdalommal. A gyerek nem a tulajdonotok! Mosoly elvtárs meg Bikacsök. Egyetlen szavatok sem hiszem. A mosoly hazug, mellyel a hamis szót megtámogatjátok. Hiszek viszont a vicsorgásnak, mely vigyorotok mögé rejtőzik! Hiszek a rúgásnak, ökölcsapásnak... Neked, „Mosoly elvtárs”, nem hiszek, „Bikacsöknek” igen.

Miután végighallgatta őket. Remélni szeretném, nem bántjátok a gyereket. Helye van neki itt. Hogy nem áll érdeketekben, elfogadom. Hogy tervetek van vele, hihetőbb fogalmazás.

Mit akartok vele? Megigézed, Mosoly elvtárs, mint annak idején minket? Fejét lehajtja. Ettől félek a legjobban. Hogy a magad oldalára állítod, a katonáddá teszed. Félek tőled, „Vigyor elvtárs”! Menekülnék előled, nem engeded! Keserűen. Hiába hunyom le a szemem, mozdulatom nem szabad.

Az öböl partján rostokoltunk, s bámultuk a végtelen, a menekülést ígérő vizet. Menekülni akartunk, bár nem voltunk idegenek: mi magunk teremtettük meg, tudatunk rajzolta ki az öblöt. Alkalmi vendégeknek mondtuk ennek ellenére magunk, ideiglenesség-érzetünket növelte, hogy egy kertvendéglőben vártunk a kievezéshez kedvező pillanatra.

Az öböl, ismétlem, akkor még nyílt volt, lelkem betöltötte. Mire feleszméltem... Hangja remeg. Éreztem, valaki hátulról figyel. Megfordulva, tekintetem az övével találkozott. Vágott annak pengéje, odaszegezett a mozdulathoz, mely számomra a vereséget hozta meg. Én mozgásban voltam, fegyvertelen — ő birtokon belül, s fegyverrel fordult ellenem. Akit pincérnek néztünk... őrünknek bizonyult. Amikor ezt tudomásul vettem, lehunytam a szemem. Ahogy szemhéjam csukva pilláim elzárják a kilátást, úgy hullottak rá a súlyos fémcsövek az öblöt megszüntető vázra. Döngésük megbénított. Higgadt-hidegen. Bezárult a kör. Lehunytam szemem, vagyis tudomásul vettem helyzetem.

Őreihez fordul. Engem legyőztetek. Nem adom a gyereket is!

Szünetet tart. Ez itt egy várandós has! Mint dobra, hasára ráver. Benne egy gyerek az életre készül. S az élet értelme nem a halál!

Valamikori elv-társainak. Egy volt az utunk, Mosoly elvtárs! Melyikünk sajátította ki azt, nem alkalmas a pillanat eldöntenem. Egyet viszont tudok: míg nem a segged tetted ki az ablakba, tapsoltam neked. Míg nem csupasz ülepednek emeltettél tribünt, lelkesedtem érted. Míg nem vigyorgó hátuljad felé fordították fejünk biztosaid, kiáltottam a közös jelszavakat. Azt viszont nem hittem el, hogy a tök, amit közszemlére állítottál, a fény forrása. Mely felé, állítólag, meneteltünk.

Mert azt tettük. Hittük, hogy azt tesszük. Bikacsök felé pillant. Azóta menetelünk parancsszóra. Visszafelé fordított fejjel, idegenné vált jelszóval ajkunkon. Valamint idegen — számotokra idegen, Bikacsök kartárs —, ellenséges indulattal a lelkünkben.

Magában pörgeti tovább az eseményeket. Tribünt építeni Viktort is berendelték. Azzal hitegették őket, hogy a felemelkedés monumentumát építik meg. Kezét a deszka, lelkét a látottak felsebezték. Veszedelmes mondatokat suttogott a fülembe esténként:

„Mária, az emelvény ellenünk készül.”

Döbbenten álltam. Álltam, vagyis a menetelést, a képzeletbelit, megszakítottam. Úgy éreztem, váratlan köd borítja be a tájat. Semmit sem láttam: új célpontunk még nem volt, s a régi a semmibe veszett. Eldöntöttem: nem lehet igaz, amit Viktor állít. Döntésemtől a köd eltűnt. S én elfordultam Viktortól, el, a helyesnek hitt irányba.

Bevallja bűnét. Nem tudtam elviselni, Viktor, hogy magunkra hagytál. Mert úgy éltem át. Hogy szembefordulsz velünk, sőt engem is magaddal rántanál. Azt hittem, elárultál, s még inkább: elárultad az ügyet. Ne csodálkozz! A tribünt én nem másztam meg, nem tapasztaltam, amit te igen. Bár az is meglehet, hiába látom, saját szememnek sem hiszek.

Feljelentettelek, Viktor. Feljelentettelek annál, akit ma megvetek, akiről viszont úgy gondoltam akkor, hogy a fény felé vezet. Befújtalak Seggfej elvtársnál.

„Elvtársa” felé fordul. Boldog vagy? Magamhoz közelebb állónak tartottalak, mint akinek a kezét fogtam...

Magában. Menetoszlopban haladtunk célunk felé. A rend gondolatainkban volt meg. A módban, ahogyan egymáshoz illeszkedtek. A fény keresésének egyértelműségében, a reményben, hogy felé haladunk. Titkos tükreivel, melyeket csupán a mi szemünk észlelt, a város jelezte, hogy velünk tart. Szabad előrehaladásunk boldoggá tett bennünket, úgy tűnt számunkra, hogy az maga a cél, s mi hozzá közel jutottunk.

“A Fehér bástyához!” — kiáltottuk, s felfelé pillantottunk. Előttünk pompázott, karnyújtásnyi közelségben.

Megtorpantunk mégis. Amit addig elérhetőnek hittünk, tőlünk távolodott. Soraink felbomlottak, nem lehetett tudni: szemből támadnak, vagy egymás ellenségeivé lettünk? Érthetetlen. Én szúrtam le őt, vagy Viktor engem? Mindenesetre én ott meghaltam. Azon a sarkon haltam meg először.

Társához. Ellenségünk katonáivá váltunk, Viktor!

Janicsár. Ti persze azt szeretnétek! Anyja méhéből a janicsárnak kiszemeltet azon a sarkon kiszedjétek. Kiszedjétek, s a magatok képére formáljátok.

Fiához. Anyádra hallgass, fiam! Mert az ő teste éltet. Most menetelőnek nevel téged. Nem katonának, hanem a fény felé menetelőnek.

Gyűlölet Fala. Meglehet, hogy hátból is támadtak. Azt viszont ne feledd, Viktor, hogy minket ott vártak. Egymásba fogózva kordont alkottak. Láttam a pillantásukon, hogy nagyon gyűlölnek. Rájöttem, hogy azt a falat, a gyűlöletét, nem vágjuk át. Erősebb az, mint a mi reménységünk!

Te ott elengedted a kezem, igaz. Fájt, ám a lényegen nem változtatott. Akkorra minket már legyőztek.

Visszafordulva megpillantottam az öblöt. Annak képzetébe, a Hárs illatának emlékébe kapaszkodtam. Előrehaladni nem lehetett, hátrálni még kevésbé, ugyanis tiltásukkal körbefogtak. A menekülés maradt, vagyis a Hárs.

Most értelek meg, Viktor. Lehet választani a merülést. Míg mi a kertvendéglő teraszán alkalmas hajóra várunk, addig te merülve menekülsz.

 VérHárs. S még hányszor meghaltam! Milliószor vágott meg a gyűlölködő tekintet. Váratlanul ért mindannyiszor — az öböl partján is, menekülő pillantásomból visszafordultam

A kifelé jutásra koncentráltam, figyelmemből a védekezésre nem maradt. Szembenézve Pincérrel meglepett a villanás tekintetében. Hirtelen támadására lehajtottam a fejem — megadtam magam.

Hosszú kábulat után ocsúdva vérem vörösét pillantottam meg. „Hol vágott meg? — töprengtem. — Szívem fölött, lelkem alatt?”

Patyolat ingemen növekedett a folt. Akárcsak forrás fakadt volna testemből, talpam alól erecske indult. S mert a kertvendéglő deszkapadlója lejt, az ér a tó, azaz öböl, vagyis a Hárs teknője felé csordogált. Felálltam székemből, hogy kövessem az erecske útját. Kikönyököltem a mellvédre — ameddig a szem ellát, kifolyt vérem töltötte be a tájat. Előttem terjeszkedett a VérHárs!

Kérdez. Megvágjátok őt is? A VérHársba fojtjátok fiam?! Mit „ugat” a bikacsök a kezedben, „elvtárs”?

Mint akihez hozzászólnak. „Nem váltottad meg az öblöt véreddel, Mária!”

Versenyzők. Nem váltottam meg az öblöt. Nem sajátítottam ki, nem szereztem vissza. Evezőstúrára már másnap kihajtottak. Ok szervezték, mi versenyzők voltunk. Amit mi elérni nem tudtunk: a parton frissen festett bárkák vártak. Színes mezeket osztogattak, startpisztoly jelére indultunk.

A véremen eveztünk.

Az elsőket kitüntették. Sebtében ácsolt dobogón osztogatták a díszszalagos érmeket.

Megtapsoltuk egymást, megköszöntük az okleveleket Mosoly elvtársnak, aki a dísztribünről integetett.

„Kívülről” önmagához. Kisajátították a véred, Mária! Viktor igaza. Igazad lett, Viktor! Önmagunk ellen eveztünk. Az öböl nyílása felől a part irányába, ellenkezőleg, mint terveztük. Nem összefogva, ellenük, hanem parancsszóra, egymás ellen. A menetelő. Sose evezz, kicsi fiam, akaratod ellen!

Őreihez. Megvágjátok? Megmocskoljátok őt is? Vérét veszitek a zsenge báránynak?

Micsoda vendéglő ez? Micsoda illat? Hallom a tányér koccanását. Felszolgálnátok nekünk saját jövőnk?!

Lehajtja fejét. Fáradt vagyok, Viktor. Nem látom az öböl kijáratát.

Fénytelen fájdalom felszakad. Emlékszel András arcára? Hozta ki holt testét az apály a rajtra kész csónakok között... Egyik szeme nyitva, mint aki a víz áramát lesi, a másik csukva, mint aki titkolja, merre tart. Akkorra már csupán a rejtett utazás, a „hétpecsétes menekülés” maradt a miénk.

Hogy készült szegény! Mennyire odavolt felfedezésével! Hogy az esemény elvonja figyelmünket. Hogy a rács közelsége növeli esélyünket. S úgy tűnt, jól számol, ugyanis a starthoz majdnem az öböl szájáig kivittek.

Feszülten vártunk ott a sípszóra — mi. Az ő testét meg hozta az apály szembe velünk. Üveges tekintetével minket keresett, a mi pillantásunkat a rács lehetetlenné tette. Az a belső, mely nem akarta tudomásul venni lázadását.

Domborodó hasa fölé hajol. Azt az érzést ne ismerd meg, fiam! Az anyád torkát szakító szorítást, amikor bukott társát a vízben hagyja! Ne kelljen parancsszóra evezned a VérHárson!

A benti rács. Néztem rá mégis. Sandítottam rá, akárcsak a többiek. Összehúzta pupillánk a félelem. Kutat. Látod, Viktor, neki sem sikerült. Vagy neki igen?

Csak nem az ő szagát kavarja ki képzeletem... Rothad a vízben a le nem győzött akarat? Csak azt a félelmet, fiam...

Félelemhártyája. Fogalmam sem volt kezdetben arról, hogy a félelemhártya formájában igazgat bennünket. Alakunk felveszi, izmunkra rátapad, ily módon mozdít kezet, lábat. Fakaszt mosolyt. Nyitja szólásra szánk: „Igenis, Mosoly elvtárs! “

Beleakadt egyszer ujjam. Épp hátam vakargattam, és... akárcsak kabátom akasztója volna, valami selyemszálszerű kilógott — belőlem. Megrántottam, s hát ki-húz-tam tes-tem-ből sa-ját fé-lel-mem! Előbb nyöszörgött, mintegy félálomban. Nem ébredt rá, hogy testemen kívül rekedt.

Kiegyenesedtem, végre szabad ember. Kezemben könnyű hártya: erőtlen törpe, vézna. Benne ismertem magamra. Alakom elárult. Én meg, a szabad, idegennek bizonyultam önmagam számára. Elnehezített a gondolat: a súly, a látszólag könnyű hártyáé, vágta tenyerem.

Szánnivaló gnóm voltam. Vagyok. Mert belém költözött újra. Hiszen ha nem féltem, tőle se tartottam. Magamhoz közel engedtem, ő pedig villámgyorsan a résnél termett, amelyen keresztül korábban kihúztam.

Előbb a nyakam merevedett le. Így! Mutatja. Felsőtestem derékig. Fokozatosan görnyed meg. Megbénult csípőm, majd földbe gyökerezett lábam. Végül a kínos mosolyra: „hj” Felteszi műmosoly-maszkját. ...beállítódtam.

András mosolya. Emlékszel, Viktor, a holt András mosolyára? Másfajta mosoly ült azon, mint amit félelemhártyám vétetett fel velem. Más fajsúlyú. Felszabadult, amilyen az enyém régóta nem. Kettészelte a Hárs felszíne a pillanatot, melyben András mosolyát megpillantottam a vízben. Egy újabb merülés. Tudod, fiam... Magában, mélyen. Én élő fogoly voltam, ő hetyke holt. A Hárs ölében. Ne félj, amiért anyád rikácsol! Téged a folyadék véd. A magzatvízben jajszóm is becézésnek hiszed. A Hárs ölében András végre boldog.

Hova tűnt mosolyom? Az igazi, nem ez a kényszeredett? Nélküle maszk az arcom. Élő holtak vagyunk. Megfeneklett csónak roggyant reményünk.

Menekülsz, Viktor. Újra van célod, nyugalmad meglelted. Sima arcod, akár az újszülötté. Vagy a halott Andrásé.

Mi lesz a gyerekkel? Nincs hová rejtenem. Hasam domborodik, minden mozdulatomról tudnak. Az evező után nyúltam a minap, megvágott tiltásuk. Kiemeltem egy gyeptéglát, üregéből idegen szempár meredt rám... Szemem lehunyva sem vagyok szabad. Szemgolyóm belső falán pereg a film. Látom őket, amint búvárruhában, kampóval kezükben Andrásra várnak. Nyugtalan. Mi a szándékuk azzal a kampóval? Leszakítani a halott arcáról a mosolyt? Lehiggad. A VérHárson keresztül nincs menekvés. Izgalomba jön. Fölötte?

Csillogó szemmel, hisz ekkor él. Volt egy reménnyel teli hajnalunk, melyben tekintetükből kisiklottunk. Levetettük magunkról, magunkból a fátylat, félelmünk. És előre dőlve — feszes mellel a dagadó kedvű ígéretnek — szállni kezdtünk. Nem létezett erő, mely visszatartson! Hiába álltak ki a partszegélyre, hiába villogtatták pillantásuk pengéjét. Felemelő érzés! Korábban árnyékuktól is rettegtünk, félelem nélkül húztunk el a katonák feje fölött akkor. Szembenézve velük, álltuk a pillantásuk. „Mosoly elvtárs haragudni fog!” — huhogták. Nevettünk rajtuk. „Bikacsök megbüntet!” „Le se szarjuk!” — kiáltottuk, és szálltunk, egyre feljebb. Megvágtak tekintetükkel. Nem éreztük. Átdöfték testünk akaratukkal. Mit bántuk! Szabad hattyúk voltunk, tollunk nem fogta vér. Kiszárították a tavat alólunk. Teknőjét, mely iránytűnk volt, nem tudták eltüntetni, tovább haladtunk. Ástak új teknőt. Nem tévesztettek meg.

Megcsendesedik. Utánunk eresztették félelemhártyánk. Félelemhártyád elől pedig nincs hova bújnod; míg az övék vagy, mindenütt rád talál. S mi az övék maradtunk. Hiszen előlük menekültünk, rajtuk kacagtunk, velük pereltünk. Bennünk voltak, gondolataink lehúzták. Ránk telepedett hártyánk szárnyaló karunk összehúzta, megbénította akaratunk,

egyenként

szakadt

meg

         röptünk.

Visszazuhantunk a régibe. A VérHársba, melyet mi magunk éltetünk. Horizontunkra a rettegett rács lehullott ismét.

Menekülők lennénk, még sincs számunkra az öbölből kiút! Fölötte, szállva nem lehet. Kiúszni halál. Alatta? Szegény Viktor, hiszen ha már a képzelet sem talál ki, mezítlábasan hogyan sikerülne neked?

Új dimenzió. Mutass fel egy új dimenziót! Keress a meneküléshez új közeget! Megszállottan. Csakis a gyerek, ő menekít ki. A gyerek a mi reménységünk. Menekülőké, tiszta szívű menetelőké. S a remény ellen nincs fegyverük. Őreihez, magában. A remény ellen nincs fegyveretek!

Érintetlen remény. A pillanat, melyben megfogantunk, meghasadt. Virágának kelyhét megkarcolta az indulat, illatát megrontotta a félelem. A fény, melyet mindenik kezdés ad, iszap szennyébe fulladt. Egyetlen fegyverem maradt. Az érintetlen remény — domborodó hasamban a gyermek.

Fiához. Növekedj, kicsi fiam, ne törődj mással! Főként ne anyáddal! Szerencsétlen sérülttel, akit a Hárs magához húzott, abból ő téged mégis a magasba emel.

Magában. Mi ez az íz, mely átjárja nyelvem, s ízlelőszemölcseim elzsibbasztja? Kellemetlenebb az iszap lehúzó keserénél! Miért nem érzem a reménnyel teli édest? Metszett mosoly. Miért nem engeditek éreznem? Mit mertek még? Leszakítottátok a mosolyt a szabad holt arcáról! Elúszva mellettem még megvolt, táncolt tekintetemben. S míg benne ringott, egy voltam a Hárssal. Felszabadult mosolynyit még meneteltem is, akárcsak régen. Mikor utána pillantottam, hiányzott arcáról. Mint holtnak húzzátok le szakállát, metszitek le tekintetünkről a csillogást! Oly kíméletlenül tüntettétek el András mosolyát, hogy az bennem is kihunyt!

Méhkoporsó. Nem lesz erőm megszülni a gyereket. Bennem hal meg, méhem lesz koporsója. Kiált. Iszaplévá válik magzatvizem!

Menekülni készül. Alvadt vértáblák ezek a gondolatok. Megalvadt vérem, felcserepezett bennem a Hárs. Jó az, ha megalvadt, jó lesz trágyának. Porladjanak a régi remények, szívják ki belőlük az újak, amire szükségük van! Vízililiom rügye duzzad lelkemben, kifelé kényszerít a vágy. Nem menekülhetek örökké magamba. Hasára vág. Hiszen ez itt egy várandós has! A pusztulás ellen dagad benne a frissen kelt remény.

Akárcsak idegen szólítaná meg. „Pillants a Hárs vizére, Mária! Emeld a fejed!” A távolba néz. Rezzenetlen felület a Hárs. Óriás tükör, meglátom benne saját arcom. Ez a karcolás itt az első vágás, mely megértette velem, hogy másé az öböl. Mellette az árok akkor keletkezett, amikor farkasszemet néztem katona testvéremmel. A körkörös partszakadás Vigyor elvtárs ebeinek csaholása. Eszmélésnyi szünet.

Bármilyen furcsa, látom újra szemem fehérjét, melyet az iszap beszennyezett. A mocsok letisztult róla. Mégis szabad az út?

„Tied a Hárs, Mária!”

A mesterséges határ, melyet meghaladni még a képzelet is ritkán mer, felszívódott, nyomtalanul eltűnt a rács. Kijutunk innen? Kiröpít bennünket börtönünkből ez a csónak? Őreihez. Engeditek? Hajóra fel!

Engedik, Viktor? Mit szólsz, engedik? Hol vagy? Viszünk magunkkal. Szükségem van rád, szüksége van rád a gyereknek. Nem érdekes, hogy éppen merülsz, a VérHársból kimenekítelek én. Rátaláltam az egyetlen dimenzióra, mely kirepít bennünket: a gyerekbe vetem reménységem!!! Úgyhogy azt mondom, hajóra fel! És gyertek mind! Mindannyiunké a gyerek. Általa szabad út vezet a mindenikünk ölében rostokló vitorlás, csónak, hajó számára kifelé. A nem ellenőrzött mozdulat, a tiszta tekintet táguló terei felé. Andrást is hozd! A gyereknek köszönhetően sikerül neki is. Kap arcára új mosolyt, az öröm pírját a halál cinóbere helyett. Törékeny teste. Kicsi fiam, cserben ne hagyj! Beléd kapaszkodunk. Törékeny tested számunkra éltető erő, mosolyod fény. Viktor szavaira figyel... Hogy nyíltan vagy titokban? Kievezünk integetve a parton sétálóknak, vagy előlük menekülünk?... Hogy nem lehet? Hiszen a várost sem vettük be?... Az öblöt mások bírják?... Öblünket?... Nyúl az evező után. Ne gondolkozz, Viktor, remélj! Menekülőben. Hogy csapda ez? Újabb kísérletünkkel céljuk van? Meglehet. Erre nem gondoltam. Erre nem szabad. Menekülőben vagyok, felhúztam a vasmacskát. Halott fiam rothadó testének bűzét fújja velem szembe a szél, Viktor! S nem érzem meg, mert nem akarom!

Fiához. Ne törődj, fiam, az életedre kétkedéssel törőkkel! Erősebb légy, mint hitetlenségük, mint anyád félelme, gyilkos szeretete őreinknek!

Sikít. Mária! Pillantása feszült, de nem eszelős. Ide születik ő is. A Hárs öblét marja lelkébe kezem remegése s a visszafojtott indulattól vibráló lélegzet. Százezer réteggel a Hárs szabad vize alatt nem ígérheted, hogy kicsi testét be nem szennyezed. Még sincs más méhem, patyolat gyolcsom! Vállalnom kell a reménnyel együtt a szennyet. Harcolnom érte. Félnem. Félrevezetnem azokat, akik az életére törnek. Kínban. Katonává válok, ha. kell! Vállalom a hátraszegett fejjel való menetelést. A hazug jelszavakat. Pillantásuk kíméletlen igazát. Hidegen. A beleegyezésüket kell kérnem.

Jelentéstételre készül. Vedd elő műmosolyod, Mária! És: hogyan állsz?!

Bokázik. Gyereket várok, Mosoly elvtárs. Görnyedt háttal. Minden rendben. A gyerekkel. Úgy értem, a gyerekkel is.

Magában. Minden rendben. El-le-ne-tek nő!

Mosoly elvtársnak. A menetben. Mindvégig részt vettem.

Éberen. Légy résen, Mária! Tégy kedvükre! Válaszolj szájuk íze szerint!

Mosoly elvtárs szájaíze szerint. A tervet túlteljesítettük. Fokoztuk a fegyelmet.

Fegyelmezett. A szemükbe nézz! Mint akinek nincs rejtenivalója.

Rutinos alázattal. Első a feladat, értem.

Erősíti hitét. Nem tehetsz arról, hogy rejtőznöd kell. Titeket megállítottak. Megleptek benneteket a fény felé vezető úton.

Mosoly elvtársnak. Itt miértünk minden. Igenis. Lelkes, lelkesek vagyunk. Hitünk Hangja mintha megafonból érkezne. ...csorbíthatatlan.

Suttogva. Csak ezt ne mondtad volna! Érte minden. Erre te ne figyelj, kicsi fiam! Ha mégis, tudd, hogy érted történik!

Öblös hangon megint. Otthonra lel benne a gyermek! A legemberibb, melyet... Elsápad. Halott fiam testének bűzét? Mi van?! Szakad a part? Táguló pupillával. Ne hagyd magad, Mária!

Kétségbeesetten, Mosoly elvtársnak. Az Ön szava eligazító fény! Mosoly elvtárs példája... Meginogtunk, elismerem. Meggyengült volna látásunk... magam sem értem, a helyes útról letértünk. „Befelé” kiált. Ne hagyd, Mária, hogy eltérítsenek! Mindegy, hogyan, le kell győznöd őket! Vallatóihoz. Mindenben Mosoly elvtárs útmutatásait... Kiköszörülöm a...

Törés a tükrön. Zuhan az ég. Mi ez? Meghasadt szemgolyóm? Rian a Hárs jege? Pillantásában félelem. Azt akarom, tűnjön el a Hárs szememből! Ne lássam a parton rohangáló őröket! Ne rontsanak rám! Kezükből hulljon ki a fegyver!

Az őrült hangján. Kik ezek? Hátrálni próbál. Nincs hová menekülnöm, túl sokat hátráltam. Mi az a fényes kezetekben? Milyen fény az, nem ismerem! Ne a gyereket! Testét falhoz feszítik. Ne vágjátok ki belőlem! Hasát felmetszik, belőle a gyerek kibukik, lóg a köldökzsinóron. Gyilkosság! Velőt hasítóan. Gyilkosság!

Megpillantva őreit félelemállásba merevedik. Győztünk! Sebzett madárként csapdos a szóval. Győztünk! Győztünk! Győztünk! Győztünk!

(Második rész)

Halott fiához, akit ölében tart. Isten hozott, fiam! Vagy... hogyan is köszöntsem azt, aki egyszerre nincs meg van? Akit méhem megfogant, más szóval, akit Isten akart, ember viszont megölt. Bár ki tudja, embernek nevezhetem-e, aki magát Istennek hiszi, s elveszi, amit a természet adott? Ha pedig nem, mi lehet, ami a Teremtőnél hatalmasabb, embernél kevesebb?

Hatalmasabb Istennél? A pusztításban igen. Megszólítja. Mi vagy te, Bikacsök? Összeforrott már karod azzal a szerszámmal, mellyel fiam megölted? Annyi vagy: egy kar, egy bikacsök. Agyad megcsökött. Egyetlen ingerré sorvadt. Ingerré, melyre karod üt. Üt. Vág. Tör. Zúz.

Kiürült a táj, melyet félelmem épített fel magának. Fel... Felégettétek. Napalm? Horogkereszt? Vörös csillag? Az erőszak bombatölcsérei között bukdácsol a képzelet. Szava üszök. Kihunyt fény emléke vagyok, fiam. Hogyan köszöntselek?

« Kínban mondja. Hiszen én vártalak! Hangjában lendület. Kecses csónak volt a gondolat, mely a hűs Hárs vizén siklott feléd. Feléd, a fény felé, amit számomra jelentettél. A régen elvesztettet, a benned megtaláltat.

Vártalak, fiam. Jöveteledre apád is előkerítettem. Legszebb halott mosolyát mutatta, melyről őreink nem tudtak. Neked tartogatott leggörcstelenebb maszkját öltötte fel. Virágba borult a Hárs aznap.

Fájdalmas-gúnyosan. Virágba, i-szap-virágba borult a kedvünk.

Hiszen halott vagy! Fel sem tudtál sírni, torkodba vágták ásójukat! Nincs virág, mely mosolyodtól el ne hervadna. Szirma elfonnyad, kelyhe kifordul, összeaszik a mag, melyet hord. A kicsorbult pillanat vagy, áldatlan fiam!

Elviselhetetlen. Mit kezdjek egy halottal, mit kezdjek vele a Hárs partján, melyet nem rendeztem be halottaskamrának?!

Egy kertvendéglőben ülök, vérző ölemben halott gyermek. Az odaképzelt pincérhez. Pincér! Gyermekemnek egy koporsót! Szép hibbant gondolat, Őrült öböl! Előbb még pillantásom siklattam végtelen vizek felé, utána küldöm most, ami a legkedvesebb.

Pincérhez. Hallod, Pincér?! Egy koporsót csónak helyett! Magában. Egy csónak-koporsót, merthogy tekinteteddel megégetted.

Körülnéz. Hol vagytok? Hol vagytok ti, többiek, útitársaim, akiknek ezt a gyereket szültem? Magamra hagytatok. Legalább a torra jöjjetek elő! Szégyellitek talán, hogy holtan született? Hogy csípős ízű reményt szültem nektek? Megbosszuljátok, hogy eljátszottam utolsó esélyünk?

Látod, fiam, holtodban megtagadnak. A koporsóban, mely egykor csónakjuk volt, hasukra fekszenek, csak hogy ne lássanak. Ezek az álholtak. Hajósok, akik evezni elfeledtek. Így hát nem látnak téged. Fényforrás helyett fekete folt vagy, mely növeli körülöttük, bennük a sötétséget.

Megértem őket, fiam. Általad tapostak bele minket az iszapba, általad végérvényesen. Neked szánt tejem, melyet kínnal fejek ki, összekeveredik a hamuval, melyet ez a lassú égés, a tudomásulvétel ad. Zsíros tejem összekeveredve álmaink hamvával. Ezt éreztem! Választ kaptam hát: jövőnket égette képzeletem!

Kiált. Választ kaptam, nincs vége mégsem?

Ş te nem szopsz, fiam...

Őreihez. Legalább egy koporsót adjatok! Temetése legyen menetelőhöz méltó! Kínjában kacag. Nem kap? Legyen koporsója a Hárs? Szép gondolat, különös ajándék. Engeditek eggyé válni a hellyel, ahová — holt.

Hanem a képzelet másfajta kegyeletet tervezett neki! Arcvonásai hivatalossá merevednek. Engedélyt kérek egy koporsóra, Mosoly elvtárs!

Magában perel őreivel. Sírhellyé változtatjátok a Hársat! Nyugszik benne fiam, nyugosznak a hozzá hasonlóan elvetéltek. Megöltek, feltartóztatottak, elhajtottak... Halottjára mutat. ...kivágottak. Vasmarokkal ragadtátok meg a tájat. Az öblöt, mely összetartó ereje volt, belőle kitéptétek. Maga elé néz. Koporsóvá vált csónakom. Kifordult dongája, lepattogzott róla a festék. Melyik hagyta cserben a másikat? Itt, a sarokban... Ujjai közé csippent felismerhetetlen törmeléket. ...moszatdarabkát őriztem. Orromhoz emelve éreztem a tenger illatát. A valódit. Melyet az iszap bűze nem mérgezett meg. Hiszen igaza volt Viktornak. Vagy hogy is hívták... Menekült velem egy furcsa figura, azt prédikálta, süllyedünk a mocsaras talajban. Orrához emeli, ami a moszatból maradt. Lekopott róla. Illata odalett. Szabad vizek?... Gúnyosan kacag. Szabad halál! Fiára néz, arca darabokra hull. Még az sem?!...

Eltűnődve. Talán mégsem moszat, amit magammal hoztam. Időben messze aszott anyám hajából lenne egy tincs?

Anyjához. Anyám, nézz rá, halott unokád van!

Töpreng. Fiam csatakos haja netán?

Vékonydongájú vendégéhez. Gyere, szerencsétlen! Szeret anyád, szorít helyet neked lélekvesztőjében.

Tudtam, hogy koporsó ez a csónak, nem hittem el mégsem. Hazudtam inkább mindannyiunknak. Neki lett igaza, másik önmagamnak. Ennek a némának, melynek nincs szava, szűköl bennem csupán. Simogatja fia fejét. Biztos voltam abban, hogy elvesznek. Leszakítanak, mert túl szép rózsa vagy. Ellenükre illatos.

Meglepődve. Mi az, fiam, sírsz? Sírsz, kicsi kincsem? Halott gyerek is képes?...

Gyomrot remegtetően kedélyes. Hallod, halott gyerek? Iszaptest. Dehogyis vagy te holt! Hús-vér pulya sem vagy, sohasem is voltál. Iszaptest talán?

Mégis! Ez az undorító szűkölés!

Megöregedve hirtelen. Csak nem a saját visszhangom hallom?! Megkérgesedett volna a lelkem? Rikácsoló holt csecsemővé öregedtem?

Hitetlenkedve. Kérdés volt ez? Kérdés, melyet szülőanyádhoz intéztél? Szülő...Kétségbeesve. Felmetszett hasú... Gyenge vagyok. Merthogy kapával jöttek ránk. Világra nyitott seb a méhem. Nem minden kérdést bírok meg, úgy vigyázz!

A visszatérő vád. Hogy csupán magammal foglalkozom? Hiszen te holt vagy. Bevégzett mozdulat. Látnod kellett volna a csapás ívét! Az ásó élének könyörtelen félkörét. Ászok ezek a pusztításban

Hogy veled nem törődöm? Kerítettem helyet neked csónakomban. Elkísérheted anyád útján... Behunyja szemét. ...az utolsón, úgy gondoltam, a reménytelenen. Türelmetlen vagy, tudom, nekem viszont még meg kell értenem, hogy nincs menekvés.

Pokoli nehéz! Pupillája tágul. Ne kérdezz!

Fiát hallgatja. Hogy miért nem vigyáztam rád? Hiszen a széltől óvtalak, pillantásuk ellen bugyoláltam tested. Még a napot is előkerítettem — apád mosolyát.

Égő seb. Ne kérdezz többet! Szögesdrótot forgatsz méhemben. Mi vagy te? Lázban égő lelkiismeretem?

Legyőztek, értsd meg!

Hol volt kezem, amikor rád támadtak? Miért nem küzdöttem érted ösztönből? Felkacag. Ösztönből? Hány Hárs teknője telt meg véremmel, amióta nem ösztönből védekezem? Ősztönné vált léptem, mellyel a várost bevenni akartam. Az öböl partjára ösztönből menekültem. Szaggat. Háttal a fára feszítettek, fiam! Karom annak törzse köré csavarták. Előkaparták kurta nyelű ásójukat. Tőrként vágtak azzal hasamba. Úgy vettek ki téged.

Figyeltem arcuk. Egyformák mind, akik ölnek. Bikacsökre hasonlítanak. Bikacsök felé. Én megszültem, Bikacsök, te megölted. Legyőztél. Boldog vagy? Felajzotta érzékeid az újabb halál?

Ne kérdezz, fiam! Kérdésedben nyílik az iszapvirág, melynek halálba való születésed bontotta ki szirmát. S minél szagosabb az én virágom, annál illatosabb az a másik — rózsa? tulipán? tubarózsa? —, mely Bikacsöknek virágzik.

Magában. Kifordult Hárs — kiszakított méhem. Kiosztva engem a partjára nekem szánta agyam a benne tobzódó halált. Miközben a gyilkosnak szolgál az élet.

Fiához. Ne rúgj! Jeleztél eleget, míg a hasamban voltál! Időd lejárt, foglalkozz mással. Tubarózsával álmodj!

Civódik önmagával. Kegyetlen vagyok. A kegyetlennél aljasabb. Hogyan képzelje el? Mielőtt szippantott volna, torkát elvágták! Egy másik íz. Vérem, közös vérünk ízét érezted, fiam! Azzal teltek meg hörgőid. Szigorú. Ne kérdezz! Nekem van néhány feltenni való kérdésem, talán csak megértem, mi történik velünk a Hárs partján.

Találnék rá magyarázatot...! Izgatottan. Hol vagytok, András, Balázs; melyikkel háltam, mikor ez a gyerek megfogant? Nekik lenne igazuk, őreinknek?! Ha mindez megtörténhet, vajon nekik?

A Tubarózsa-földrész. Tubarózsa? Megőrültem? Iszapvirág meg tubarózsa! Áttűnik egymáson két világ, egyik nem érinti a másikat. A képzelet meghasad, a tubarózsa-illatú földrészt kiveti magából. Elbizonytalanodva. Emlékszel?... A váraljai kertek felől tubarózsa illatát hozta a szél. Ajkad méz volt, fürge csillanás hajad.

Eltakarja arcát. Szédülök. Elveszi kezét arca elől. Hol vagyok? Mi ez a nyugtalanító íz nyelvemen? Halott gyereké. Mit akar ez a gyerek, kié? Micsoda öböl, miféle evezőcsapás?

Énekel. Messziről, a Hárs mélyéről jön a szomorú dal. Holt, holt, nem is volt. Tejem elfolyt, meglakolt.

Mintha a megsebzett tájnak. Volt egy holt fiam.

Fiára pillant. Nem kell tejem?

Mosolyog. Méhemben nőtt, megölték.

Meglepő nyugalommal. Meg... dőlt a Hárs.

Fiához. Szorítsalak magamhoz, fiam! Adj erőt!

Tetőz benne a feszültség. Iszapból van. Iszapból, mivel jövőm égette a képzelet. Tejem annak hamvával keveredett.

Pincérnek vélt őréhez. Megdőlt a Hárs, Pincér! Az asztalt valaki fogja meg!

Magát faggatja. Kit ütöttem azzal az evezővel? A tőrrel kit vágtam?!

Viktorhoz. Hol álltál, Viktor? Mögöttem vagy előttem? Te biztosan láttad — mivel ütöttem?

Fejszével. Hamis az, fiam, amit neked korábban mondtam. Hazudva menekültem kérdéseid elől, nézd el nekem! Nem igaz, hogy lekötöztek. Fejszével jöttek rám, igen, viszont védelmedre karom felemeltem. Figyelj! Felemeli jobbját. Láthatod: csonk.

Vált. A csonkommal, Viktor?

Balázs int. Fáj megduzzadt mellem, fiam. Szopd ki belőle a tejet inkább, ne harapd!

„Akkor meg minek akartalak?” Jogos kérdés. Miért vállalkoztam a szökésre, ha tudtam, hogy kutyával jönnek rám? Hogy csákánnyal szednek ki téged belőlem. Miért reméltem, ha sejtettem, hogy talajgyaluval rontanak a Hársnak?

Bocsáss meg! Hibámért te szenvedsz. Megaláztak. Téged még jobban, mint engem. Mint apám meg anyám. Itt rostokolnak különben közel hozzád. A vállukon állok. Egyszer megmutatom nekik unokájuk.

Hogy miért mégis? Nem hittem el nekik, hogy az élet értelme a halál. A Hárs partján szorongok, s még mindig nem hiszem. Látod? Ahogy erről beszélek, Balázs felneszel, és int... Mária felemeli balját, lengeti, mint orgonaágat...felcsatolja hátizsákját, órájára mutat. Talán menekülünk megint! Az izgalomtól hangja remeg. Megszülnélek újból? Húzd meg magad a csónak farában!

Mellére ejti fejét. Szégyentelen vagy, Mária! Hitegetsz mást, ámítod magad.

Fáj. Ne harapd a mellem! Egy anya utánaenged fiának, tudom. Nekem kétszeresen gyengédnek kellene lennem, hiszen halott vagy. Fáj viszont a mellem. Lehalkított hangon. Ha rágod, sikítok! Észrevesznek. Észrevesznek, és akkor... Mentegetőzik. Nyugtalan a halott fiam, Mosoly elvtárs. Nem lehetne neki mégis kiutalni egy szarkofágot? Bármilyen szerényet? Befejeztem, igenis, hallgatom... „Halott gyerek nem születik a Hárs partján. Aki nem halt meg, azt nem is temetik.” Igenis, értettem.

Hallod, fiam? Nem létezel. Akkor pedig harapásod nem harapás, és nem fáj nekem.

Fáj! Nem tehetek róla, a fájdalom belém hasít. Ne harapj! Ordítok, elvesznek tőlem!

Dulakodnak. Nem marhatsz, ha egyszer nem létezel! Rázza fiát. Neee!

Hirtelen mozdulattal fia leharapja Mária fél mellét.

Mit tettél? Mit tettél, nyomorult?! Belém haraptál? Milyen öböl ez, amelyikben anyja mellét leharapja a gyermek? Bikacsök felé, indulattal. Ünnepelsz, Bikacsök? Szája szélén ült vigyorod. Amitől a legjobban féltem, bekövetkezett: katonátokká vált. Holtában nektek szolgál.

Emészti a történteket. Csalódtál bennem, fiam? Nemcsak tested nem védelmeztem, lelked is hagytam meggyalázni?

Nekik lett igazuk. Mert erősebbek. Engem könnyedén leszereltek, hiába emeltem karom.

Mert nem levágták. Hanem letepertek, elaléltam, kezem a Hárs vizébe fagyott. Ősszeroncsolta két egymás mellett elmozduló jégtábla.

Nem figyelsz! Hogy veled mi történt, egyedül az foglalkoztat! Anyád félrelökted. Pusztuljon! Látott elég nyomorúságot. Gyűlöllek!

A gyilkos indulat. Színt vallottál, elmondom hát: vártam halálod. Mellem alól érkezett az érzés, hogy jó lenne, he megölnének. Vadalma nagyságú volt a gyilkos indulat, ott mérgezett, dobogó szíved felett.

A megsejtett vég irányította volna érzéseim? Hogy bármennyire törekszem, elveszítelek? A szerencsés kimenekülőt remélve benned, magam is csalódtam, akár a többiek? Vagy feláldoztalak, hogy önmagam kimentsem?

Nyugtalanító íz lepi meg nyelvem. Titokban menekülök előle, megadom magam neki mégis. Óvlak meg eltaszítlak. Jobb karom oltalmadra emelem, ballal fogom az ásót, mellyel belőlem kivágnak.

A gyilkosoddá váltam fiam.

Őreihez. Mi vagytok ti ehhez képest? Meghatározzátok mindössze, ki éljen. Ahhoz képest, hogy saját gyereked ölöd meg?

Katona. Katona voltam. Vagyok: tenyeremen érzem az ásónyelet. Helyenként megkopott. Megrepedezett. Felszakítja az idő az erek mentén.

Szilánkja sebet ejt csuklómon. Folyik vérem. Kivirágzik a bánat. Felemelt karomon lecsurog, a gyolcsot megfesti, kivirágzik azon a bánat. Vérrel telik meg a fehér gyolcs. Vékony erecske indul, leszalad a tóig. Vér-társ. Erre emlékeztem. Csupán tudomásul venni nem mertem, hogy katonaásó szilánkjától fakadt bennem.

Szánjam magam? Elítéljem? Melyik vagyok? Katona vagy menekült énemmel ítélkezzem a „másik” fölött?

Katona énemmel? Váratlan hűvösen. Mit ugat ez a gyerek? Mit nézzek el neki? Hogyan hagyhattam, hogy mellem leharapja?! Miért akartam őt? Nyilvánvaló volt, hogy megölik. Ellenük meneteltem; tudtam, hogy tudják.

Maradtam volna meg az ellenmenetben, melyet ők indítottak! Vettem volna tudomásul, hogy másként nem lehet. Fogadtam volna el, hogy arról az útról letérni, a menetoszlopból kiállni, az öbölből menekülni képtelenség!

A Hársat megtarthattam volna! Meghúzhatnám benne magam.

Kinyírták. Mit csapkodsz a tocsogóban, Viktor? Mire jutottál? Kinyírták a fiad, ezt akartad?!

Andráshoz. Leléptél, barátom! Kiúsztál holtan. Kísérleted után figyeltek bennünket.

Kihallgattak. Alá... aláíratták hűségnyilatkozatunkat. Jogod volt hozzá?

Vág a szavam? Tekintetem? Megfagy indulatomtól a hársillat? Elég ránéznem az öböl egy fájára... Mereven nézi, a fa lombja lehullik. .. .lehull annak lombja?

Kopár a táj, s nem fáj. Ingerülten. Mi van, fiam? Hadonászol, ne mondjam? Ne bántsam apád? Jól megvédett!

Hagyjam békén Andrást? Hát igen. Az öngyilkosok meg a holt csecsemők patyolat szárnyukon kijutnak... Hol vagy, fiam, csak nem sikerült neked?

Bűzlő fia. Dehogyis, itt nyugtalan mellettem. Megvágták a hattyú szárnyát!...

A szégyenem megtestesülése vagy, bűzlő fiam!

Aggódik. Ne kérdezz! Nem értem a kérdésed! Ülj veszteg! Észrevesznek, lecsapnak ránk. Rám, téged az nem érint... Nem sajnálsz? Feltépett méhemmel állok itt, fél mellem lemartad.

Bikacsökhöz. Csend lesz, igenis!

Fiához. Ne fészkelődj! Nem moccan, aki nincs. Világosan megmondták: halott a Hárs partjára nem született. Érted: nem a kérdések öblében ülsz! Tanuld... Rázza... egyszer már... meg! Rúg. Fia iszapfeje fröccsenve repül. Végre! Felszabadultan. Sikerült! Mosoly elvtárs, lerúgtam a fiam fejét! Ahogy Ön rendelkezett. Végrehajtottam, más szóval, a parancsát. Nem bőgött, dehogy, arra ideje nem maradt... kisírta magát azelőtt, igenis. Most aztán nagyon hallgat. Hallgat a „vitéz”. Szép, nyugodt holt... Mint aki teljesítette feladatát. Győztünk!

Tribün előtt menetel. Győztünk, Mosoly elvtárs!

Viktornak, kétkedve. Győztünk?

Mímelt őszinteséggel, hogy el ne kapják. Győztünk.

Akit rúgdosnak. Győztünk!

Az elesett fájdalmas iróniájával. Győztünk, fiam...

Az őrült kacag. Győztünk! Győztünk! Mintha kurblivasat lóbálna, belőle kilógó köldökzsinórt. Mi ez. Köldökzsinór. Mi ez? Köldökzsinór. Miezköldökzsinór, miezköldökzsinór, miez...

Őrültsége tudatában. Ájuljak el?

Kacag. Ellenségének „vígan”. Nesze, Bikacsök, megkapod a malac farkát!

Odahajítja a köldökzsinórt, azután újra elájul; rövid szünet után ájulásából ébred. Mit tehetnék? Kibomlott bennem a Hárs dísze, az iszapvirág.

Kertvendéglőben ülve int. Vázát, Pincér! Virágot kaptam.

Váza nekem ebben a lebujban nem jár?...

Helyet virágomnak hol találjak? Fonjam hajamba? Lenyírták. Mellemre tűzzem? Lemarta fiam. Magam elé tartva virágom rejtegessem, hogy megmocskoltak? Talán még társra is találok?!

Illegeti magát. Kacaja nehéz, megnyomja a lelket. Bolond vagyok. Fiam torán ismerkedem?

Nincs menedék. Szorít a zubbony. Társának. Megöltem, Viktor, másodszor is megöltem fiam. Ezt éreztem: vesszen, ha már az élet kiszemelte áldozatnak. Az élet? A bomlott egű Hárs.

Megszédül. Megroggyant a szék lába, Pincér!

Eszmél. Katona vagyok. Ismerős volt a mozdulat. Ahogy a fiam fejét rúgtam le, úgy csaptam le Andrásra. Színt kapott bennem az élmény. Viktornak. Katonák vagyunk. Mi ütöttük le Andrást. Emlékszem a suppolásra: „Supp. Supp-supp. Supp-supp.” Mintha a Nádas vizében sulykolták volna a szennyest az asszonyok. Meghúzódtunk bárkánkban a sípszóra várva, evezőnkkel lecsaptunk. „Mulatságos manók paskolják a vizet”, gondolhatta a távolból az idegen. Miközben mi leszámoltunk a közülünk kikerült lázadóval.

Vesézi tovább magát. Melyikünk ütése talált, Mária? Talán épp az enyém. Milyen íze volt a mozdulatnak? Meginog. Magunkra emeltünk kezet, Viktor. Ez a Hárs. Egyetlen mozdulatsor maradtam: „Düb. Düb. Düb.”

Kifosztottan. Mulatságos manók? A távolból idegenek? Őreink vettek körbe újra, s csapdosták a sátáni mulatság fölött érzett örömükben lábszáruk, miközben minket utasítottak: „Ott! — kurjantották. — Ott úszik!” Ezalatt mi, hogy elvárásaiknak megfeleljünk, meresztettük a szemünk. „Hőn szeretett, Mosoly elvtárs — hajlongtunk —, mélyen tisztelt Bikacsök!” Azzal jót húztunk az örvény ölén feltűnt András fejére. Felfordult gyomrunk, ám nem mutattuk, csápoltunk fegyelmezetten... Felfordult, felborították öblünk, megölték bennünk végérvényesen a menetelőt.

Mária átka. Változzék vérem lúggá, váljék öblömből sóskút! Széles, hogy mind beleférjetek. Állva tűrjétek, hogy gyűlöletemmel megváglak, s a rettenettől, melyet a nyitott sebre tapadó lúg okoz, elaléljatok!

El se aléljatok! Büntetésem elől ájulatba menekülni ne tudjatok! Éles késsel vágok friss sebet rajtatok, csak hogy jobban szenvedjetek! Lemetszek belőletek naponta centinyit, míg szívetekhez el nem jutok. Egy centi túl sok! Egy millimétert, tovább tartson az élvezet. Nem is le-, inkább belevágok, combotokba hasítok pengével...

Ha sírtok, vinnyogtok, evező rúdjával csápollak bennetek. „Nesze, «elvtárs», nyálas mosolyba oltott Bikacsök, tök fejedre hadd húzok egyet!”

A következőt az András nevében, óvatosan, hogy érezzétek a harmadik csapást is. A negyediket szegény kis menetelő „győző”, Viktor emlékére hadd üssem; az ötödiket, a hatodikat, amiért öblünket elvettétek, a tizediket, a huszadikat; hogy fiam megöltétek, a századikat. És minden alázatos meghajlásomért ráadásként egyet; és rezzenetért, megszakított menetelésünkért; szeges léccel hadd ejtsek rajtatok sebet meghiúsult hajnalainkért. Míg össze nem zúzom csontotok, míg össze nem szarjátok magatok!

Lapáttal, ásóval addig váglak, míg folyik véretek, golyószóróval addig lövök rátok-k-k-k-k-k-k, míg meg nem alvad, amíg-g-g-g-g felismerhetetlen péppé képetek nem válik! Kiejti kezéből a képzelt fegyvert.

Fáradt vagyok. Fáradt vagyok, kiégett. Kiégették lelkemből az örömöt. Szabadon szalad éppen ezért az indulat gondolataimban.

Feltúrták a Hársat. Mint vedlő bőrt szakították le felszínét. Lemetszették a táj felhámját, majd bedeszkázták, ami maradt. Azon a koporsófödelen kopognak szavaim, reped tőlük dobhártyám.

Befogja fülét. Elviselhetetlenek fiam kérdései. Hiába halt meg, bennem ő tovább kutat.

Mért hagyom, hogy a Hársat bedeszkázzák?... Miért kellett neki eltűnnie? Miért épp ezt az öblöt választottam?

Néha a tőr, melyet belém mélyeszt, ennél is jobban sebez: „Létezett a Fehér bástya egyáltalán?”

Milyen különös... hát ez is lehet kérdés? Állt, természetesen, s mi feléje haladtunk. Ha el is tűnik egy-egy időre körvonala, továbbra is meghatározza mozdulataink. De hát hogyan magyarázzam el annak, aki sohasem látja a fényt? Hogyan értessem meg vele, hogy engem hozzászegeztek a koporsóhoz? Melyet eredetileg neki kértem, mégis mindannyiunknak szolgál... Hogy koporsónk szege fogja le nyelvem, míg az ő kérdései bennem tovább vájnak.

És minden kérdése hegyén méreg! Fia súgja. „Jaj, anyám — suttogta szegény, megsejtve, hogy lefejezem —, megmar holt fiad, teste iszap, szeretete méreg.”

Hogy teste iszap, hamar megtanultam. Hogy szeretete... Nem figyeltem rá, legalábbis kezdetben. Félretoltam a gondolatot — azzal, hogy éretlen elme mondja, tehát értelmetlen. A szemétre vetnem elég, döntöttem. Eltoltam magamtól mint kényelmetlent. Mert ahogy ösztönömmel megéreztem, igaza végül is neki lett...

Azzal, hogy lerúgtam fejét, nem semmisítettem meg, csupán szétszórtam. Kesernyés íze gondolataim mélyén meghúzódik. Előbújik, ha szükségét látja. Vagyis megbénít. Indulnék... hozzám szól... ránézek... látványa leterít. Kiejtem az evezőt kezemből.

Gyakrabban hozzám sem szól. Egy tudatomhoz csapódott hangfoszlány, mozdulattöredék emléke elég. Kedvem szegi, aznapi kievezésünk elmarad.

Válaszolnék, mérge átitatja nyelvem. Mondanám pedig, hogy minket megleptek, csikorgó gyűlöletükben fel-tar-tóz-tat-ha-tat-la-nok-nak bizonyultak. Nyelvem béna, fekszem félelmemre tűzve némán. Megszületik a kiáltás, bennem reked.

Sikolt. Ííííííííííííííííííííí!

Kiáltása szemében.

Lerúgtam a fejét! Fájdalma roncsol a mélyben. Félek, Viktor, megöltem a fiam.

Váratlanul kacagni kezd.

Iróniával. „Féélek, Viktor...” Röhincsél. Ájuljak el? Ájuljak el újból? Színjátszó. Kezem a Hárs vizébe fagyott, jaaaj! Kivágták méhem, szörnyűsééég! Nyelvembe rozsdás szöget verteeek! Leplezetlen élvezettel szenveleg. Feldúlták öblöm, elállták utam, evezőm elmállott. Kántáló pópa. Lamartafiamfélmelleeem.

Adja az őrültet. Holt puja máját, Pincér, mivel eszik?

Őszintén. Csak nem hittem, hogy neki megkegyelmeznek? Épp az én fiam meghagyják...

Gondolatának hidege tarol. Biztos voltam abban, hogy megölik. Abban is, hogy lemarja mellem. Hogy szétverem fejét. Nem először véltem megszülni a reményt, sokadszor buktam el. Buktunk. Ezerszer hagyott magamra Viktor, tízezer patyolat hajnalunkra alvadt vér. Milliószor kérgesedett mocsokba szabadító álmunk. András mosolyát mindannyiszor leborotváltuk. Végtelenszer emeltünk kezet önmagunkra. Meghallja a kíméletlenül ismétlődő hangot. „Düb. Düb. Düb. Düb.” Annyira megszoktam, szívem dobogásának vélem az ütést, melyet önmagamnak kiosztok. Nem tehetek róla: tudatomban egybemosódnak hangok, felcserélődnek ízek. Egymásra vetődnek indulatok. Mozdulatok.                                 

Amikor például elájulok... Fásultan. Ájuljak el? Vakkantó száraz nevetés. Ájuljak el... Hahotázik, hogy könnyei csorognak, majd hahotája sírásba, zokogásba megy át, vált végül cinkos kacagásba. ...újból?

Könnye elapad, megkeményedett szívvel. Rongydarabként hull a Hárs talajára testem, amikor elájulok, felfelé tör azzal egy időben bennem a hit. Fiamra mosolygok a felszálló mozdulatban, miközben rá lecsapok.

Tudom, hogy leterítem. Tudom, mivelhogy emlékszem arra, hogy korábban is megtettem. Már nem azért ölöm meg, hogy megbosszuljam rajta megcsúfolásom. Ki sem várom idejét a „lefejezésnek”. Nemegyszer megtörténik, hogy hamarabb lerúgom én fiam fejét, mint ahogy szegény erőt gyűjthetne arra, hogy engem megmarjon. Nemcsak indulatok meg ízek, egybemosódnak immár a „miértek” is.

Ellentétes tömbök egymásba hatolnak. Sípszót hallok például, nyúlnék az evező után... viszont amit megfogok, köldökzsinór. Kettőnké: fiamé meg az enyém. „Kattanna” erre bennem a felismerés, hogy sikoly az, amit én sípszónak hittem, ám figyelni erre a kapcsolásra képtelen vagyok, ugyanis az emelvényről Viktor int. Egy újabb váltás: bábként aláhulló társam mosolyában meglátom az „elvtárs” vigyorgását...

Halott csend. „Elájultam”, gondolom, meghallom viszont saját visszhangom: „Győztünk!” Ekkor, csak ekkor, megkésve érzem meg, leszakítva agyam korábbi rezzenetéről, torkomon a fojtogatást. Az afölött érzett gyászt, hogy összetévesztettem sípszót meg sikoltást.

Inamban vágtázik félelem táplálta indulat, hogy bokázzam. De mikor kiáltanám: „Köszönjük, Bikacsök!”, inti Balázs: a várva várt pillanat elérkezett. Mire belőlem egy idegennek érzett kar, sajátom, kinyúl, lecsap. Csak egy későbbi képsorban látom meg Andrást, mosolya korábban nem hiányzik.

„Nem tartottál meg a reménynek!” — vádolom fiam, ám folytatom: „Akartam, hogy megöljenek!”

Zokogok, amiért elájulok; magam cinikusan nevetem.

Frissen támadt reményemben Viktorra kacsintok, fülébe búgom: „Meggyilkoltam fiam.” Elzsibbasztja őt iszapdugó, nem hallja, Andrásra mosolygok: „Titkom van: fiam szeretete méreg.” S mert András néma, én magam folytatom: Andrásnak mondja, magának. Váraljai kertemben tubarózsa sssi-kít. Bizalmasan. Illatozik iszapvirág.

Csillámló öröm hangjában. Pezsgőhöz, Pincér, holt fiam mosolyát!

Arcán a ráncok kisimulnak. Megszületett a fiam, kérem a koporsót!

Eltűnődik. Megszületett... Megértem... Leszálló ágamon fogadom el, hogy legyőztek: öblömhöz kötöztek fiam által is.

Rezignáltan. Gyere, fiam! Megfeneklett a vékonydongájú remény, összekulcsolt két kezem kifordult. Foglald hát el helyed anyád ladikjában! Szívja fogát. Nekik lett igazuk, a ragadozóknak. Az élet értelme a Hársban mégiscsak... Meglepi gondolatait egy rájuk vetülő mozzanat. Az evezés a Hársban...

Hirtelen támadt indulattal. A halál nem lehet az élet értelme a Hársban, a halál! Ébreszti magában a menekülőt. Mária! A hárs illata véred elfedő fájdalmánál áthatóbb! Bárkád üszkös dongái közül tubarózsa üzen. Mint akinek látomása van. Váraljai kertemben tubarózsa vi-Nyomatékkcal.-rít.

Lelkesen. Barátaim! Útitársak! Hajóra fel! Meg nem állíthatom, a hárs illata az égre száll.

Szétárad arcán a mosoly. Viktort látom közeledni. Hozzám ér. Megölel. Ajka íze meggy.

András int. Indulunk! Rátaláltam a menekülés dimenziójára.

Kijutunk a Hársból! Menetelünk újra!

Felnéz. Mint hasonló helyzetekben mindig: diadalmasan. Várandós vagyok!