szempillantások
2019. április 04. írta: stephy-alias:Nászta Katalin

szempillantások

 

nevtelen-2.png

Sokáig azt gondoltam, én nem tudok írni. Hiszékeny voltam. Elhittem, amit rólam mondtak. Még nem tudtam, iszonyatos erőfeszítéseket tesz a rügy is, amíg kibújik. Olvasva régi, mai, mindenkori költők verseit, felháborodva fedezem fel, milyen arcátlanul bitorolnak  kizárólagos helyeket. Tisztelet a kivételeknek, amelyek nekem tetszenek. Azok, amilyeneket nem is akarok írni. Azokat olvasom. Amiket én írok sem rosszabbak. Páratlan voltom fedezem fel, s a mulasztás vádol, miért nem hamarabb. Ez nem emel föléjük, de megkülönböztet. Nem vagyok tucat. Le is írtam nemrég, öntudatlanul, mintha félálomban. A legjobb verseim így születnek, agyalás nélkül. Lenyomata annak, ami bennem kavarog. Teljesen egyedi. Hogy mégsem érthetetlen, bizonyíték mások rárezdülése. Ennél többet nem kívánhat ember, aki költő vagy aféle. Persze, ott berzenkednek azok a mindent tudni-ismerni akarás csápjai bennem is, emiatt elkápráztatnak azok, akik egy-egy nagyobb részt képesek átfogni szellemükkel – de ettől még nem vagyok kevesebb. Az egész világot úgysem érthetem, nincs is szükségem rá. Az is bőséges, ami körülvesz. Mindent elvehetnek tőlem, szerelmem, családom, pénzem, munkahelyem, de azt, aki belülről kifele néz és LÁT, azt soha. Nem vagyok kisajátítható. És öntelt sem. Egyszerűen egyszeri, megismételhetetlen példány.

A bejegyzés trackback címe:

https://aharmadiknaponalegnehezebb.blog.hu/api/trackback/id/tr1414737845

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása