Ha nem játszhatnék, ember sem volnék
2019. április 11. írta: stephy-alias:Nászta Katalin

Ha nem játszhatnék, ember sem volnék

egre_torve.jpg

https://ujkafe.website/?p=82601#more-82601

Ha nem játszhatnék, ember sem volnék

Azt írom, ami bennem kialakult és alakul, amióta tollat ragadtam.

„Mellette valék, mint kézmíves, és gyönyörűsége valék mindennap, játszva ő előtte minden időben. Játszva az ő földének kerekségén, és gyönyörűségemet lelve az emberek fiaiban.”
Példabeszédek 8. fejezet 30-31

Ha nem játszhatnék, ember sem volnék. De tehetem, tehát nem csak ember volnék. Kicsit Istenből is van belőlem.
Ahogy egyre jobban közeledek valami felé, amit öregségnek? tapasztalatnak? bölcsességnek? hívunk, azt látom: ha nem tudunk játszani, megvadulunk. És hogy ne vaduljunk meg, játszunk. A kezünk ügyébe eső dolgokkal. Nagyon, nagyon szeretünk játszani. Mindent, mert így kipróbálhatunk valamit, ami lehetséges.
Bár, a hazudni csak igazat szabad (Arany) költői parancsára ijedten olvasom: nem lehet játszani a szavakkal, mégis megkönnyebbülten veszem tudomásul, hogy játszani nemcsak jó: parancs. Minden idegszálammal ellenállok a világnak, aki el akar nyelni, ezért eljátszom, hogy nem vagyok benne. Hihető állapotokat teremtek magamnak. Gyermeki voltom sosem múlik, csak öregebbnek tűnök a telő időben, de alapjában semmi sem változott. Kinyújtom a kezem és leemelem a csillagot az égről, máris itt van fehéren-feketén. Persze, mikor megkérdik, hol hagytam a homlokomról, válaszolni is tudok: elrejtettem, hogy meg ne vakulj, ha rám nézel. Ó, játszani, igazat mondani, hazugságot megvallani – mind isteni képességünk. A játékban megteremtjük az önfeledtség szobáit, ahova nincs bejárásuk a játszani nem akaróknak, akik magukban akarnak lenni mindig. Mi szárnyakat kaptunk, amik befele nőttek. Felmérhetetlen távolságokat tudunk berepülni pillanatok alatt.
Mikor isteni parancsra ráncba szedem gondolataimat, a világ kivet magából, mert az általa felállított szabályoknak ellenállok. De még sokáig vakoskodok a kiszabadulásom előszobáiban, nem értvén Isten tilalomfáinak tűnő szavait. Aztán mikor eljön a pillanat – mert meglátogat –, felismerem a játék örömében rejlő örökségem, miket a fentebb idézett isteni beszédek rejtenek. A teremtéshez, alkotáshoz, a létezéshez egyetlen isteni forrásunk a játék, amihez mindenki tehetséget kapott. Hogy ki mit játszik – embere válogatja. Van, aki építészt, van aki életet-halált, mint Kosztolányi. Nagy kérdés, mikor pusztulunk bele játékainkba. Ha abba egyáltalán.
Játék az is, én mit gondolok, ő mit gondol. S hogy összeeresztjük-e gondolatainkat. Meg a felelőtlen gondolatokkal is bánnunk kell. A játékszabályokat ismerni kötelező. A keretek mindig adottak.
A költészet szabályai az egyetlenek, ahol fizikai akadály nincs, ezért a felelősség itt a legnagyobb. Főszabály arra vigyázni, hogy aminek nevet adunk, azt etetni, itatni vagyunk hivatottak. Munka van vele, nem mindegy, mivé fejlődik, mi lesz belőle.
Játszom a verssel, és a vers is játszik velem. Óvó tekintetnek pedig fölöttünk az Isten, aki egyetlen személynek adott nevet, Ő tulajdonságot, cselekvést is jelent: szabadító. Abból, amiből kimentett és ahová elmentett: ennek paraméterei hátrahagyott szavaiban és szívünkben vannak.
Nincs nagyobb játékos, nagyobb költő sem Nála. Delegálta fiait ide, vigyék vissza hozzá az elraboltakat, akik víz nélküli, kiszáradt, halálos kútban tikkadoznak. Így tértem vissza eredeti rendeltetésemhez. Igazat mondva, hazugságot megvallva, meztelen játékosnak a szavak ruháiban – hogy felismerhető legyen játékomban a Mester keze. A törvény szavai bilincsbe zárnak. De a velünk az Isten kiszabadít – nem a mintha szabadságra, hanem eredeti rendeltetésünkre: írd le mindazokat, amiket hallasz tőlem.
De félre a tréfával, szól a mondás – mint aki megunta a játékot. Visszatereli a létet a kötelezettségek igájába, ami, Istenemre mondom, irdatlanul nehéz. Pedig Ő azt ígérte, igája könnyű és gyönyörűséges. Kit követsz szívesen? Ha parancsai szívedbe írtak már nem törvényt teljesítesz, szívedből játszol neki, Neki. Igazat hazudsz, mert földi nyelved tökéletlen, ismereted töredékes. De ittál már abból a pohárból, ami az élet vizével van tele. Ha be is úsznak fekete gyászhuszárok éles vonalakként a képbe, tudod: a múló időnek is határt szabott az időtlenség örökléte.

A gondolat szabad ugyan, ezért kell befogni őket, mint lovakat, hogy egyirányba húzzanak. Ide-oda száguldozva csak kifutnak a világból, aminek Isten szabott határt. Az egyetlen irány, ahova tartaniuk kell, az a fent, a menny, az eljövendő. Minden, ami lent van, itt, csak arra való, hogy mederben tartson. Azt mondja, megbüntetem a gondolataitokat, azt is mondja: ejtsétek foglyul őket, hogy annak engedelmeskedjenek, aki elhívott benneteket… Van munka ezzel, hiszen mi mással tudunk bármit elérni ezen a földön, mint a gondolataink, amikkel megismerhetjük a világ szabályait. És kell is. Ez a kettősség végigkísér életünkben, ahogy a tudat is meghasonlott a földi és isteni között, bár egyben van.
Mikor zabolátlanul száguldoznak és nem vagyok ott, hogy féken tartsam őket, velem szaladnak ki időm előtt a világból. Még versben sem tehetem meg ezt felelőtlenül. Akkor érzem, hiszem létjogosultnak elcsángálásaikat, ha keresnek, igazság után nyomoznak.
József Attila egyvalamire kétségkívül megtanított azzal, hogy annak mutatkozott mindenkor, aki volt. Felhasadt szívvel élt át teljes lényével minden érzést, gondolatot. A verseivel olyan bizonyságot hagyott maga után, amit az utókor kiválasztott a költészet napjául, az istenember pedig tudja, hogy annak útja merre kell hogy vezessen.
Én úgy vagyok, hogy már százezer éve nézem, amit meglátok hirtelen – ennél pontosabban senki nem írta le, milyen az, amikor isteni felismerésre jut az ember. Nem tett mást, csak hagyta, hogy lelkéből szabadon folyjon, mint a Duna – a zavaros, bölcs és nagy ismeretek tára… Ha példa valamiben, az őszinteségében az, amivel úgy tette papírra mindazt, ami benne volt, mint senki. Egyszerisége világít korszakokon át. Mert: Én mondom, még nem nagy az ember, de képzeli, hát szertelen. Kísérje két szülője szemmel: a szellem és a szerelem. Ennél szebben aligha lehet megfogalmazni isteni rendeltetésünket.

A megadó csoda

mikor a szóba szerelmes lettem
Istenbe szerettem
csak még nem ismertem
olyan élesek és korlátoltak voltak
tudtam, az igazit kell keresnem
a fehér lap, mióta írni megtanultam
arra várt, hogy teleírjam
apám mondta – meg is kell tennem

szót fogadtam és szava megfogott
versek mélyéről buktak föl a titkok
nem érdekelt ki írta őket
a csoda megadta magát
rabul ejtett

A költészet napjára

azt gondolnád, Istent játszik
nevet ad mindennek, amit lát
összeilleszti, ami szétszakadt
elválasztja mi összetartozik
kihúz a polcból egy poros fiókot
asztalra teszi, ami nincsen
cáfolatok, igenek közt barangol
tévhitek csúcsáról nézi Istent
arcot, alakot festene neki
ruhát is adna rá, hogy meztelen-
re vetkőztesse, ha szottyan kedve
majd nyomozó lesz, aki kitalálja
a másikat, talányt ölt magára
pelerinnek kétségeket terít
vállára, válladra – mintha ölelne
tudja, vagy csak sejti, amit tesz
nem pusztán embervoltából fakad
magja van, miből kikel virág, gond
legyezőszárnyak pillangulnak rajta
megnevez képet, verset, hangot
teszi mire ura előszólította
a láthatatlanból, amit nincsnek hívott
hogy van-jon, ahogy Isten rendelte
ültetett kertjébe mindenféle igét
játéknak, kitalálni adta
jutalmul övé lesz, minek nevet ad
hopp itt egy versláb, ott a képe
amott pedig a pedigréje
markomban régóta melegszik
kézfejemen pillangók legyezik
arcotok, lelketek – kedveseim
s a ház, amit szerkesztek lakásotok
üsse kő!
veletek játszom ott villámot
früstököt

2019-03-09-Nászta Katalin

(részlet a Káfé-főnix körkérdésére adott válaszokból)

A bejegyzés trackback címe:

https://aharmadiknaponalegnehezebb.blog.hu/api/trackback/id/tr414757489

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.