Egy újabb sűrű nap Budapesten
2019. május 20. írta: stephy-alias:Nászta Katalin

Egy újabb sűrű nap Budapesten

Színházi naplómból

szinhazi.png 

Sok mindent láttam a napokban, időre van szükségem megemészteni.

Röviden írok róla mégis, lehet ennyi marad meg belőle.

A Szentendrei Teátrum sajtótájékoztatóján láttam először Gubik Petrát. Valaki azt mondta, hasonlítottam rá fiatalon, bizonyára ezért szimpatikus. Szépen énekelt, okosan válaszolt, talpraesett volt, kétségtelen. Sikereket, de főleg el nem romlást kívánok neki ezen a gyönyörűséges-keserves pályán.

Majd rögtön ezután meglátogattam a nagyon kedves, általam inkább csak messziről csodált színművésznőt, Kakuts Ágit, aki már 80 éves, túl mindenen. Kiváltságnak érzem, hogy beszélgethettem vele annakidején őszintén, mélyen, ahogy csak érdemes.

Majd ugyanaznap este az ereje-szépsége teljében brillírozó Eszenyi Enikő alakítását láthattam a Vígszínházban, a Premier főszerepében. Ha színésznő valaki, nem kívánhat ennél jobb szerepet. Épp azt a kegyetlen sorsot mutatja be, amit a színház jelent.

Vegyes érzelmekkel hagytam el a termet. Először voltam (!) a Vígszínház gyönyörű, kissé már kopottas épületében, elég közel ültünk a színpadhoz, jól láthattam, hallani kevésbé (Balázsovits Edit szövegéből leginkább) de nem emiatt lettem szomorú. A színház egy ideje önmagáról szól, darabokon, szövegeken keresztül, ami érdekes egyszer, mint a pletyka, de ennél többről lehetne szó – ha már kiállunk a világ elé. Persze, ez legyen a szerző gondja, no meg azoké, akik hozzá nyúlnak. De milyen a művész? Meg akar mutatni magából mindent, amire képes. És egy ilyen darab-szerep kiváló alkalom.

Mire emlékezünk majd belőle? A színészre, akinek ezzel vágya teljesült is. Eszenyi hajlékony, összeomlásaiban is mérhetetlen energiákat rejtő alakja sokáig nem fog kimenni a fejemből. Színes, bátor, merész, amilyen én soha nem voltam. Mindig csodáltam azokat, akik a lehető legtávolabb álltak tőlem, de megvalósították azt, amiben gyönyörködni lehetett. Tényleg kiváló színésznő..

 Mivel egynapon láttam e három művészt, Gubik, Kakuts, Eszenyi – engedek a mérlegelő kényszernek. Nagy a kínálat, változatosak igényeink is. Étvágyunk sem mindig egyforma. Mégis az szab meg bennünket, mihez vonzódunk jobban. Nem feltétlenül az, amiben gyönyörködünk. Elég az a szemnek. Amivel élünk, az beépül sejtjeinkbe.

Szerethetőbb volt Gubik Petra kellemes-szomorkás éneklése, kényelmetlen körülmények között is (jártak-keltek közben a fotósok előtte, mint egy filmforgatáson), s bár még pályája elején van és biztosan mindenben kipróbálják majd, kívánom, őrizze meg magában ezt a mély szépségre hajló érzékenységét. 

Eszenyi úgy hat rám, mint akit irigyelhetnék, mindent tud, amit egy színésznőnek tudni kell – mégsem ez az érzés van bennem, inkább a szakmai elismerés. Ha kategorizálni lehetne (de nem lehet) a színésznőket, oda tartozna, ahova Vitályos Ildikó.

 Míg Kakuts Ágnes, a csángó és erdélyi parasztasszonyok törhetetlen bizalmával és az élet rúgásait szikár-egyenes derékkal, a pályáját befejező művész méltóságával mondhatta a legmélyebb meggyőződéssel: a legfontosabb az életben, amit a másikért megtehetsz. 

Másnap, egy ugyancsak révbeért költőasszony – D. Bencze Erzsébet második verseskönyvbemutatóján (Túl közel) ugyanezzel találkoztam: a legmeghatározóbb komponense létünknek a társ, kinek elvesztése átrajzol, megmásít mindent. Idegenek leszünk, ha nem szerethetnek minket teljesen. 

Banális befejezés, tudom. Mégsincs más.

 

Nászta Katalin

A bejegyzés trackback címe:

https://aharmadiknaponalegnehezebb.blog.hu/api/trackback/id/tr814838114

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.