Illyés Kinga

(1982)

Méhes György: Mi, férfiak című darabjában láttam először. Szemtelen kislányt játszott benne. Nekem, az ugyancsak szemtelennek imponált. Később a Kis hercegben láthattam… Ez már más volt. Akkor találkoztam először talán az előadó művészettel – ha nem számítom Balogh Éva Babits: Jónás könyvét, - ez volt az, ami képzeteimet a színházról, az előadó művészetről felrobbantotta. Forradalminak éreztem. Úgy is hatott rám. Illyés Kinga egyszemélyes forradalma, harca a színházi közömbösség ellen. Példámul szegődött mellém hosszú éveken át az a mód, ahogy ő nem hagyta eltemettetni magát, hanem kitalált, megteremtett magának egy új műfajt, ami ugyan nem volt új, de nekem, és még sokunknak, akik akkor találkoztak vele először, az volt. Ő volt számunkra az új Jancsó Adrienne, Tessitori Nóra – a költők új próféta-mecénása. A testével is közölni tudott. Ami az óta sem tartozik a magyar színész legerősebb erényei közé. Mikor elvégeztem a főiskolát, soha nem hittem volna, hogy annyit kell majd várnom, elsősorban magamra! Az első előadóestem bemutatásáig. Azt hittem, én leszek az új Illyés Kinga. Hogy ez a műfaj milyen nehéz, később jöttem rá.

Illyés Kingát inkább előadóművészként tartják számon. Jómagam is. Nem jelent ez semmivel kisebb rangot a színésznél. Sőt. Hogy bekerült előadótanárnak a főiskolára, nem véletlen. Sajnos, engem már nem kapott az intézetben. Erdős Irma növendék vagyok – vers szempontból, legalább is ő volt a tanárom. De Illyés Kinga minduntalan üzent a keze alól kikerült új színészjelöltekkel. Lehetetlen volt nem észrevenni, micsoda változások történnek szavalás-oktatásban a főiskolán. Hozzánk Daróczi Zsuzsa hozta el ezt a hírt, Kígyóbűvölő című előadóestjével. Kitágult a világ. Újabb világszeletek váltak felismerhetővé előadásmódjával.

Otthonában kerestem fel. Gyermeki-kedves hangjával már előzőleg megnyugtatott telefonon – fogadni tud, mehetek, beszélgessünk. Mikor megérkeztem épp gyermekéért indult. Elkísértem. Az úton Méhes György Dupla kanyaráról beszélt, a nemrég lezajlott turnéjukról, hogy milyen érdekesen fogadták a különböző városokban. A legkisebb sikere Nagyváradon volt, ahol ők úgy érezték, a közönség mintha, enyhén szólva ki lett volna kapcsolva az ország vérkeringéséből. Mintha nem ugyanazt az életet élnék. Már beljebb, Kolozsváron, Vásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön sokkal érzékenyebben reagáltak…

• A színház a művészet perifériájára szorult. S ezt úgy mondhatom, mint aki a saját bőrén azt érzi, hogy komolyan veszik, amit csinál – mondja, és teával kínál, majd lekuporodik a fotelbe, s onnan beszél, kb. olyan pozícióból, mint abban a régi Méhes darabban az a szemtelen kislány… - Általában, színházainkból az igazi, alkotó, művészi munka hiányzik. De hát ez a perifériára szorult színházi lét évszázados probléma, ha ugyan egyáltalán annak lehet nevezni. A művészetek közt a színház mindig perifériára szorult volt.

Tiltakozni szeretnék. Nem engedi. Így van, lássam be.

• Előadóművészként lettél híres. Azon kívül, hogy szerepeket nem nagyon kaptál, mi akadályozta művészi kibontakozásod? – kérdem tőle, mire fél szájjal mosolyog.
• Gondolod, hogy híres vagyok? Mi az, hogy híres? Nem ismernek a zöldséges üzletben. Szerepeket pedig kaptam. A Mamlock professzor-beli szereplésem komplexen szép, ugyanakkor keserves emlékem is. Kovács Györggyel való közös munkát jelentett –hetven előadást játsztunk együtt -, s harmadéves főiskolásként bekerülni egy élcsapatba, nem mindennapos dolog. A Székely Színház nagy csapatából még néhányan benne voltak, s országos turnén is megfordultunk. Még tíz év múlva is, szerepeim közül a legélénkebben a Ruthra emlékeztek. A román kritika is számon tartotta. Ritka dolog ez egy színész életében. Ritka, pedig így kellene történjék… - kicsit elhallgat, majd apró sóhajjal folytatja - Ezután a vásárhelyi színházhoz kerültem, s kezdődtek a kisebb-nagyobb döccenők. Játsztam Júliát a Rómeó, Júlia és a sötétségben*, volt pár jó szerepem, amit szerettem.  A Sötétség hatalmában* Anyutka – tulajdonképpen erre hívott ide Tompa -, egy vendégszereplés Szatmáron Arbuzov Szegény jó Marat-jában Boérral, Kisfalussyval, aztán apróságok, amikre már én sem emlékszem, mert nem lényegesek. Az ördög cimborájában Eszter. Kb. huszonöt szerepet játsztam a húsz év alatt. Ez normális körülmények között öt-hat évre való szerep lenne. A sors kegyének tartom, hogy egyáltalán tudják, hogy létezem. A szakma még inkább tudta, hogy vagyok, mint a közönség.  Ez elsősorban nekem szégyen. És hát az előadó művészet. Most már valóban úgy érzem, jöhet nagy szerep, kis szerep – nekem ez a dolgom. Sok előadóművészt kérdeztem meg, mit csinálnak? Semmit – felelték, - mert nem bírom idegekkel. Ilyenkor én is megkérdem magamtól, vajon meddig lehet ezt az iszonyatot csinálni, amit egy előadóest jelent… De nekem ez a dolgom. Most már tudom.
• Miért választottad ezt hivatásodul: Mennyiben jelent az előadó művészet többet vagy kevesebbet?
• Azt mondom el, ahová az idők folyamán eljutottam, ez lassan tudatosodott bennem. A színészben iszonyatos feszültségek vannak, lelki, szellemi, ki nem élt ambíciók, ezerféle dolog. Ezért tudják rólunk úgy, hogy érzékeny, nehezen kezelhető emberek vagyunk. A legnagyobb feszültség abból a nagy-nagy érzékenységből adódik, amit az ember kiformál magának. Abból az egészen közönséges kiszolgáltatottságból, amit a színész helyzete jelent egy színházban. Ebből szökik fel toronymagasra a színész érzékenysége. Engem is megérintettek, meg-megfenyegettek ezek a feszültségek. Éreztem, hogy sokáig nem fogom bírni. Úgy láttam, hogy ebből az egyetlen kiút - a színpadnak legalább egy részét, egy sarkát – kiválasztani. Most már érzem, hogy a színpadnak az a sarka egészen az enyém. Ez hihetetlenül jó érzés. Ott érdemes leélni egy életet – a pódiumon. A pódium nem jelent olyan kiszolgáltatottságot, mint a színház. Nemrég olvastam Daróczi Zsuzsa Psziché-jéről egy kritikát. Mestermű született, volt a cikk címe. Másfél flekken keresztül arról ír a kritikus, mi minden szükséges ebben a nyomorult színházi világban ahhoz, hogy összejöjjenek a dolgok, hogy tökéletes lehessen az előadás. Felsorolja: Hogy épp időben tűzzék műsorra a darabot, amikor még nem vagy öreg; hogy jó rendező legyen és jót akarjon mondani; hogy jók legyenek a partnereid; annak a néhány hétnek a lelkiállapota olyan legyen, hiszen rajtad épp úgy múlik; legyen benned annyi energia, hogy helyt is tudj állni; (éveken keresztül úgy éltél, hogy éppen akkor ez úgy sikerüljön); hogy kik vannak a vizionáló bizottságban; hogy ne legyen épp uborkaszezon, hogy milyen a díszlet, a kosztüm, meg a külső embereknek a beleszólási lehetősége. S mikor ezen mind túl vagyunk, akkor még csak az van hátra, hogy a közönség is éppen abban a pillanatban erre legyen fogékony. Ezt fejtegeti a kritika, s elmondja, hogy Zsuzsa estje tökéletes. Ez hatalmas dolog.

Kedves hangja van Illyés Kingának, mint egy gyermeknek, aki viszont koraérett magabiztossággal tudja, mi minden szükséges ehhez a szakmához, és mennyire a véletlen műve olykor.

• Egy színpadi szerepen belül is olyan feszült lehet – hangsúlyozza, - mint egy előadóest keretén belül. De az előadásban nem elég egy kis jelenet, hogy uralni tudd a közönséget, ahhoz olyan szerepre van szükség. Egy ötperces szerepben lehetsz bomba jó, de az akkor is öt perc. Egész más, mint egy hosszú, tartalmas, nagy lehetőséget kínáló drámai vagy vígjátéki szerep. Azt a bizonyos „közönséggel való csodálatos kapcsolatot”, amire minden színész vágyik, aki átélte, a színész szinte egyetlen vágya, ez a delejes áramkör – legelőször másodéves koromban éreztem egy emlékpróbán. A Vérnász menyasszonyát játsztam. Ez azzal is összefüggésben van, azt hiszem, hogy nekem akkor sikerült talán úgy belefeledkeznem a szerepbe, hogy elfelejtettem, hogy az szerep. Akkor éreztem, hogy ez… hát még új volt, az átélésnek ez a csodálatos pillanata. Ha nem eléggé pedagógus a tanár silány dologgá válhat, mert keresni kezded, görcsösen. Ezt nem lehet akarni, nagyon akarni – akkor nem megy. Ez jön. Sokszor túllőhetsz a célon.
• Hogy lehet stabilizálni ezt? Hiszen ez a legcsodálatosabb az egészben.
• Ez – hagyja helyben. – Nem kellene húsz év ide, hogy ezt a bizonyos alkotó hangulatot a színész tudja felidézni magában. A Mamlock… ez a sokak által irigyelt nagy lehetőség engem nagyon meggyötört, nem akartam államvizsgára állni, le akartam mondani a színházról épp a Mamlock miatt. Tizenkét éves zsidó kislányt játsztam, aki életében először kerül megalázó helyzetbe. A teljesen váratlan megkülönböztetéssel kerül szembe. Nagyon szépen megírt szerep volt, jó partnereim is voltak, remek kritikát is kaptam s én mégis úgy éreztem, a hetven előadásból kb. hatvankétszer, hogy én ma csaltam, hazudtam, mocskos vagyok, mert nem sikerült elég őszintének lennem, nem tudtam belefeledkezni, nem tudtam minden előadáson ugyanolyan hőfokon átélni a szerepet. Azt hittem, nem vagyok alkalmas erre a pályára. Akkor jöttem rá – Marosi Ildikó kérdezett erről, - hogy az én színészi nevelésem elsősorban az átélésre alapozódott, s engem teljesen futóhomokra állított. Úgy éreztem, kicsúszik a talaj a lábam alól. Keserves periódus következett, már felkelni sem volt érdemes reggel, úgy éreztem. Ehhez minden magányéleti nyavalya is hozzájárult, hál’ istennek ilyenekkel mindig tele voltam, - jegyzi meg cinikusan. – De el kell mondanom, hogy a színház rovására egyetlen órát sem töltöttem el, egy órát sem vettem el a színháztól. Ezért is neveltem aztán olyan nyugodtan a gyerekeimet, a mikor eljött az ideje… tehát el kellett indulnom egy tudatosabb úton. Most a Kovács Levente növendékei járják ezt az utat. Az érzelmekre felépített szerepet nem lehet tovább építeni. Sokkal tudatosabban kell elindulni. Akkor kezdtem módszeresen foglalkozni sok mindennel. Dolgozni. A légzéssel, beszédtechnikával – órákig tudok hangosan is a legnagyobb gyönyörűséggel olvasni magamnak. Balogh Éva mondta mennyi energiájába került, amíg végre elérte, hogy nem látszik, mikor vesz lélegzetet. Nem tudom, hogy ezt a nagy szakértő színikritikusok közül észrevette-e valaki. Mert a lihegőket észreveszik. Azért akartam otthagyni a pályát, mert nem tudtunk eleget, nem tanultunk meg táncolni, hangképzést sem (egy kis prozódián kívül) – érzésem szerint sokunk beszédtechnikája abból állt, hogy tanárainkat utánoztuk. Sokat köszönhetek Kovács Györgynek, de kemény négy-öt évembe került, amíg le tudtam vetkőzni Erdős Irmát és Kovács hatását. Négy-öt évembe került, amíg úgy éreztem megtaláltam azt a hangot, ami már én vagyok, s amiben nem visszhangzik senki stílusa. Olvasom ma azt is nemegyszer, hogy „nem divat komolyan venni a szakmát”. Ez nem igaz. Itt csak abból lesz valaki, aki komolyan veszi. Teljesen mindegy hogy adatnak-e számára szerencsés véletlenek, hogy kínos araszolgatással éri el, vagy egyszerre egy hirtelen ugrással – ez teljesen mindegy. Csak munkával lehet érvényesülni, akár a sportban vagy a hangversenydobogón.
• Mi okozza a legtöbb nehézséget egy előadás összeállításában és kivitelezésében? Meséld el egy előadóested történetét keletkezésétől a bemutatóig.
• Lehetetlennel vívott csaták ezek. Amíg nem érdekel igazán egy szöveg, semmit sem akarok csinálni. Bennem kell megérnie, hogy felfigyeljek valamire. A kis herceg esetében például eszembe se jutott, hogy én ezt tulajdonképpen színpadra alkalmaztam, és a nevemet talán fel kellene tüntetni. Ez a színpadra alkalmazás abból állt szerintem, hogy helyenként rövidítettem a szövegen, de eszembe se jutott, hogy ezért nekem fizethetnének is… Örültem, hogy megvolt. Ez a munkám a szövegtanulással együtt másfél évet tartott, addig készült. Először csak részleteit szerettem meg. Aztán egy idő után biztos voltam benne, hogy elő lehet adni, aztán, hogy elő is kell Hosszú hónapok gyönyörűséges munkája volt. Kucorogtam az ágyban és elmélkedtem az előadásról. Teljesen ösztönösen fogtam hozzá a színpadra való átültetéshez. A Kovács György által tanított dolgokból annyit tudtam, hogy a legizgalmasabb, ha kontrasztokra építek. És hogy nagyon akarom. ennyit tudtam. Megtanultam a szöveget s még mindig nem tudtam, hogy ki fogja rendezni. Nekem nincsenek trendezői ambícióim. Persze, sokszor megosztottam gondjaimat a barátaimmal is. Vagy például a Szilágyi Domokos kötetét hónapokig olvasgattam, de egy délután született meg bennem a Lírai oratórium gondolata – egy hozzám közelálló valakinek „válasz”-ként állítottam össze… Egészen más, ha az ember tudatosan állít össze valamit. Vagy úgy érzi, hogy folyton egy kényszernek enged. Ez valahol színészi és előadóművészi munkára egyaránt vonatkozik. Mindent meg tudok csinálni akkor, ha tudom a miértjét.
• Nekem nagyon tetszett A kis herceged. Láttam, amikor először játszottad, s láttam most is, mikor felújítottad. Már más szemmel néztem, és most talán még inkább éreztem, hogy ez remek munka volt. Azt hiszem benned is érett az előadás az évek folyamán. Mit jelent az idő egy ilyen egyéni est esetében? Változik az előadás?

Felhúzott lábakkal ül a fotelban. Angol teát iszunk. A királynő udvari szállítója – ez van a tasakra írva.

• Azt mondják – felel lassan, - hogy egy színházi előadás 4-5-6- év alatt teljesen elavul. Persze, vannak kivételek, amikor tíz évig is megy egy előadás. De pár év alatt a legtöbb elavul, lehetett akármilyen jó. A kis herceg ’69-es, a Fagyöngy ’71-s, az Oratórium ’74-es előadás, és az óta is mind mondom őket. Nem éppen így van. A Fagyöngyöt szinte minden előadáson átforgatom, megváltoztatom a versek sorrendjét. Itthon rég nem mondtam, most fogom egy húsz éves orvosi találkozón újra elmondani. Úgy érzem, ma másként hat a szöveg, vagy én mondom másként? változott az előadási stílusom? Szászrégenben egész nagy hatással volt a közönségre. Bennem a szöveg az idők folyamán csak mélyült. Megszabadultam egy csomó felesleges görcstől, ami a kezdő színészben megvan, mert „tökéletesen” akar játszani. Ma, bár állandóan csiszolom magam, úgy érzem megszabadultam egy csomó mindentől, talán nincs bennem annyi hiúság, vagy annyi félelem, és elfogadom, hogy nem minden este sikerül ugyanúgy… Befele fordul az ember. Sok mindent inkább tartalmilag él át – talán ez szabadít meg a fölösleges görcsöktől, mert az senkinek sem használ. A kis herceg bemutatóján a pilóta szövege csak keretet jelentett, először a kis herceg érdekelt. Tizenkét év múlva inkább a pilótát játszom, a felnőttet. A bemutató idején nem halt meg bennem az a gyerek, aki mindnyájunkban meghal egy kicsit – többé-kevésbé. Előfordult, hogy szinte meghaladta az erőimet. Ritkán voltam színpadon, az előadások előtt napokig szinte szűköltem a félelemtől. A nessus-ing, a drukk, a lámpaláz, a szorongás, amit ha nem tudsz levetkőzni magadról – elpusztít. Ennek csak az állandó színpadi szereplés az ellenszere… Az elmúlt két évben volt a legtöbb előadásom – mondja nyolcvankettő tavaszán. – Miért van az például, hogy egy verset elmondani sokkal nagyobb idegességet jelent, min t egymás után többet? Tudhatod magadról. Edzés kell ehhez is. És edződni csak a színpadon lehet. A közönséggel való kapcsolat újra és újrateremtésével.

Ha élni akarunk című műsoromat Illyés Kinga is megnézte, mikor Vásárhelyen játszottam. Legnagyobb örömeim közé tartozik, hogy utána megvárt és melegen megszorította a kezemet.

• Mit lehet megtanulni az előadó művészet folyamán és mit felejthet el a színész? – kérdem, és arra gondolok, hogy partner nélkül nehezebb és ugyanakkor könnyebb is játszani.
• Nem kell kötődni a partnerhez – találja ki gondolataimat Kinga. – Egy őszinte pillanatomban ezt be is vallottam egyik igazgatómnak, aki aztán szépen a nyakam köré tekerte ezt a beismerést, mint saját felismerését. De igaz, van ilyen, hogy az ember megszokja, hogy egyedül van, leszokik a partnerrel való játékról, a labda-adogatásról. Ebből származhat az is, hogy valaki szuggesztívebb tud lenni egyedül, könnyebben megteremti magában a szükséges feszültséget, mert nem „zökkenti ki” a partner. A gyerekszülés engem annyira eltávolított a színháztól, egymás után jöttek a gyerekek, kettő – hogy amikor hosszú idő után visszakerültem a színpadra teljesen tudathasadásos állapotba kerültem. Egészen megváltozott körülöttem a világ, családom lett… fényévnyi távolságra kerültem a mesterségtől. A Don Carlos -ban játsztam, próbáltam és nevetségesnek tűnt az egész „mesterség”. Elég hosszú időnek kellett eltelnie, pár hónapnak is, amíg újra visszataláltam a színpadhoz. Azóta még több lendülettel tudok a színházé lenni, mint azelőtt.
• Külföldön is jártál. Milyen gondot okozott az idegen közönség meghódítása? Volt-e minőségi eltolódás a befogadásban?
• A nagyvilágban itt-ott megfordulva igyekeztem színházat látni. És nem azzal a keserves érzéssel jöttem hat, hogy hol vagyunk mi ettől… Láttam előadást Londonban, Stockholm -ban, Párizsban, - nem mindent… De azok közt, amit láttam, volt nagyon jó, csapnivaló és közepes is. Amit az itteni előadásokról is el lehet mondani. Egész biztos, hogy a Párizsban naponta tartandó 35-40 előadásból legfeljebb vagy kettő van olyan, aminek értelme is volt. Láttam egy zsebszínház előadását a Monte-Parnasse Stúdiójában és szégyenkezve ültem a széken. Állítom, hogy bármelyik itthoni előadóest különb lett volna. De láttam felkészült színészeket Londonban – káprázatos volt. Peter Weiss átírta Kafka Per-ét, Újper címen adták, ott volt nem egy mozgásművészeti bravúr. Azért is volt olyan rendkívüli hatással rám, mert pont akkor nem értettem pontosan a szöveget, de a színész tökéletesen ki tudta fejezni testmozgással a menekülést, a szorongást, a nyomasztó közérzetet. Peter Weiss rendezte az előadást, egy kivételes tehetségű, szuggesztív erejű fiatal színésszel. A szorongást a színész úgy érzékeltette, hogy állt a fal mellett a színpad előterében, s egy adott pillanatban úgy kúszott át egy széken, egy ebédlőasztalon s végül kötött ki az ágyban, hogy a mozdulatai nem törtek meg, mint a kígyó. Az igazán jó színháznak persze nyelvre is, de nem csak nyelvre van szüksége, az igazi áttöri a nyelvi korlátokat. Az előadó művészet is áttörheti. Nekem is volt két-három ilyen élményem. Soha nem fogom elfelejteni azt a bákói előadást ’74-ben. Éjszaka fél tizenkettőkor került rám a sor, ott mutattam be a Lírai oratóriumot. Zsúfolt terem előtt játsztam tiszta román ajkú közönség előtt, akik visszafojtott lélegzettel hallgatták, s a bizottság ugyanúgy. Dina Cocea*, Valentin Silvestru*. Pontosan olyan felejthetetlen élmény volt, mint mikor New York-ban azzal a nagyon vegyes műsorral léptünk föl – Arany, Radnóti, Kányádi, Salamon Ernő, indiai vers, kínai ballada – a közönség rögtönzött volt. Mindnyájunk számára olyan élményt jelentett, akik ott voltunk. Másnap – nem volt velünk senki színházi személy, mi mostunk, vasaltunk, megtanultuk kezelni a mosógépet, és néztük a színes tévét -, másnap egész nap csorogtak a könnyeim, soha addig nem éreztem, milyen súlya van és lehet a szónak.  A háború után azokban az években indultak meg ilyen jellegű műsorokkal, úgy tűnt a közönség ki van éhezve arra, hogy komolyan vegyék őket, úgy fogadtak. És ugyanide tartozik azt is elmondani, milyen felemelő, bíztató érzés, hogy a költészet és irodalom, amit m i hajlandóak vagyunk provinciálisnak tartani – hogy a világirodalom elfütyül mellettünk, stb – a világ bármely táján élő magyarok, akik átveszik az illető ország ízlését, szokásait, adott pillanatban londoni mércével mérik a romániai magyar színházat és költészetet, mely az ottani tapasztalatom szerint visszhangra és megértésre talált. Ugyanolyanra, mint itthon. Mert lehet, hogy harminc nyelvre nem fogják lefordítani azokat a verseket, de tudni azt, hogy az a költészet, amely másokra is képes ugyanúgy hatni már nem csak a miénk, hanem az övék is – nagyon jó dolog. Vannak aranytartalékai ennek a költészetnek, amit a színész át tud sugározni. Van, aki számára – nemegyszer találkoztam a vezetőség részéről egy olyan furcsa értetlenséggel, hogy ugyan mit, miért akar az illető külföldre menni – aki számára nem érthető az, hogy ez a rábólintás élménye mit jelent. Mert nem mindegy, hogy minek a tudatában mondom, magyarázom a verseket a színiakadémián. Hogy ez a költészet nem csak bennünket érdekel.
• Milyen előnyöket jelent, ha kiláthatunk a világra? Mennyit értékesíthet a színész abból, amit külföldön tapasztal?
• Elsősorban a rendezőknek lenne szükségük az utazásra. Színházlátásra is, de az utazásra. Nem véletlen, hogy egy-két évszázaddal ezelőtt is, éhezve, az utolsó garast összegyűjtve egy-egy mesterség megszállottja elindult világot látni. Egy mesterlegénynek is szüksége volt rá. Ahogy elnézem a rendezőinket, vagy látom, hogy válságban van, alkotókedve hanyatlik, akkor jó lenne, ha elmehetne két-három hónapra külföldre. Azért is, hogy felmérje önmagát. Külföldön is annyit ér mindenki, amennyit itthonról visz magával – de hát ez már közhely. Itthoni szemmel nézed a világot, persze. De micsoda különbség összevetni… Nem mindig szomorúak a tapasztalatok.
• Mi az, ami azonos az előadó művészetben a világ minden sarkában? Hogyan változik a jelrendszer, a művész jelrendszere idegen közegben? Hogyan értékesítheti, használhatja fel hovatartozását, jelent ez gátat vagy sem, mik azok az összefüggések, amit megteremthet művészetével?
• Erre nem tudok válaszolni…
• Nincs hangsúlyeltolódás egy mű értelmezésében, illetve befogadásában?
• Dehogy nincs! Még a duplakanyar esetében is, mikor Váradon játsztuk például. Ehhez megint egy ilyen belső felszabadultság, adottság kell, hogy minden este úgy mondhasd a szöveget, mintha akkor született volna meg. Már mások is kérdezték, hogyan tudom úgy mondani a Fagyöngyöt, túl a száz előadáson, mintha először. Ennek különösebb titka nincs. Olyan verseket kell választani, amit a sejtjeiddel is értesz, ami bármikor, bárhol fel tud kavarni. A választáson múlik – erősíti meg. – Olyan műveket kell választani, amivel ízig-vérig tudsz azonosulni. Ha éppen nincs valami zavaró körülmény. Hogy milyen helyzetekben kell néha kiállni egyedül olyan színésznek, akit nem erre neveltek-szoktattak. Hogy mit jelentett rossz világításban előadni a Lírai oratóriumot, egy hosszúkás sötét teremben, és éppen Bécsben; vagy mit jelent egy kellemetlenül visszhangos teremben fellépni; vagy egy 100 férőhelyes koncertteremben (mikor megláttam az Aranybika koncerttermét Debrecenben, megsemmisültem, úgy éreztem semmi nem jut el a nézőkig, hiszen ez kamara-előadás); vagy mit jelent a Fagyöngy műsort mikrofonba mondani… Elmondhatatlan sok nehézség adódik itthon is. Csak pár éve, hogy komolyan veszik ezt a műfajt. Most minisztériumi utasítás van rá, hogy fel kell karolni az egy-két személyes darabokat. Minket annak idején a saját színházunkból kiebrudaltak Nemes Leventével, gyűléseken megmondták, fejezzük be az irodalmi színpadocskákat. Hetekig talpaltunk, hogy cégért kapjunk a munkánkhoz. Az Új Élet és az Igaz Szó nyomtatott plakátot. Nem kesergek visszamenőleg, számomra nagy elégtétel, hogy ma már a minisztérium is támogatja ezeket a vállalkozásokat… Persze, ami a világban való jártasságunkat illeti, hát az irodalomban is van arra példa, hogy – Arany János, vagy Tomcsa Sándor, - ki nem mozdultak, mégis világirodalmi rangjuk van. Színésznek, rendezőnek nem elég elolvasni a kritikákat. Jól tudjuk, nem mindig a lényeget fogalmazzák meg. Én különben rendkívül elnéző vagyok a kritikákkal szemben. A kritikusok írjanak, ez a dolguk. De az se biztos, hogy a kritika megmarad. Nem mondom, hogy a rossz kritika nem okoz keserves napokat, de ez nem olyan lényeges.
• Ha ez se marad meg, akkor mi az, ami megmarad?
• Amire a közönség emlékezik, amit minden néző magával visz, az, ahogy a közönséggel átélted az éppen aznapi találkozást. Azt a hihetetlen jóérzést, kielégülést, boldogságot, ha sikerül. Ha nem, akkor a keservet. A kritika néha kárpótol, néha nem, de ki vagyunk neki szolgáltatva, mert minősít és nem a csodálatosan átélt pillanatok döntik el, kinek hol a helye, hanem a kritika.
• Beleszól a színész életébe?
• A minősítést a „szakma”, a kritika dönti el.
• S a legtöbb esetben e kritikus magánvéleménye.
• Igen, de mégis úgy tűnik, mintha egy közösség véleménye volna. Mert az olvasó számára ezt jelenti. de én nem haragszom a kritikára emiatt. Igyekszem fölülről nézni. Ennek is sokkal mélyebb okai vannak. Tételezzük fel, hogy ez egy megszerzett bölcsesség részemről. Vannak olyan esetek, ahol a rosszul fogalmazott kritika, illetve abból bizonyos megjegyzések, amelyeknek semmi közük az esztétikai mércéhez, a színészt úgy leterítik, hogy többet nem tud őszintén játszani. Holott a megjegyzés „csak” öncélú szellemeskedés volt, de csak abban a pillanatban. Előfordult, hogy egy ilyen megjegyzéstől meggyűlöltem s szerepet, és sokáig nem tudtam azonosulni vele. És akkor határoztam el, hogy ez után nem fogom hagyni, hogy valaki szellemeskedő megjegyzéssel tönkre tegyen talán évekre. Tehát sem a jó, sem a rossz kritikát túlságosan komolyan nem veszem. Egy példa erre, hogy mennyire tud beleavatkozni az előadásba a kritika: a Fallaci* műsoromról Oláh Tibor szép, elismerő kritikát írt a Vörös Zászlóban. De volt egy olyan megjegyzése, ami megbántott. Azt írja, „a hősnő gostat*-almát hersegtet”. Azt sem mondhatom, hogy rosszalló lett volna a megjegyzése, őszintén gratulált, örült az új előadásnak, de az óta nekem mindig a gostat jut eszembe, valahányszor felemelem az almát. Gyönyörű citromalma volt. Mi értelme volt ennek a megjegyzésnek? Az utókort nem fogja érdekelni. Ez csak arra volt jó, hogy nekem minden alkalommal eszembe jusson. A legszívesebben kihagytam volna az almajátékot…

Nos, nem én kérdeztem a kritikusokról. De azt hiszem roppant lényegbevágó dologról beszélt Illyés Kinga, Mert nem csak a színész felelős azért, amit csinál, hanem a kritikus is. Még beszélgethettünk volna, ha estére nem kellett volna bemennem a színházba előadásra. Megköszöntem Kingának, aki annyit mondott még, hogy szerencsém volt. Olyan pillanatban kaptam el, amikor beszédes kedvében volt. Különben őt nagyon nehéz szóra bírni. Hálát adtam magamban a gondviselésnek és elbúcsúztam. Utolsó pillantás a könyvekkel zsúfolt blokk-szobára, majd levágtattam az emeletről s épp elkaptam a Tudor negyedből induló buszt. Idejében beértem. Kinga megígérte, ha nem jön közbe semmi, másnap megnézi az előadásunkat. A Vörös és feketét játszottuk. Nem tudom, ott volt-e.

                                                               Lejegyezte: Nászta Katalin

Illyés Kinga (Bereck, 1940. december 10. – Marosvásárhely, 2004. július 28.) erdélyielőadóművésznő, színésznő és színészpedagógus volt. 1961-ben végzett a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben és a város együtteséhez szerződött. Lírai hősnők hagyományoktól eltérő, szokatlan megelevenítésével tűnt fel. Visszafogott érzelmeket, indulatokat sejtető halkságot ötvöz egybe hirtelen kitörésekkel, váratlan sokkhatásokkal. Szép dikciója, árnyalt és kifejező beszéde pályája kezdetétől sejtette, hogy a szavalás, a pódiumműfaj, az előadóművészet jelentős részt kér életművében. 1965-től egyre több irodalmi rendezvényen, szavalóesten lépett fel, a hetvenes évektől pedig önálló műsorokkal turnézott nemcsak az országban, hanem az USA-ban, Nyugat-Európa különböző országaiban és Ausztráliában is. 1990-től csak főiskolai katedráját tartotta meg és főként önálló fellépésekre vállalkozott.

Színházi szerepei

• Ruth (Wolf: Mamlock professzor)
• Anyuta (Lev Nyikolajevics Tolsztoj: A sötétség hatalma)
• Sári (Nagy István: Özönvíz előtt)
• Egérke (Örkény István: Macskajáték)
• Böske (Barta L.: Szerelem)
• Lizanka (Bulgakov: A divatszalon titka)
• Lida (Szegény jó Marat)
• Titkárnő (Jelmezben)
• Natasa (Négyszemközt)
• Jókhebád (Madách Imre: Mózes)
• Viola (Méhes György: Dupla kanyar)

Filmjei

• Családi kör(1989)
• Tükör előtt(1995)

Előadóestjei

• Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg
• Fagyöngy
• Lirai oratórium (Szilágyi Domokosverseiből)
• Oriana Fallaci: A nő, aki virágot akart szakítani
• Szabadnak lenni mit jelent? Karácsony és Húsvét között Erdélyben (1990)
• Az élet kenyere: Az Árpád-házi Szent Erzsébet sorsa

Könyv, CD

• Kányádi Sándor- Illyés Kinga. Birka-Irka (zenés mesekönyv)
• Balogh András: Illyés Kinga emlékkönyv, 2008

(Forrás: Wikipédia)

Jegyzetek

*Dina Cocea – színművész, egyetemi tanár, író

*Valentin Silvestru – neves román színházkritikus

*gostat – állami zöldségárús bolt, románul