- Hihetetlen…

- Vének már…

- Láttad, őket? Van köztük egész fiatalon maradt is!

- Istenem, mennyit változott! 

- Semmit sem változtál…

Ötven éve végzősök találkozója

Némelyikük bicegve jár. Van daliás is, ráncosabb egyik-másik. Szószátyárak, sokat beszélnek. Sokat éltek. Csodabogarak. De fiatal öregek.

Nászta Kati,  Sata Árpi, Méhes Kati, Kovács Levente, Zalányi Gyuszi, Szurd Ildi, Albert Juli, Bálint Péter, Bogdán Pista 

Zalányi „tekintélyes” lett. Bálint Péter soványabb. Fehérhajú Bogdán. Kissé alacsonyabb Albert Juli. Szép, csinos Méhes, húsz évet letagadhat. Nevetősebb, még kedvesebb Sata. Nászta is gömbölyűbb, bolondosabb.

Még tanáraik közül is élnek. Kovács Levente, Béres András. Utóbbi gyengébben hall már, előbbi szellemesebb, mint volt.

Nézzük egymást. Hihetetlenek vagyunk.

 Az esti Ithaka előadás után

Nagy izgalom előzte meg a találkozót. Mindegyik be volt sózva valahogyan. Megszervezni az utazást, összehozni az időpontot. Még játszik közülük Zalányi, Sata, Bálint, Méhes. Bogdán, Albert, Nászta már tényleg nyugdíjasok. Gábor Kati sajnos beteg, nem jöhetett. Nagyon bántuk. Katona Károly, Nemes Kálmán már nem élnek. 

Hajnali 3-kor már ébren voltunk. Péterrel együtt repültünk, ő Budapest egyik, én a másik végéből indultunk a reptérre. Tele feszültséggel a jegyek miatt, nem kötnek-e bele az internetes foglalás során elkövetett bakikba. Felesleges volt az izgalom. De a találkozásé megmaradt. Péterrel Zalaegerszegen gyakran találkozunk, ő itt játszik, én is itt játszottam, nem messze lakunk a várostól.

Megérkezünk Marosvásárhelyre. Fiatalságunk legszebb éveit töltöttük itt. Nekem már volt szerencsém visszalátogatni, túl vagyok az első megrendülésen, Péter évtizedek óta nem járt itt.

Várnak a reptéren. Kocsival visznek  a szállodáig. Pazarul fogadnak. Örülünk, mint a gyerekek. Az már a hotel hibája, hogy nem készítette el mindegyik lefoglalt szobát, így Péterrel közösbe hurcolkodunk. Fél óra múlva sikerül  átköltözni a sajátomba.

Majd lent találkozunk a hallban, Zalányi Gyula párjával, Sata Árpád a feleségével, Gáspárik Attila, a Művészeti Egyetem részéről már várnak bennünket. Megjelenik Albert Juli, Méhes Kati, Bogdán István is. Indulhatunk.

A város… abból is a főtér, a Rózsák tere… A patinás Maros vendéglő helyett bank áll. Hát, mi sem vagyunk már a régiek. A Köteles utcában egy nálunk fiatalabb ember kamerával vár,  felveszi, ahogy baktatunk (ilyen meredek volt mindig ez az utca?) a főiskola – nekünk az maradt – felé.

A kapuban már várnak, dr. Kós Anna dékán, dr. Balási András prorektor, dr. Harsányi Zsolt intézetigazgató. Most ismerkednek meg velünk, ők a magyar művészeti kar jelenlegi vezetői. Mi ’73-ban végeztünk, akkor Szabó Lajos, Kovács György vezették az intézetet. Népes tanfolyam voltunk, tízen végeztünk. Kilencünket vették fel elsőévben, Bogdán Istvánt átcsábították énekesi képességei miatt másodévtől a magyar szakról.

Az épület a régi. De az udvaron új, háromemeletes építményben működnek az irodák, vendégszobák vannak az emeleteken.

Megérkezik Kovács Levente is. Velünk kezdte tanársegédként, majd dékáni minőségben vonult nyugdíjba, rendező, tanár, író s főleg anekdotázó emlékező, aki végig garancia a jókedvre, minduntalan nevetésre fakaszt. Csibészeknek, csirkefogóknak titulál, ami jólesik. Megfiatalodunk.

Megnézhetjük a volt tornatermünket, emlékezünk Éghy Ghyssa nénire, ömlenek a sztorik kollegáimból. Aztán bevonulunk az előcsarnokba, a rendezvény helyszínére.

Gáspárik Attila tanár, volt színházigazgató, nálunk jóval fiatalabb színészkollega üdvözlő szavai után Kovács Levente emelkedik szólásra. Bemutat minket a szépszámú közönségnek, nekünk annak tűnik, ennyire sem számítottunk. Több diák is eljött, a régiek közül itt van Szurd, most már Selyem Ildikó, Béres András professzor, a jelenlegi vezetőség és a kíváncsiak, akik épp nincsenek mással elfoglalva. Zsúfolt időszaka ez az intézménynek, a mi rendezvényünkkel párhuzamosan zajlik egy konferencia is, többen a holnapi ballagásra készülnek, próbálnak is, este bemutató lesz a Stúdióban.

Kovács Levente mesél a régi időszakról, tanárainkról, előadásainkra emlékezik. Majd Zalányi kér szót, miután személyes vallomásra biztatnak bennünket. Felolvassa Tompa Miklós osztályvezető tanárunk emlékplakettjének avatására írt beszédét. Gyuszi tanárkodott is a főiskolán, diákjai közül el is jöttek páran a találkozónkra. Majd felolvassa Tarr Laci tanárunk temetésére írt búcsúztatóját is. Meghatódunk. Nem akarunk, de mégis. Emblematikus alakja mindkét tanárunk az erdélyi magyar színjátszásnak. Szerencsések vagyunk, hogy hozzájuk kerülhettünk annakidején. Rájuk mindannyian nagy szeretettel és tisztelettel emlékezünk. Tarr László egyszerű, természetes játékmódja, kiváló humora, baráti magatartása, valamint Tompa Miklós fantasztikus érzékenysége az emberi lélek rezdülései iránt, vidám, de szigorú elvárása a színpadi jelenléttel kapcsolatosan, a szituációk kibontásában, utolérhetetlen mesterré avatták. Mindkettőjüket tiszteltük, szerettük, felnéztünk rájuk. Nem tegeztük  őket, szó sem lehetett bratyizásról. Tökéletesen bíztunk bennük. 

Gábor Kati üzenete is megsirat, amit én olvasok fel a beszámolóm végén. Ő betegsége miatt nem lehetett most sem velünk, ahogy az ötven évvel ezelőtti ballagáson is a kórházban látogattuk meg, Tompa mesterrel az élen.

Zalányi Gyula (Catavencu), Sata Árpád (Kótyagos polgár), Gábor Kati (Zoe) - I.L. Caragiale: Az elveszett levél c. darabjában, 1972-ben, Marosvásárhelyen, a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola Stúdió színpadán.. Rendezte: Tompa Miklós

Zalányi, Méhes Kati kérésére, röviden magáról is beszél. Nyughatatlan keresőnek vallja magát. Nagyvárad, Marosvásárhely, Zalaegerszeg, Miskolc voltak pályája helyszínei.

 Milyenek is vagyunk mi, színészek. Előadjuk saját történetünket, de nemcsak egyszerű beszámolók ezek, rögtönzött kiselőadások hangzanak el. Persze, kell ehhez Kovács Levente is, aki megadja a hangot: csak vidáman, fiúk, lányok.

Kovács Levente, rendező, nyugalmazott dékán - velünk kezdte, mint tanársegéd

Neki legalább akkora élmény volt velünk a kezdet. Emlegeti a Rettenetes szülőket,

Albert Júlia, Nászta Katalin, Katona Károly - Jean Cocteau: Rettenetes szülők - rendezte Tarr László, és természetesen Tompa Miklós

Nászta Katalin,Sata Árpád , Méhes Kati - Jean Cocteau: Rettenetes szülők  

a Falstaffot,

Méhes Kati, Sata Árpád, Katona Károly (Falstaff), Nemes Kálmán, Zalányi Gyula - rendezte Kovács Levente

Bálint Péter, Albert Júlia, Zalányi Gyula - Falstaff 

Nászta Katalin (Lepedő Dolly), Katona Károly (Falstaff) 

Csokonai Özvegy Karnyóné és a két szeleburdiak-ját,

Méhes Kati, Bogdán István - Csokonai : Özvegy Karnyóné és a két szeleburdiak - rendezte Tompa Miklós

Zalányi Gyula, Sata Árpád - a Csokonai darabban

Nemes Kálmán, Bálint Péter - Csokonai: Karnyónéjában

a Színes szilánkokat,  az Elveszett levél előadásainkat, sorra veszi őket…. az emlékek felvidítanak.

Nászta, Sata, Albert, Biluska, Bogdán, Méhes, Bálint, Zalányi 

Megrendülten hallgatjuk egymás beszámolóit. Az élet a legnagyobb rendező, kétségtelen. Vannak fényesebb vagy később beinduló pályák és van félbeszakadt, más irányba terelődött.

Gyuszi a két írása felolvasása után pár mondattal intézi el saját karrierjét, nem akar dicsekedni, elég hozzá a tartása. Bálint Péter sem nyújtja hosszúra, nem dicsekszi el, hogy filmezett is pld. egy tévésorozatban. Bogdán Pista is rövidre fogja, mintha valami öreges szemérem uralná az embert már ebben a korban. Róla kiderül, hogy faragott is, tanította is a faragást, képzőművész táborokban is megfordult.

Sata Árpi az első közülünk, aki részletesen mesél magánéletéről is, kedves modora megfiatalítja, most is levesz a lábunkról. Albert Juli visszafogottabb, sok szerepét, könyvét említi s főleg a tanítványait. Még két évvel ezelőtt is tanított a kolozsvári színművészetin. Kedves tanítványaival találkozik, bárhová megy,. Előadóestjeivel bejárta a világot.

És következik Méhes Kati. Ő a meglepetés. Először is irigylésre méltóan nem öregedett, és szép. Kivirágzott, kérem szépen! Hamupipőke, akibe a négy év alatt beletuszkolta a „közvélekedés” Ghyssa tanárnővel az élen, most revansot vesz. Vékony alkata már korábban divatba jött, neki kedvez a jelen is. Aktív színész ma is (Sata, Zalányi, Bálint nemkülönben). Ragyog. Mit ragyog, tündököl, ahogy hosszan és élvezettel, plasztikusan és színesen előadja mondanivalóját. Mai napig le nem esik a színpadról. A Harag György társulat prominens tagja máig.

Nászta kicsit kelekótyán fog beszámolójába, ehhez hozzásegítette a hajnali három órai felkelés is. Bálint Péterrel korán reggel indultak, repülővel érkeztek Budapestről. Élményeit komikusan, öngúnyt sem mellőzve, smink nélkül sorolja. Intézte a kért diplomák, indexek másolását még a találkozó előtt. Ő az, aki nem maradt a pályán, csak visszakanyarodott, a másik végén fogva meg: interjúkat, kritikákat ír, meg verseket.

Kovács Levente menti a helyzetet, többször is emlegetve a mi, volt diákjai sikereit. Színes, eredeti egyéniségek voltunk, vagyunk, mondja.

Biluska Annamária kíváncsian hallgat minket, ő a hatvanéves gyémándiplomáját veheti át. Kicsit kakukkfiókának érzi magát köztünk. Rájuk majd ősszel kerítenek sort, Kiss Erzsébettel és Nagy Rékával – tájékoztat Gáspárik Attila. Csak éljünk addig.

De a színész sosem temeti magát, félholtan is tréfálkozik, sikert akar és arat – erre született. Aki valaha színész volt, mindig is az marad, mondta egy rendező Magyarországon és igaza van. A találkozó, a megszólalások is ezt igazolják, egyik életbeszámoló sem volt unalmas. Éreztük a „közönséget”, ők is minket. Remek találkozó volt. Kijár (már) nekünk a tisztelet a mostani fiatal vezetőségtől is. Olyan kedvesek, mosolygósak voltak, amitől mindjárt öregebbnek éreztük magunkat.

Dr. Balási András a diplomát, dr. Kós Anna a meglepetést nyújtja

Átvesszük aranydiplomáinkat. Figyelmes ajándék társul mellé, egy, a Stúdió homlokzatát ábrázoló, elegáns legyező.

Ebéddel vártak, vendégei vagyunk az egyetemnek. El vagyunk kényeztetve. Istenem, azért jó megöregedni!

De ezzel még nincs vége. Az első pénteki nap még sok eseményt tartogatott számunkra is. Délután három órára a mi évfolyamvezető tanárunkról elnevezett Tompa Miklós Színház újonnan kinevezett igazgatónője, Berekméri Katalin várt az épületben, amihez annakidején a téglákat  mi is cipeltük, közmunkában. Megnéztük a nagyszínpadot, a stúdiót, a próbatermet, az öltözőket. Jó volt újralátni, ismerkedni, beszélgetni. Pár napja voltak Zalaegerszegen a Részegek c. előadásukkal, arról is szót ejthettünk. Katalin 46 éves, előtte a pálya, nem akar túl sokáig igazgatni, ejti el nekem cinkosan, inkább színész, mondja, és megértem. Én is kimentem az első felvonás végén? - kérdezte. Maradtam, mert profi vagyok, válaszolok - de szívem szerint kimentem volna. Nem sértődik meg, és azt hiszem ez így természetes színészek közt. Az örömöt a találkozás, megismerkedés szerzi, hiszen annyi minden van még előttük. Én egy letűnt korszakhoz tartozom. Két idősáv találkozik és ez jó. Persze, hogy beugrott saját emlékem: találkozás az általam nem ismerhetett Arányi Júliával Sepsiszentgyörgyön a hetvenes években. Neki mi is  más nemzedék voltunk, más nézőponttal.

Négy órakor Béres András, volt professzorunk könyvbemutatóján vehetünk részt a Gemmában (ide költözött a régen a Tutunban összegyűlt színész-művészgárda). Béres Andráson délelőtt mindannyian köszörültük a nyelvünket,  öreg virgoncsággal, hogy mennyit keserített minket annakidején. Nekünk akkor a tudományos szocializmust tanította. A most megjelent beszélgetőkönyve sokmindenre fényt derít – el is kezdtem olvasni.

S még nincs vége a napnak.

Este hét órakor a Stúdióban a végzős magiszterek előadását nézzük meg. Nem könnyű. Egész nap ültünk, semmi délutáni pihenő, s az előadás szünet nélkül majdnem két óra. Végignézzük. Majd fogadás, ismerkedés a fiatalokkal. Nekem Sebestyén Abával sikerül beszélgetni egy keveset. Óhatatlanul felszínre törnek a nézet-, és ízléskülönbségek, de találunk biztató közös pontokat is.

És most lenne vége a napnak. Ha hagynánk! Beülünk a közeli kocsmába, a kerti részen beszélgetünk éjfélig. Sztorik, emlékek, nagy nevetések, teljesen feloldódtunk. Persze most sem jut mindenki szóhoz, ahogy az lenni szokott, mindig vannak hangadók, akiket jó a többieknek hallgatni. Mindenki ragyog, újból diák, bohó, kópé, vagány. Régi sérelmek is vígjátéki formát öltenek. Jó kinevetni egymást és önmagunkat. Kovács Levente meg csak szítja a nevettető emlékezetet. Jó, hogy velünk van.

Innen se megy mindenki haza, Méhes és Albert elkísérik Leventét, aki behívja őket még egy mondatra, hajnali négyig sztorizgatnak, némi whisky mellett.

Másnap tíz órakor indulunk a temetőbe, virágszálat teszünk tanáraink sírjára.

Meleg van, valamennyivel pihentebbek vagyunk, de az emlékek, emlékezések felkavarnak. A református, katolikus temető is dombra épült, sűrűn egymás mellett a sírok. Sok szeretett színész, tanárunk nyugszik itt.

Dél elmúlik, mire visszaérünk. Ebéd a közeli – de távolinak érzett Laci csárdában. Ezután Albert, Bogdán, Sata indulnak is vissza.

Délután találkozom Jakab (Tomcsányi) Marival, akivel nem láttuk egymást ötven éve. Ilyen az erdélyi magyar értelmiség élete: idő, távolság sem szakíthat el, összetartozunk. Ugyanazt a nyelvet beszéljük. A találkozás öröme friss marad.

Majd Lázok tanár úrral beszélgetek, aki nyugdíjba készül.

Vasárnap reggel még összefutunk Méhes Katival, búcsút veszünk egymástól. Minket Péterrel kivisznek a repülőtérre. A mikrobuszban együtt utazunk Kékesi Kun Árpáddal és Jákfalvi Magdolnával, a Béres könyv: Egy filozófus Székelyvárosból c. kötet  szerkesztőivel. 

Felszállunk. Most sem volt gond, csak mi repülünk ritkán. És milyen kicsi a világ! Már előzőleg megjegyezzük Péterrel, hogy az emberek úgy utaznak a repülővel, mint régen mi a buszokkal. És tényleg. A járaton Kilyén Ilkával találkozunk, akivel jót beszélgetünk az út egyórás időtartama alatt. Bárhova megyünk, ismerősökkel futunk össze, körbe ölel a világ.

Jó volt. Jó most is. Az emlékek, a fájók is, elrendeződnek, a neheztelések veszítenek súlyukból, amik megmaradnak azokat keserítik, akik dédelgetik őket.

Visszanézve az eltelt időre, és körbe nézve a jelenen, úgy tűnik a jövő korántsem ígérkezik ilyen derűsnek...

A színházban a palackból kiszabadult szellem nem hozott megnyugvást, a szabadság ruhája inkább szabadosság, ami érték volt veszített értékéből, az emlékezet megszépítő jóindulata sem tudja helyrehozni az elrontottakat. A dolgok a fejünkre hullnak. A szembenézést nem lehet kikerülni. Nem szabadna.

Az ünnep múltával, a temetőben tett látogatás azzal szembesít, amivel nem szeretnénk: az elmúlás ránk is vonatkozik. Az utókor ilyen-olyan információi alól mi sem mentesülünk. Mert lehet, és kell is néha élcelődni baklövéseinken, félrecsúszásainkon, de az ítélet alól az utókor nem ment fel senkit. Nem kenyere.

Számomra ez ennek a találkozónak a tanulsága. Jókat nevettünk egymáson, magunkon, meghallgattuk egyik-másikunk kibeszélt titkait, de az életébe senkinek sem láthatunk bele igazán. Az utókor pedig könyörtelen. Hiszen, ha valami elmúlik, nem is volt örökkévaló. Jobb lenne ilyen dolgokra alapozni – konkludál a még élő „vénség” – dehát… a malmok őrölnek, a kerék forog tovább.

’73-ban mind huszonévesek voltunk, érettségi után. Csak a szüleink emlékeztek a 2.ik világháborúra. Mi békében születtünk, őrzött a nagy szocialista rendszer, büszkeséget oltottak belénk, pionírok voltunk. Otthonról hozott ki-ki magával ilyen-olyan információt a múltról. Lassan nyílt fel a szemünk s nem egyformán. Volt, aki faluról, más nagyközségből, megint mások városokból jöttek a színművészetire. Volt kinek színházi család adatott, másnak csak nézői tapasztalat jutott, az se túl sok, de annál erőteljesebb. Nem ért más látvány-hatás, a mozit kivéve, de az művi volt. A tévé fekete-fehéren sugárzott és románul, keveset magyarul, akkor is inkább kötelező politikai, gazdasági hírműsorokat. Nagyritkán láthattunk, már akiknek volt televíziója – szórakoztató műsorokat. A látványkultúra pionírkorszakát élte. Viszont annál leleményesebbek lehettünk. Aki hozott valamit, magától találta ki, sokkal kevesebb élmény ért, mint a mai generációt. De mélyebben érintettek a versek, a színházi előadások, a filmek. Nagy tisztelet, elfogultság alakult ki bennünk a művészek iránt. Sokunk meg is őrizte ezt a primér, befogadói lelkületet. Talán ezért is vagyunk érzékenyebbek a mai kultúrdömpingben azokra a nagyon gátlástalan, vetkőzős jelenetekre, amelyekkel megkínál lassan mindegyik „menő” előadás. Nem vagyunk vaskalaposak, dehogy. Mi sem voltunk földreszállt angyalok. Csak a mérce volt más, az a léc állt fönnebb, amit meg kellett ugorni. Hiszen vetkőzni mindenki tud, s ha kell, megtanul nyilvánosság előtt is – ám idővel  nem ott fekszik már az a küszöb, amit ingernek nevezünk. Belefásul, elöregedik, elvész az újdonság izgalma, és egyre vadabb dolgokra vágyik az ember.

A bohóc akkor a legjobb, amikor már mindent tud. De szomorú. Mert mégsem váltotta meg a világot. Mégsem állított meg egy háborút. A művészet örök – mondták, mondjuk – s talán az. Bár a színvonalát mostanság mintha kiadták volna, bérbe. Odaadták a kufároknak. Ezért szomorú a bohóc, a művész, a színész – még ha jó képet is vág a dolgokhoz, még ha be is tud illeszkedni a trendbe (mért ne tudna, ha művész), még ha át is veszi a mának kollektív nyelvét és elengedi a sajátját. Mert hogy az nem kell. Kopott. Már fül sincs rá hallani, szem meglátni, lélek együtt érezni.

Az öreg művész nem magát siratja. A közönséget.

De jönnek új, más idők. Készülnek más hangok, más szobák.