Annál sokkal jobban tisztelem a világot, minthogy félvállról vegyem. Ki vagyok én, hogy az egésznek nekimenjek? Nem vagyok őrült, sem vak, sem bolond.

Ha a pimaszságnak nincsenek határai, világromboló hatásai lesznek. Látszik e  választási őrületben.

Mire mentél tudásoddal ember? A tiszteletet a világból kihagytad! Látod mivé lett nélküle? Fenekestül felbolygattad! Magad istene lettél.  A csecsemőt éppúgy semmibe veszed, mint az öregedőt. A felnőttet kikezded, nekimész, kinyírod. Kinek a lelkét melengeted? Kit szolgálsz? A halál csatlósa vagy? 

Megingott a föld, eresztékei kilazultak. Fontosabbá vált a mondani kell, mint a mit mondani. Pedig nincs lényegesebb: ha megszólal, tudnia kell mit beszél az ember. Különben hebehurgya hazudozó. A megfontolás tudománya nélkülözhetetlen.

Minden, ami szép attól lesz azzá, hogy békés nyugalomban képes szemlélni a szív. Nem felajzva, őrült zizegésben, csinnadrattában, harsány zsivajban. Minek örülsz, mikor a világ nálad fut ki és nincs már biztos pontja, amin meg lehetne szusszanásra állni?

Nem baj, ha fiatal vagy, a baj az, hogy nem tudsz várni amíg benő a fejed lágya! Míg megtanulod mi a jó, mi a rossz s te mit tehetsz érdemben a világ javára. A kiigazítást nem csecsemőkre bízzák! Nem 'úttörőkre', sem önjelölt prófétákra!  A küldetés épp olyan fontos! Aki küld, aki felhatalmaz nagyobb kell legyen nálad! Aki nem ismer el maga felett valót, azt senki sem fogja elismerni soha. Ha mégis, akkor teljesen megbolondult. Akinek nem kellenek támpontok, igazodási pontok, az bolond, akit játszva fúj el a szél. A mindenféle.

Bizony, a gyermeknek kell a fegyelem, kell a szabadság rendje, kell a biztonság réve, kell az okos ész, a mérlegelés képessége. Nem a hebehurgya ötletelés, hanem az ötletek megmérni tudása, képessége. A józan, határok közötti létfeltételek ismerete – nem a parttalanul zúduló ár, nem a halál kell, hanem az élet. Az élet pedig békés nyugalomban nőhet, javunkra. A sírok, a temetők az élőknél nem lehetnek fontosabbak. Őket szeressük, ne a halottakat.

Az ember bizonyítani vágyik. Hogy jó. Fontos. Szükség van rá. Kell. Nem rossz, nem mellékes, nem hanyagolható. Ő is valaki, aki számít. Ezért dadog, keresi a szavakat, kapkod. Mert űzik, folyton a nyakában lihegnek,hogy elsodorják, lelökjék az útról. Hogy árokba essen. És űzöttekből űzők lehetnek...

Ha valami csoda folytán kikecmereghetnének áldatlan állapotukból…

Megverték őket már jó korán, szavakkal. Hogy te ilyen-olyan vagy.

Ez elől fut.

Ha levethetné magáról e ráaggatott „göncöket” … Lógnak rajta, mint tehénen a gatya. Ha ráillenének – büszkén megállna, nem szégyellné magát bennük/alattuk. Ki akar büdös ruhákban járni? És ezt hajtogatják: hazudsz, hazug vagy, nem úgy volt, nem azt tetted, nem akkor. Nem is azt gondoltad. Mintha az agyadba láthatnának, mintha a lelkedben turkálhatnának. Amit boldogan és önként kitárnál, ha nem félnél attól, hogy késsel vagdosnának össze benne mindent. És hányszor megcsinálták! Meg se szólalhattál, már befalaztak!!!!

Csak azt mondom: ne jósolj. Maradj csöndben. Figyelj, tanulj, szerezz tapasztalatokat. ismerd meg a munkát, Figyelj a lelkiismeretedre. Ne hallgattasd el. Meghalsz, mielőtt eltemetnek, ha megteszed. Élő-halottként jársz-kelsz, mint egy zombi. Nem vagy te gép! Te élő ember vagy, hús, vér, bőr és lelkes – nem vagy lelketlen masina!

2024-06-08