Megígértem egy új könyvet évekkel ezelőtt, de közbeszólt az élet.

Annyi mindennek kell folyton eleget tenni, hogy ki kell szakítanod magad a rutinból, ha be is akarod fejezni. Vágyakozva gondoltam egy semleges környezetre, ahol semmi mással nem kellene foglalkoznom, csak írnom – de nem vagyok egy alkotóháznak sem tagja, sem egyedül élő, s számítanak rám, ahol élek.

A könyv nem is egy, legalább kettő: egy naplófolyam és egy színházi témájú. Szinte készek. Csak az akaszt meg, hogy nem tudnátok/akarnátok megvenni, nincs rá pénz/kiadó, s még érdeklődés is alig. Pedig ahogy telik az idő mind kevesebben vagytok, akiket igazán érdekelhet. Keserűen állapítom meg: milyen hiábavaló igyekezet mindenkinek eleget tenni. De abban reménykedni is, hogy számítasz majd valamit utódaidnak. Drága anyukám is szerette volna megírni az életét, de nem bírta. Nehezebb ez, mint gondolnánk. Mert csak az igazat szabad, ahogy Sütő András édesanyja tanácsolta fiának. Ki képes erre? Akaratlanul is szépítünk, hisz a saját szemszögünkön kívül nemigen vagyunk képesek igazul látni. Még Dávid is, aki Isten szíve szerint való férfi volt, azt kívánta: inkább Isten kezébe essen, mint emberekébe. Tudta, hogy Isten könyörülő, nem úgy, mint az ember. Pilinszky is elmondta, irgalomra van szükségünk elsősorban. Irgalmasságra. De azt hiszem mára ez kiveszett az emberekből. A könyörülés leereszkedés lett, a megbocsátás megalázó kegyelmet gyakorlás, amiben ott a gőgös megigazultság is, amitől megkeseredik a szív, inkább hallgat. És mind nehezebb magát cipelnie, ahogy telik az idő.

A „valljátok meg egymásnak bűneiteket” parancsa elsősorban a gyógyulásért van. No de kinek vagyunk „egymás”? Ha nem egyformán, de még csak hasonló értékrend mentén sem gondolkodunk? Ha nem gyakoroljuk hitünket abban, amit tartalmaz? Ha naponta ellenszegülünk minden józan parancsnak? Ha nekitámadunk az életnek, ha öldököljük egymást, nem csak szóval?

Kiben bízhatunk, ha nincs ember, akitől remélhetjük is a megbocsátást? Milyen fortélyos félelem igazgat, kérdezte már a költő-szavú drámaíró Sütő András is. Húzzuk az igát, mind nyomorultabb nevelést nyújtva utódainknak. Ők már nem is tisztelik a rendet, nekimennek a józan észnek, az őrültséget állítják színpadra, oszlopra, kiállításra, megnyitó ünnepségre.

Néztem ezt a minden eddigi olimpiát felülmúló megnyitót. Felvonult, becsomagolva, a különben grandiózus, nagyszabású, eszméletlen hosszú rendezvénybe az aberráltság. A cinizmus tetőfokon habzott. Béke, béke – de semmi sem az, aminek látszik. Azt sem tudjuk igazán mit-kit látunk, férfit? nőt? Tánc, ének, buli. A sportolók meg mától megfeszített erővel, magukat nem kímélve küzdenek: igazából már nem is a dobogóért, hanem hogy legyen még a versenynek helyszín…

Az ugrabugráló, magukból kivetkező fesztivál-szereplők pedig, - akik újra szabták e „szép új világ” arculatát - vonuljanak végre le a színről.

Mert bűn a megbotránkoztatás is. De ha a botrány „normálissá” válik – vége az élhető világnak.

(nk)

2024-07-27