Mátray László Gyula

Rendhagyó levelezés, amiben nálam is elszakad a cérna

Temesvárra nem tudtam elutazni. Levélben kértem színészkollegámat, válaszoljon kérdéseimre. Mátray Lászlótól hamarosan kaptam is levelet.

• Kedves Katalin – írja, - a Korunkbeli beszélgetésekhez képest a mi írott válaszainknak lesz egy óriási hátrányuk, mégpedig a túlfogalmazottság, a vissza- és rákérdezés lehetetlensége, vagyis a beszélgetés lélektanából következő előnyök hiánya, a spontán asszociációk, egyszóval: az egésznek a levegője. „In vivo” mégiscsak befolyásolhatja a színész a beszélgetés menetét olyan irányba, ahol elmondhatja saját problémáit. „In” írás viszont erre csak akkor van lehetősége, ha a legnagyobb tisztelettel felrúgja Kedves Kérdező kérdéseinek rendjét és a legnagyobb összevisszaságban megpróbálja eldadogni mindannak lényegét, ami a kérdésekben, de azokon kívül is, érdekli.

Ezért én nem is kérdezek, mert a folyamatos levélből úgyis kiderül, miről akar vallani Kedves Válaszoló. Annyit engedtem meg magamnak, hogy az időközben előforduló, számomra tisztázatlan problémákat – melyeket utólag levélben érdeklődtem meg – bevágom, mikor itt az ideje. Így lesz egyfajta „lélegzése” ennek az eszmecserének is. Több levelet váltottunk ugyanis Mátray-val, aki nagyon készségesnek mutatkozott az írásra, legnagyobb örömömre. Tehát folytatom elsőszámú levelét.

• Mert itt van például a Vers. Ami – most kivételesen – nagyon távol áll tőlem. Éppen azért, mert irtózom a versmondó-skatulyától. A közönség igen hajlamos arra, hogy csak versmondót lásson az emberben, ha egyszer-kétszer pódiumra lépett. Ha tehetem, még a kollektív költői estekből is kimaradok, bár evvel az új felfedezésünkkel, a Kaleidoszkóppal szinte havonként kénytelen vagyok verset – felolvasni! (Ami hivatásos színházban abszurdum kellene, hogy legyen, ahol tudtommal azért /is/ fizetik a dolgozókat, hogy minimum emlékezetből felmondjanak bizonyos szövegeket…)
• Mi a Kaleidoszkóp? – kérdeztem.
• A színház élő, havi folyóirata. Eredetileg az illető hónapban előforduló irodalmi évfordulók ürügyén szedték össze az anyagot, amit a színészek felolvastak. Később témakörök szerint születtek az újabb „számok”, különböző színházon kívüli „házigazdák” szak-, és érdeklődési területe szerint. Mint ismeretterjesztő előadások egyesek nagyon érdekesek, de vajmi kevés közük van a színházhoz. A színészek teljesen alárendelt, kisegítő, kiszolgáló szerepet játszanak; részvételük, - főleg azoké, akiknek nem kenyere a felolvasás – sokszor megalázó, szégyenletes. Sajnos, nem lehet a vezetőséget lebeszélni róla, mert „ő” találta ki. A helyi sajtó meg nyilván lovat adott alá, hozsannázik neki. Ahelyett, hogy olyan előadási formákat keresnénk, ha már keresünk, amelyek elmélyült színházi munkára adnak lehetőséget, a színészi hatás eszközeinek felfrissítésére, megújítására; egyszóval: a „szakma” magas fokú művelésére – nos, ehelyett mi, felolvasunk! … Ettől eltekintve még mindig szeretem annyira a verset, sőt, ez a mostani csömöröm talán csak mélyíti, igényesebbé teszi viszonyomat hozzá; és vagyok annyira önmagam felülbírálója, hogy lássam régebbi vers-produkcióim összes gyengeségét, egyáltalán azt, hogy nálam a vers mondása nem mindig volt elsődleges erény: a szerkesztés, a rendezés, a színpadi keret megteremtése sokszor feledtette az előadásbeli tökéletlenségeket. Mindez arra a józan belátásra juttatott, hogy amíg nem tudom a verset önmagában, minden külsődleges elemtől letisztultan a „legmagasabb hőfokon” tálalni, addig fölösleges is a közönség elé állnom. (Azt csak mellékesen jegyzem meg – pedig valahol ez is a lényeghez tartozik, - hogy mennyire nincs lehetősége a színésznek a rendszeres önellenőrzésre, ami a továbbképzés első feltétele lehetne. Tizenhat évi munka alatt nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy saját magnetofonomon hallgassam vissza borzalmas hangomat. Épp a napokban kínlódtam végig az Algernon hangfelvételét Udvarhelyen, egy volt Tháliás diákom jóvoltából – és még az én váradi fülemet is bántotta az a rengeteg mondatvégi feléneklés, amit különben a legegyszerűbb lett volna kiküszöbölni, ha még a bemutató előtt, ’81-ben hallom vissza, nem miután húsz előadást „leénekeltem” belőle. Bizony ez is egyike a bibiknek, ha nem is a legnagyobb, csak nem merünk beszélni róla: hogy nem a valóban értékes, előremutató szakmai tevékenységet támogatja anyagilag a Színházi Adminisztráció, hanem az ügyeskedést, a számítást, a jó helyezkedést. Így aztán nyilvánvaló, hogy az utóbbi „erényei” burjánzanak el mértéken felül, míg az előbbi elsatnyul, háttérbe szorul, nem kapva meg még azt a sovány vigaszt jelentő ú.n. „erkölcsi” támogatást sem, ami az ideális munkakörülmények megteremtésében nyilvánulhatna meg). Latinovits mondotta utolsó interjújában: „Egy időben, a naturalista színjátszás korában elterjedt az a nézet, hogy az előadóművész felejtse el színész voltát. Ez természetesen helytelen. Verset mondani csak színész tudhat.” Nem maradna más hátra, mint napról napra bizonyítani színész voltunkat? Vagy jobban mondani a verset. Vagy mind a kettő. Számomra a versmondó pódium kezdetben az önkifejezés szinte egyedüli terepe volt. Talán ezért is próbáltam „színházat csinálni” előadóestjeimből. Meg is kaptam érte a magamét! … Akárhogy is volt, úgy érzem mindenképpen ezt az utat kellett megjárnom ahhoz, hogy talán egyszer eljussak a bonyolulttól az egyszerűig: a költő, a vers kristálytiszta felmutatásáig. … Később, színpadi szerepeim (mérsékelt) gyarapodásával, igyekeztem pódiumi tapasztalataimat gyümölcsöztetni. Mondanom sem kell, milyen kevés sikerrel. Rájöttem, hogy sokkal jobb, ha mindent elfelejtek, amit „nyilvános egyedülléteim” alatt felfedeztem. Így jutottam el addig az áldásos állapotig, hogy minden darabban újra kell kezdenem a „mesterség” kipuhatolását. Legutóbb egy zenés vígjáték próbáin türelmetlenkedett egyik új rendezőnk, hogy „mikor hozom már a vígjátéki figurát?” Mondom neki, várjon egy kicsit, én lényegében kezdő színész vagyok, csak látszólag játszom már tizenhat éve, nincs rutinom. A bemutatóra aztán „meglettem”, de még így is nagy meglepetést okozott a szerző kiemelt dicsérete, azok számára, akik végigkövették a próbákat és csak szorgalmas kínlódásomnak lehettek tanúi, a bennem végbemenő gyorsított színpadi „törzsfejlődésnek” nem.

Különben ez hiányzik a legtöbb, „gyorsan, de biztosan” rendező játékmester munkájából: a színész belső fejlődésének kitapintása és inspiráló irányítása. Náluk minden a felszínen történik, kész sémákra húzott kész színészi megoldásokból építik fel előregyártott előadásainkat, lehetőleg rekordidőn belül. Nincsenek váratlan, meglepetésszerű megoldásaik, s az ilyesmitől óvják a színészt is. Pedig ha tudnák, micsoda bázis a mindennapi taposó malomban egy-egy groteszk ötlet, egy felpezsdítő szellemi sziporka! De erre nincs idő! Hülyéskedésre pláné! Nem is méltó egy komoly rendezőhöz, hogy „játszani” is engedje fásulóban lévő, magukra és egymásra utalt színészeit… Mindenkiről mindent előre tudnak. Főleg azt, hogy ki mire nem képes… („Rendszerint minden kísérlet meddő marad, ahol előre megjósolják, mire nem képes a színész” –Peter Brook) Ítéleteik csalhatatlanok és változtathatatlanok. Előítéleteik úgyszintén. A szent és sürgős Végeredmény érdekében nem vállalhatják a többféle megoldás kockázatát. A próba náluk nem a dolgok kipróbálása, hanem a jól bevált receptek automatikus alkalmazása; ismétlés, repetíció. Sokszor lélekölő ismétlés. Amikor nem vallják be, hogy tehetetlenek, hogy nem tudnak tovább lépni. Pedig ha tudnák, mennyivel emberibbek és tiszteletreméltóbbak lennének, ha beismernék bizonytalanságukat, mennyivel több segítséget kapnának ilyenkor a nyomasztó próba-hangulat alól örömmel fellélegző színész-partnereiktől! Csak úgy zúdulnának a továbblendítő ötletek, játékok, megoldások. Sokat panaszkodnak fiatalabb színészeink a pedagógus-rendezők hiányáról. Én ebben a főiskolai melegágyi körülmények utáni nosztalgiát vélem felfedezni, ahol egy-egy felvonáson féléveket dolgoztak, volt idejük és lehetőségük „pedagogizálni”. Persze, hogy jó lenne évadonként egy-két olyan előadás, amelyet úgymond laboratóriumi körülmények között készítenének elő, értő odafigyeléssel az egyéni hozzájárulásokra, hogy a színész érezhesse: várnak tőle valamit, szükségük van alkotó közreműködésére, nem csak végrehajtói szerepet szántak neki zseniális elképzeléseik megvalósításában. Pedagógián folyamatos és felelősségteljes szakmai ösztönzést és próbára tevést ért az ember. Mindez megvalósítható kevésbé laboratóriumi körülmények között, színházaink zsúfolt hétköznapjainak forgatagában is. Csak jobban oda kellene figyelni. Csak nem kellene kötelező rossznak, leírandó plusz feladatnak tekinteni az ú.n. szakmai továbbképzést, ki kellene okosan használni annak minden hivatalosan biztosított lehetőségét – bár az is igaz, hogy ezek nagyrészt csak papíron léteznek, mintha csak tudnák, hogy soha senki meg sem próbálja igénybe venni őket. Konkrét példa: a más szakterületre való munkahelyi átképzésről az első óvatos gyakorlati szándékú érdeklődésemkor kiderült, csak elméletileg lehetséges…

• Ez mit jelent? Milyen átképzésről van szó?
• „Munkahelyiről. Van egy bekezdés a továbbképzés brosúrájában, amely lehetővé teszi ezt. Például: érdekelnek a díszlettervezés technikai fortélyai, beiratkozom a tervezői tanfolyamra, elvégzem és képesítést kapok. De érvényesnek vettem a „bekezdést” a rendezésre való átképzésre is, és ilyen értelemben próbálkoztam. Ekkor derült ki, hogy szó sincs gyakorlati lehetőségről. Most viszont erősen hírlik a látogatás nélküli rendezői szak beindulása Bukarestben, igaz, nem a továbbképzés keretében, de csak színházi javaslatra és színházi támogatással. … Van egy olyan változat is erre a témára, amely elfogadja a rendezők elfoglaltságára, túlterhelésére, objektív nehézségeire való hivatkozást, és feltételezi a fiatal és kevésbé fiatal színészeknek arra való képességét, hogy önmagukat neveljék, rendszeresen felülvizsgálják kifejező eszközeik minőségét, könyörtelenül elvetve mindazt, ami közülük elavult, idejét múlt. Kényelmetlenebb ez a változat, de megvan az az előnye, hogy nem kell hozzá megváltóra várni, azonnal és helyben alkalmazható, kinek-kinek szükséglete és igényessége szerint. …Az ideális nyilván az volna, ha a színész néha elzarándokolhatna a pedagógus rendezőkhöz (ha már azok nem jönnek hozzá), három-négy hónapot legalább a közelében tölthetne, esetleg feladatot is kapna tőle, ezáltal szinte feltöltődne a következő négy-öt évadra, amíg megint alkalma adódna hasonló jellegű találkozásra. A mi különösen nehéz mozgási lehetőségeink mellett (zárt városok, stb.) az ilyesmi természetesen utópia, viszont egy nyitottabb színházi struktúra ennél sokrétűbb előnyöket is biztosítani tudna színésztársadalmunknak. Így csakis utópia szintjén beszélhetünk a bezártságból, beszűkülésből való kilábalás lehetőségeiről. Ha saját városunk velünk egy épületben játszó társulatainak előadásaira sem „érünk el”, ha bukaresti előadást csak továbbképzéskor láthatunk, akkor is csak azt, amelyik benne van a „programban”, ha külföldi előadást csak turistaként láthatnánk nyári szabadságunk ideje alatt, amikor rendszerint csak a szórakoztató ipar működik ott is, akkor igazat kell adnunk Harag Györgynek, amikor azt mondja: „nem lehet úgy bezárkózni, hogy csak önkörünkben szerezzünk tapasztalatokat, mert hiszen az eszközeink is csak úgy tudnak megújulni, ha kontaktusban vagyunk állandóan a világgal.” Én már azt is óriási haladásnak tartanám, ha legalább egymással kontaktusban lennénk.

 Ott volt legutóbb a Nemzetiségi Kollokvium. Egyetlen előadást sem tudtam megnézni, s hogy a saját előadásunk után elbeszélgethessek kollegákkal, volt tanárainkkal, írókkal, kritikusokkal, barátokkal és új ismerősökkel, ahhoz negyedmagammal szállodai szobát kellett kivennünk maszek alapon, mert különben előadás után utazhattunk volna vissza szálláshelyünkre Brassó-Pojánára. … Nagyjából csak hírből tudunk egymásról – már ha odafigyelünk a hírekre. És mindannyiszor elcsodálkozunk (jobbik esetben), ha arról hallunk, hogy a nagy elszigeteltségben valakiknek mégis megint sikerült valami érdekeset, izgalmasat produkálniuk… vagyis sikereink is elszigeteltek, nem annyira természetes velejárói színházi életünknek, amennyire lehetnének. Még azt sem mondhatjuk, hogy a sajtó nem tesz meg mindent, hogy „összehozzon” bennünket. Központi lapjaink minden jelentős előadásról tájékoztatnak, színházi évkönyveket adnak ki, párhuzamot vonnak, mérlegelnek, elkönyvelnek, értékelnek, összefüggésbe hoznak, felmérnek, stb. stb. Nem panaszkodhatunk. Miért panaszkodunk mégis? Mert mindez nem rendszeresen történik, nem olyan rendszeresen, ahogy a színházak élete zajlik. Csak nagyjából követi nyomon a kritika ezt a zajlást. És vannak behozhatatlan mulasztásai… Maradnának a helyi lapok. Ők aztán igazán rendszeresen foglalkoznak velünk. Csakhogy nem mindig van benne köszönet. Elsősorban az ír az előadásokról, aki éppen nem szégyell. Szakértelem legtöbbször – „condition négligeable”. Fő a jóindulat. Vagy ellenkezőleg. Ha a lap éppen „jóban van” a színházzal, akkor, ha kell, ha nem, támogatja. Na, ne hazudjak, az idén még vita is kerekedett a Tartuffe körül: legkevesebb négy írás jelent meg a Szabad Szóban, kettő mellette, kettő ellene. Szegény néző azt se tudta kinek higgyen… Szidjuk, szidjuk a kritikusokat, de nem tudunk nélkülük élni. Szeretem az olyan vagányokat, akik „nem olvasnak kritikát” jelszóval le se szállnak a lóról mindaddig, amíg nem kezdenek írni róluk. Akkor aztán lóhalálában felkutatják a legeldugottabb újságosbódét is, csak megkaparinthassák azt a kivételes lapszámot, amelyben felmagasztaltatnak…

Úgy kell a színésznek a dicséret, mint a falat kenyér. Mint a mindennapi taps. Aki ezt tagadja, vagy hazudik, vagy nagyon öntelt. A baj ott kezdődik, ha valakit „kinyírnak”. Bár van, aki szívesen kinyíratná magát X Y kritikussal, mert ez már azt jelentené, hogy – észrevette! Nem magamról beszélek. Engem a kritika mértéken felül elkényeztetett. Bármit csináltam rögtön lecsapott rá, kihasználta, hogy „van valami” Temesváron, és sokszor bizony, kissé – felfújta. Csakhogy én nem vagyok úgy oda magamtól, hogy ezt ne tudnám. Sajnos túl jól látom ú.n. „reális értékemet”, és a különbség e közt meg a hírem közt sokszor elszomorít. Aztán rájövök, hogy nincs baj: amíg különbség van, addig van mit behozni. Hogy is mondja Kenéz? „Még csak negyvenöt éves leszek, még/megtanulhatom /(a holland nyelvet)”. Bizony sok mindent meg lehet, meg kell még tanulni, ki kell még próbálni, meg kell még ostromolni ahhoz, hogy eljuthassunk a Titkok Kapujához és azt megdöngethessük.

• A Titkok Kapujával kapcsolatban – nagyon szerettem, hogy így írta, és örülnék, ha erről részletesebben vallana. Hogy képzeli, hogy történik a csoda, mi a „szent” a színházban, van-e szakrális vonatkozása a színész művészetének? És írjon az ön viszonyulásáról a színházhoz, mit hisz, mit remél, mit vár, mit ad a színháznak, s ezen keresztül… kinek? Hogyan gondolkodik erről? Lenne-e célja egy-egy előadásnak?
• A Titkok Kapuja. Azon ritka /ál/költői eltévelyedésem az írás sodrásában, amit nem szeretek se magamban, se másnál. Nem kell, nem szabad ellírázni a mi nagyon is prózai munkánkat, nem használ nekünk a ködösítés, áhítatoskodás, misztifikáció; nincs itt semmi csoda, s ha van, az nagyon hétköznapi és „titokban végbement”, kár tudálékosan boncolgatni. Maradjunk csak a földön, nézzünk szét józanul: kell-e valakinek a színpadi csoda, várják-e, igénylik-e a nézők, vagy egyre inkább csak az olcsó, könnyen beszerezhető audió-vizuális élvezetekért járnak színházba?

Jól van, kérem. Lenyeltem én ennél különb visszautasításokat is. Folytassuk a levelezést.

• Térjünk át a műkedvelőkre. Hogy került kapcsolatba velük? Miért vállalta, hogy történt, hogy vezetőjük, irányítójuk lett?
• Érdekes módon, nem csak „mesterektől”, a mesterséget magas fokon művelőktől lehet tanulni, de a dilettánsoktól is. Szándékosan nevezem így a műkedvelőket, hogy jelezzem a hivatásosak róluk alkotott véleményét. Nemcsak azt lehet megtanulni tőlük, hogyan nem szabad színházat csinálni; ez a vulgáris és kellően jópofa felfogás a legelterjedtebb az önmaguktól eltelt „profik” között, akiknek jó része viszont még ezt se tanulja meg, s észre sem veszi, mennyire hasonlít a rossz műkedvelőkhöz – önteltség dolgában is. Ha jobban odafigyelnénk, olyan dolgokra is rájöhetnének, amelyekről talán soha el nem gondolkoztak. Például, mi hajtja az embereket a színház, a színpad felé? Mert a műkedvelő először néző lesz, s csak akkor kap kedvet fellépni a nézőtérről a színpadra, ha ott olyasmit lát, amire ellenállhatatlan kényszer fogja el: ő is ezt szeretné csinálni. Körülbelül ez történt az én főiskolás színjátszóimmal is: látták egyik színházi rendezésemet, felkerestek és azt mondták: ők is így szeretnék csinálni, ez a színpadi formanyelv áll hozzájuk a legközelebb – vállaljam el az irányításukat. Nem azért vállaltam el, mert meghatódtam a gesztustól, hanem, mert már régen szerettem volna velük dolgozni. Fel is ajánlottam szolgálataimat egy előző generációjuknak, de akkor épp más irányítóval „tárgyaltak”, én nem kellettem. Ennek ide s tova tizenegy éve, és akárhogy is igyekszem, nem tudom szebben megfogalmazni tapasztalataim lényegét, mint García Lorca, akiről csak kevesen tudják, hogy egy időben főiskolás színjátszók irányításával is foglalkozott. Íme, hogy írt róluk: „Csodálatra méltó, hogy milyen szorgalommal, intelligenciával és milyen egységben dolgoznak ezek a diákok, megértéssel, fegyelmezetten és nagyszerű lelkesedéssel. Nem azért jönnek, hogy fizetést kapjanak, hanem, hogy művészetet teremtsenek. Ez a munka, mint minden olyan munka, amelyet szeretettel végez az ember, vidám. Fárasztó, de élvezetesen az. Azon kívül a próbák és az itt szerzett tapasztalatok után érzem, hogyan fejlődök – nehezen és lassan – színházi rendezővé. Az lelkesít, hogy az itt szerzett tapasztalatokat sok mindenre felhasználhatom majd”.

Ezzel kaptam többet a diákszínjátszóktól, mint a színháztól: közösség van körülöttem, céljaiban, akaratában egységes, serkentő és lelkesítő közösség, amelynek felfrissítő légkörében megtaláltam azt a műhely-hangulatot, amit a színházban kezdettől fogva hiába keresek, amely nélkül elmélyült, élvezetes színpadi munka elképzelhetetlen, s amelyben, hogy úgy mondjam, minden lehetségessé válik. Az ilyen közösségért aztán érdemes áldozatokat is hozni… ha tehetem, még nyáron is együtt töltök egy-két hetet diákjaimmal. És mi az érdekes? Megpróbáltunk csak kirándulási szándékkal összejönni; nem sikerült. Feladatra van szükségük, előadásra, turnéra – ahhoz, hogy legyen miért összegyűljenek. A fene érti ezt a mai diákságot! Persze, nagyon is jól értem őket, én se tudnám lógatni a lábam, ha egyszer van kivel dolgozni. Egy jellemző eset idei nyári turnénkról. Utolsó előadás Udvarhelyen. „Lement” a két egyfelvonásos, vége lenne az előadásnak. Valaki észreveszi, hogy a közönség nem mozdul a helyéről. Biztos várják a Panoptikumot, azt hiszik az egy harmadik egyfelvonásos, holott csak a kettőnek a közös címe. Lehet, ez nem derült ki világosan a plakátról… és akkor elhangzik a javaslat: adjuk elő a Missát! A Missa egy körülbelül tizenhét perces kollektív mozgáskompozíció Szilágyi Domokos Missa Solemnis című verse alapján, amivel II.-ik díjat nyertünk az idei Kolozsvári országos döntőn. Alig tudtam lebeszélni őket a „ráadásról”. Persze nem azt kívánom a hivatásosaktól, hogy ennyire túltengjen bennük a buzgóság. Azt viszont joggal hiányolhatom, hogy a „penzumon” felül kevesükben van meg a másként megpróbálni aktív igénye. Ezért elszigetelt jelenség a jó stúdió előadás, a kivételes produkciók ezért nem állandósulhatnak színházi gyakorlatunkban. A jelenlegi színházi struktúra nem teszi lehetővé a színházi stúdiók intézményesítését, pedig a mást akarók központi támogatásával létrejöhetne – vidéken is – életképes, korszerű színjátszás.

Na, körülbelül ennyi. Bőbeszédűnek eléggé bőbeszédű voltam, de korántsem merítettem ki minden témáját, sőt, most látom, hogy a személyes jelleg nagyon kis mértékben van jelen „monológomban”, ezzel szemben sok benne az ellenszenves epésség, a kellemetlenül keserű fortyogás, a haszontalan vagdalkozás. Mindegy.

• Köszönöm, hogy ilyen őszinte volt. Nem túl epés a bajokhoz képest, szerintem egyáltalán. Viszont az is információ számomra, hogy önmagát - levele elolvasása után – ilyennek látta. A színész, vagy bármilyen művész, meddig hallgathat büntetlenül, azaz meddig tekinthető ártatlannak, ha nem szól idejében és okosan a problémákhoz? Én azt hiszem, nem éri meg hallgatni, még akkor sem, ha az a veszély fenyeget, hogy nem osztanak ki. Nem éri meg gyenge rendező produkciójában benne lenni, megalkudni. Távlatilag talán többre mehet az ember azzal, hogy nem játszik rosszat. A mindenáron „prérin levést” sem vállalhatom, ha egész ember akarok maradni.
• Mi adta meg a döntő lökést elhatározásához? Nem tartja-e luxusnak, sőt, sztároskodásnak azt a meg nem alkuvást, hogy csak kitűnő rendezők előadásaiban játsszon? Számomra is információ, hogy maguknál a megalkuvás legfentebb avval jár, hogy rosszat is kell játszaniuk. Boldog emberek. – válaszolta enyhén dühösen Mátray az én levelemre. Újból írtam neki.
• Megéri rossznak lenni egy produkcióban, egy gyenge előadásban, úgy, hogy körbehízelged a rendezőt? Azért, hogy odavessenek neked egy szerep-koncot, ami aztán téged koncol fel? Ahhoz nagyon nagynak kell lenned, hogy kimagasodhass a többiek közül! S ha nem is értesz az „uralkodó ízlés” nyelvén játszani, ha te mást akarsz, még nehezebb a dolgod! Az a módszertelenség, amivel rendezőink elárasztották a mezőnyt annyira uralkodóvá vált, hogy attól félek, ki sem lehet majd mozdítani se színészt, se közönséget ebből az áldatlan állapotból. Ez nem is holt színház és holt közönség, ahogy Brook mondaná, hanem egy rég eltemetett múmia! … Azt kérdi, nem tartom luxusnak, sztároskodásnak, hogy csak kitűnő rendezők előadásaiban játsszam? Bár tehetném. Erre sajnos nem kerül sor. Én itt élek, Sepsin… Akiket elismerek, azok nem jönnek ide rendezni. S ha jönnének sem biztos, hogy kiosztanának, hiszen rendező rendezővel tart, kinek esik jól, ha egy „akármilyen” színész kritizálja őket? Egy rendező sem szereti a kellemetlenkedő, kérdezgető, nyilatkozó színészt. Úgyhogy ilyen ára van a „sztároskodásnak”, nem fogok játszani, rám bizonyítják majd, hogy tehetségtelen vagyok, hogy két művészet margóján egyensúlyozok, stb.
• Amit írtam, leírtam, sőt, ha már benne vagyok, folytatom, annak igénye nélkül persze, hogy ezzel kimeríteném a problémákhoz való okos és idejében történő hozzászólás fogalmát. Vagyis nem vagyok még olyan helyzetben, hogy elveszíthessem „ártatlanságomat”, annál is inkább, mert akik pozíciójuknál, súlyuknál fogva megengedhetik maguknak, a fülük botját sem mozdítják. És ha mozdítanák is, ha mindenki megszólalna, akitől ez egyáltalán elvárható, mit változtatna a helyzeten? Az a sokat emlegetett színházi struktúra sokkal megkövesedettebb, merevebb annál, hogy alulról jövő javaslatok alapján megváltoztatható lenne. A jelenlegi gazdasági helyzetben meg pláne szélmalomharc lenne nagyobb mobilitást, kevesebb üzemszerűséget, több alkotói függetlenséget emlegetni. Úgy tűnhet, végletesen szkeptikus vagyok, de ahogy Ruszt József mondta valahol, ennyi pesszimizmust csak óriási optimizmussal lehet elviselni. Így van: az a meggyőződésem, hogy nem beszélni kell a dolgokról, hanem dolgozni kell, foggal és körömmel, araszonként berágni magunkat a kásahegybe, lehetőleg abba az irányba, amelyet a legjobb lelkiismeretünk diktál.
• Ami az önkifejezést illeti, hogyan vélekedik? A színház az önmegvalósítás eszköze?
• Veress Zoltán írja valahol: „boldogok az elhivatottak, akiknél az önkifejezés és szolgálat egybeesik.” Az ember ösztönösen törekszik önmaga megvalósítására, s a színészet kivételesen alkalmas arra, hogy létrejöhessen általa az ösztönös önkifejezés és a tudatos szolgálat egybeesése, ergo: legjobb pillanatainkban közel állunk ahhoz, hogy boldogoknak érezhessük magunkat. … Nem szeretem elméleti kérdéseit. Ezért rossz ez a „korrespondenciális” beszélgetés, nem lehet elintézni egy kézlegyintéssel vagy egy „ne haragudjon, kérdezzen könnyebbet-szerű kiszólással az ilyesmit. Éppen, mert túlságosan elméleti beállítottságú „alanya” vagyok, igyekszem kerülni a teoretizálást.
• Írjon a rendezés folyamatáról, hogyan zajlik önben a munkának ez a része, hogyan látja a színészt a rendező szemével, milyen elképzelései vannak, mint rendezőnek a SZÍNHÁZRÓL, miket érez saját feladatainak, hogyan vélekedik a rendezői és színészi szabadságról?
• Olyan dolgokról kellene elmélkednem, amelyek nagyjából még előttem állnak: rendezés, szerepek. Hogy hogyan fogom csinálni. Erről pedig korai volna beszélni. Majd kiderül. Ha kiderül. Ami eddig volt szinte szóra sem érdemes. Nem is tudom, hogy lehettem olyan nagyképű, hogy oldalakon keresztül felleltározzam válogatott mellék- és pótcselekvéseimet (A Hét évkönyvében). … Nem tartja megmosolyogtatónak, hogy ennyi mindent kérdez a rendezésről olyan valakitől, aki még semmi érdemlegeset nem rendezett? (Apropó: mosolygás: azt sem szeretem, hogy olyan véresen komolyak a kérdései: jó, én értem, hogy nagyobbak a bajok, semhogy humorizálni lehetne fölöttük, de látja a Korunk-beszélgetésekben rengeteg humor is volt, ez is hozzájárult kivételességükhöz, itt meg – akár a vakbélgyulladás!) És képzelje el azt a blamát, ha én itt kifejtem az elméleteimet, meg egyéb okos dolgaimat – ez lenne a legkönnyebb -, s a végén kiderül, hogy ezután sem csinálok semmi érdemlegeset. Rajtam röhögne fél Temesvár.

Különben is teljesen elbizonytalanodtam, ami állítólagos rendezői képességeimet illeti. Hol van már az a kezdeti önbizalom, amivel belefogtam! Emlékszem, utólag rémültem el első Tháliás rendezésemre visszagondolva: Páskándi, Az ügy című abszurdoidját ma már nem merném megkísérteni. Akkor meg gondolkodás nélkül, a legtermészetesebb gesztussal nyúltam utána, és talán ettől a vakmerő biztonságtól lett jó az előadás. Még egyik későbbi színházi produkcióm kapcsán is („kétszemélyes” Radnóti estünk Bokor Ildikóval) „zavarba ejtő rendezői biztonság”-ot emlegetett az Utunk kritikusa. Aztán jöttek a nagyszínházi előadások – és a biztonság szertefoszlott. A maga törvényei szerint működő színházi gépezet nem állt meg egy intésemre, és én még nem voltam eléggé felvértezve a saját fegyverzetemmel, hát tehetetlenül sodródtam a szinte maguktól létrejövő érdektelen produkciók sürgős bemutatója felé. Mentségek persze mindig felhozhatók, hogy pld. az egyik esetben egy más által elkezdett, félig kész előadást kellett befejeznem, vagy, hogy senki sem lehet próféta saját társulatánál. Túlságosan elfogódott voltam túlságosan tisztelt kollegáimmal szemben, sürgetett a határidő, stb., stb. de a legegészségesebb az, ha férfiasan beismerem vereségemet és megpróbálom a gyakorlatban bizonyítani, hogy „nagy apparátussal” is képes vagyok sajátos, összetéveszthetetlen előadásokat létrehozni. (Mégiscsak röhögtetem magam? Úgy látszik, eszembe jutott az a mondás, miszerint a nevetségtől és az ostobaságtól való félelem nevetségessé és ostobává teszi az embert…)

Az a szerencse, hogy sohasem erőltettem a „csodát”. Bölcs belátással (sic!) visszahúzódtam a rendezői küzdőtérről és gyermeki örömmel vetettem bele magam az elhanyagolt színészi mesterség titkainak csökönyös feszegetésébe. (A titkokhoz is visszajutottam? Javíthatatlan hazudozó vagyok: csak azért mentegetőzöm eleinte, hogy később legyen mit meghazudtolnom, példázva ez által a nehezen születő vallomások elkerülhetetlen ambivalenciáját) Hiszen – becsszóra! – sohasem lettem volna, sohasem leszek csak rendező. Imádok játszani (talán mert gyermekkoromban „nem játszottam, nem játszottam”?), és ha sem a félretettség, sem a más „vonalakon” beinkasszált sikerek nem tudtak elriasztani/elcsábítani a színpadtól, akkor nyugodt lélekkel engedem meg magamnak, hogy továbbra is ott lebzseljek, ahol a minden esti csoda születik. Szíves engedelmével a SZÍNHÁZ-ról való rendezői elképzeléseimről, a saját feladataimról csak azok megvalósítása után fogok beszámolni. De akkor annál bővebben. Arról pedig, hogy mit hiszek, mit remélek, mit várok, mit adok… stb., csak szép szavakat tudnék mondani, de azok sosem igazak…

• Írjon szerepeiről is.
• Érdekes, szinte minden valamire való szerepemet színész-rendezőtől kaptam. Nem akarok e köré elméletet gyártani, de úgy néz ki, hogy a nem hivatásos rendezők bátrabban kockáztatnak, kevésbé ragaszkodnak a sztereotip szereposztásokhoz. Varga Vilmos osztotta rám első „igazi” szerepemet, a Sári bíró Pengő Kovácsát. Nagyon tejfeles szájú lehetett ez a „pakfonkovács”, meg mozdulataiban is inkább Varga Vilmosra hasonlított, mint rám, persze egy kicsit lötyögtek rajtam ezek a mozdulatok – de én nagyon szerettem. Ha másért nem – de másért is -, hát azért, mert olyan „jaó” bihariasan lehetett beszélni a bőrében. Arra világosan emlékszem – épp a beszédről jut eszembe, - hogy csak külsőségeiben tudtam megcsinálni. Ezért lenne jó újra eljátszani, most már belülről megközelítve. …. Soha nem éreztem olyan otthon magam a színpadon, mint Ionel Hristos Egyetlen élet című drámájának Iulián-jaként. Ezt a szerepet is színésztől kaptam: igazgatóm, Sinka Károly ismert annyira, hogy tudja, „semmit sem kell csinálnom”, ez a szkeptikus, keserű, fiatalon kiégett polgári értelmiségi ász-pász én vagyok. És egy apróság: a figura akkor nyerte el végső formáját, amikor először húzott színpadi lábbelit. A jó öreg, kockás puha házicipő meghatározta Iulián járását, tartását, mozgását, egész színpadi attitűdjét.

Végeredményben Charlie Gordonnal sem hivatásos rendező ajándékozott meg. Tisztában voltam azzal, hogy jobban is kioszthattam volna nálunk az Algernon-t, de úgy vettem észre, hogy a számba jöhető Charlie-k nagyon is elégedettek kötelező feladataikkal, nem törik magukat túlságosan a plusz munka után, hát, lesz, ami lesz, magamra osztottam. Nem bántam meg. Ez a megátalkodott színész-énem merő ambícióból egyenlő szintre akarta feltornászni magát rendező-énemmel, sőt, odáig pöffeszkedett, hogy teljesen eltakarja, észrevétlenné tegye a többi kis én-t, a dramaturgot, tervezőt, világosítót, hangmestert. És – csodák csodája -, mindez még sikerült is neki, ha nem is mindjárt a bemutatón, de úgy a tízedik-huszadik előadás között. A kis stréber nem várta meg, hogy a rendező noszogassa, magától lépegetett előre a fejlődés fáradtságos útján, fokról-fokra küszöbölve ki a kezdeti bizonytalanságokat, elnagyoltságokat, lagymatagságot – olyannyira, hogy egy idő után újra kellett venni a szalagra rögzített szövegrészeket, mert azok ritmusa már nem felelt meg az előadás meglódult ritmusának, fékezte, visszahúzta volna azt. Persze, volt idő a menet közbeni korrekciókra: sokszor három hónapos szünet volt két előadás között. Még mindig lenne rajta javítani való, s ha az Adminisztráció is úgy akarja és játszhatom a következő évadban is, hát egy-két dolgot teljesen másképp oldok meg, főként, miután volt alkalmam akusztikailag is ellenőrizni magamat.

 Ez a hátránya a kevésszer menő kollektív produkcióknak az egyszemélyes előadásokhoz képest: ha véletlenül kifog bennük az ember egy szívéhez közel álló szerepet, nincs ideje és módja módszeresen építgetni, csiszolgatni a bemutató utáni előadások során. Most is fájdalmas nosztalgiával gondolok vissza múlt évadbeli kedvenc szerepemre, a Virtuózra Sztratiev: Az autóbusz című szatirikus vígjátékában. Olyan hamar „el kellett hagynom”, és annyi rejtett árnyalata maradt kibontatlanul, megoldatlanul. És izgatott is a dolog, ugyanis az történt, hogy a közönség nem váltotta be a „hozzá fűzött” reményeimet, nem jöttek be a várt reagálások, nem élvezték úgy a virtuóz szövegeit, ahogy én élveztem próbák folyamán; egyáltalán, hidegebben fogadták, mint a darab „hétköznapi” figuráit. Pedig milyen biztos voltam a dolgomban, hiszen a Virtuóz, az élet apró-cseprő kellemetlen dolgaiban járatlan, fellegekben járó, kissé kóklerkedő, de a „kegyetlen realitások” által végül csúfosan megalázott művész – megint csak én vagyok. Talán ott tévedtem, hogy túlságosan számítottam a közönség rokonszenvére, holott tudnom kellett volna, hogy ez a típus nem élvezi az „egyszerű emberek” föltétlen bizalmát, megértését, sőt, idegenségénél, más-ságánál fogva kimondottan ellenszenvessé, taszítóvá is válhat. …

Talán elég is lesz ennyi, dióhéjban.  A”személyes jelleg” úgyis előbújik, kiderül, ha másból nem, hát abból, hogy hiányzik. Végül is rejtőzködő ember vagyok, s ez nem válik nagy hasznára a színésznek. Valódi valómat időnként félrevezető külsőségek mögé rejtem (hosszú haj, szakáll, stb.) ezért sokan félreismernek. Ami engem a legkevésbé sem zavar, mert szeretek meglepetést okozni az embereknek. Ezen a vonalon szeretnék tovább lépni pályámon is, hiszen jelenlegi helyzetemről bátran elmondhatom – bár a bizarr megfogalmazás nem tőlem származik -, hogy: nagy jövő áll – mögöttem.

Eddig tartott Mátray László Gyula vallomása. Be kell vallanom, sohasem láttam színpadon. Annyit tudok róla, amennyi itt-ott az újságban megjelent. Viszont roppant rokonszenvessé avatta az a tény, hogy ilyen bő levélben válaszolt, hogy komolyan vett, és úgy tűnik, talán jobban kitárulkozott, mint az, akivel négyszemközt beszélgethettem. Remélem élőben is találkozunk majd.

És megtörtént. Egy vidám kabaréban láthattam táncolni, énekelni, nekem igen szimpatikus figurát hozva.

                                                               Lejegyezte: Nászta Katalin

U.i.

Megszámlálni is nehéz, mennyi szerepet játszott azóta. Egyéb tevékenységeit, díjait a színház honlapjáról másoltam.

Más színházakkal való együttműködés:

Egyéb fellépések:

Előadóestek:

Férfinapló, 1974

Egyenes beszéd, 1978

Virágot Algernonnak, 1981

Mesterségem a halál, 1985

Mindörökké Petőfi, 1997

Borban a vigasz, 2004

Egyéb tevékenységek:

Rendezések:

Ifjúságunk hatalom

Sors, nyiss nekem tért!

Lángok

Komzsik I: Élet az uborkafán

Tömöry P.: Őfelsége a nép

Cacoveanu V.: A tanúk is vádlottak

Goldoni: Házasság olasz módra

Molnár Ferenc: Játék a kastélyban

Bolondos élet;

1. Baum:Óz, a nagy varázsló

Lázár Erwin: Mesél a négyszögletű kerekerdő

Kiss Csaba: Esti próba

Az állat is ember...

Színháztörténeti előadások:

A görög-római vígjáték, 1974

Az angol reneszánsz, 1975

Mementó '89
 

1972 - 1995 Thália Egyetemi Színpad művészeti vezetése

Temesvári rádióstúdió külső munkatársa 1989-től

Díjak, kitüntetések:

Egyenes beszéd - I. díj, 1979

Mesterségem a halál II. díj, 1985

Bubnov - Alakítási díj - Kisvárda, Magyarország, 1996

Pro Cultura Timisiensis 2004

Kovács György-díj (EMKE), 2009