A színész műhelye

Elekes Emma

„mintha légszomjjal küzdene a színész, olyan ez a közönséghiány”

A nagy Elekes tulajdonképpen kicsi. Alacsony, fekete asszony, élénk szemekkel, kutató tekintettel. Nem sokszor láthattam színpadon. De mesélik színészkollegák, milyen tűzről pattant, milyen élénken működik a fantáziája, hogy mindent tud, ami a színjátszáshoz tartozik. Hogy meg is keseredett, mióta… nos, erről faggatom. És 1983-at írunk.

• Kolozsváron végeztem. Mindig színésznő akartam lenni. Ez így van. ’49-ben jelentkeztem, előzőleg tehetségkutatáson vettem részt. Akkor az egész országból választottak. Tulajdonképpen még gyerek voltam, tizenhét éves. ’53-ban végeztem.

Eloltja cigarettáját és újra gyújt. Kellemes lakásuk van. Férje, Kovács Ferenc elvonul meccset hallgatni. Elekesen hosszú fogadóruha. A kis szobában beszélgetünk. Az ágyat fehér cserge borítja. Közben Elekes köt, rendkívül gyorsan jár a keze – ez is temperamentumáról árulkodik. Olyan hangulata van a szobának, hogy úgy érzem, jobb, ha egyenesen belevágok a sűrűjébe.

• Annak idején a „dühös” fiatalokhoz tartoztál sokadmagaddal, akik megreformáltátok a nagybányai, illetve szatmári színházi életet. Hogyan viszonyultak az idősebb színészek hozzátok akkor, és hogyan teszitek ezt ti a mostaniakkal szemben?

Elgondolkozik.

• Hogy van-e különbség? Van. Mi sokkal befogadóbb képességűek voltunk. Sokat adtunk arra, amit ők mondtak nekünk. Négy idősebb színész volt velünk. Sokat tanultunk tőlük. A mostaniak… hát megváltozott a világ, érthető is. Egészen más minden. Akkor abban a roppant lelkes korban éltünk, hiába, hogy épp az ötvenes évekre esik, mindent szívvel, lélekkel csináltunk. Minden kis szerepnek örültünk, igaz keveset játsztam kicsit, de mindenből megpróbáltunk valami nagyot csinálni. Sokkal több volt bennünk a hit.
• Miben hittetek?
• Hogy olyan színházat csinálunk, amilyen még nem volt.
• És olyat is csináltatok.
• Igen, egy ideig – kesernyésebb lesz az arca. – Csak hittel lehet jó színházat csinálni, csak a művészetbe vetett hittel, hogy tudok adni valamit a közönségnek. Nem is volt ennyiféle irányzat, mint most. Most annyi minden van; hogy a látvány a fontos, hogy a szó, vagy a mozgás. Nem szeretem, hogy csak a látványra megyünk, hogy hadarjuk a szöveget, hogy a néző csak kapkodja a fejét. Akkora zavar van, őrület. A színházban a legfontosabb, sok minden más mellett a szép, kulturált beszéd. Anouilh rendezésre adta a fejét, mert nem bírta elviselni, hogy abból, amit írt, semmi sem jut el a nézőhöz.
• Kik segítettek, hogy nyílt rá a szemed végül is erre a világra, ami a színház? Vagy rögtön tudtad?
• Valahogy ösztönösen ráéreztem arra, mit kell csinálni. És nem is voltam annyira lámpalázas. Most borzalmasan izgulok. Állandóan bizonyítanom kell, hogy úgy is van, ha szépeket írnak, vagy mondanak rólam. Nem szabad lemaradni. Ennek ellenére vannak kudarcok, mélypontok az életemben. Évek telnek el, hogy borzasztó keveset játszik a színész, s akkor a feszültség, a lámpaláz fokozatosan nő benne.
• Mi a legfontosabb a színésznek munka közben?
• Az, hogy maga körül rendet teremtsen, hisz úgyis annyi feszültség van az emberben…
• Hogy érted?

Harapófogóval kell kihúzni belőle a mondatokat.

• Például egy-egy nagyobb szerepnél nem terhelem magam mással, más elfoglaltságokkal, csak arra koncentrálok, amit csinálok. A szerepre.
• Ez általában nem jellemző?
• Nem… úgyis annyi dolog van, elég az a munka, amit meg kell csinálni… Nem bulizok, nem olvasok, ami teljesen kikapcsol, lehetőleg csak olyasmit, ami a darabbal, korral összefügg. Ez persze csak nagy szerepeknél érvényes módszer.
• Hogy dolgozol, mikor megkapsz egy szerepet?
• Soha nem tanulom hangosan a szöveget, csak olvasom. Nem szeretem külön hallani a hangomat. Előadás előtt semmiképpen nem mondanám el hangosan a szöveget. Inkább hallgatok. Nem zavar a füst? – és feláll, kinyitja az ablakot. Kint ólmosan borús az idő. – Azt a színészt szeretem, aki belülről közeledik a szerephez. A külsőségeket nem bírom. A nagy gesztusokat sem, a felvett hangot, az esetlegességeket a játékban, hogy egyszer így csinálom, egyszer úgy. Ezzel a darab egyensúlyát borítom fel, vagy zavarba hozhatom a partneremet. Nem azt mondom, hogy nincsenek nüansznyi különbségek, hiszen minden este más, de vonalvezetésében, gondolatiságában, a szerep megformálásában mindig ugyanolyannak kell lenni.
• Előfordult, hogy játék közben jöttél rá valamire?
• Egész apró dolgokra. De ez nem jellemző. Mondjuk egy mondat másképpen hangsúlyozására. Én eléggé átélős színész vagyok, e valahogy kívülről is figyelem magam azért. És tudom, mikor mit csináltam jól vagy rosszul. Ilyenkor eszem magam.
• Van színész, aki úgy játszik mintha…
• Becsaphatja a közönséget, a kollegákat, de engem nem.
• A Sztanyiszlavszkij stílus híve vagy.
• Persze, darabja válogatja. Például Ionesco másképp hangzik, vagy Brecht, de őket is hittel kell játszani. Ezen az átélésen nem azt értem, hogy az emberből kivesz a lezserség, a könnyedség és borzasztó görcsös lesz… Nem szeretem azt a színészt, aki az életben is tovább játssza a szerepét. Magam is szeretek elvegyülni a tömegben. Nem mondom, hogy nem esik jól, ha valaki megszólít, de rettenetesen idegesítene, ha állandóan bámulnának… Rengeteget gondolok a szerepre. Nem próbálok ki többfélét. Mikor már memorizálom a szöveget, akkor már tudom, mit akarok. Addig meg se tudom tanulni. Magamhoz idomítom a szerepeket. Egy-két karakter szerepet, ha játsztam. Meggyőződésem, hogy a színész magát kell megmutassa, minden különbség hiábavaló, ha magából semmit nem nyújt a közönségnek.
• Mit tartasz a legfontosabbnak egy színésznő életében, a pályáján?
• Feltétlenül a színházat, a munkát. Most már nem kívánok sok szerepet. De azokat, amelyeket megkapok, többször is el szeretném játszani. Az elmúlt években nagyon hamar levettük műsorról a darabokat. Olyankor felmerül bennem, hogy érdemes volt egyáltalán megcsinálni? Szeretném, ha egyszer már olyan plakátot is nyomnának, amelyen legalább öt-hatszor szerepel ugyanaz az előadás. A nap fiait decemberben mutattuk be és januárban már le is vettük műsorról. Hát így nem lehet színházat csinálni. Ezért vagyok nyugtalan és elégedetlen. Mert, ha vannak szerepeim, se játszom. És nem csak én.
• Régebb többet játsztatok?
• Régebb? – méltatlankodás vegyül a hangjába.– Régebb repertoár-színházat csináltunk. Évekig műsoron tartottunk egy-egy előadást.

Elekes ritmusa gyors. Ő diktálja a beszélgetés tempóját is. Enervált, indulatosan kíváncsi, provokáló arckifejezése nem hagyja, hogy közömbös maradj. Nem beszél sokat egyszerre, viszont belőled állandóan kikényszeríti a kérdéseket. Azt hiszem, nem lehet könnyű hallgatni mellette. Vallató típus. Tulajdonképpen ő késztet arra, hogy kérdezzem őt.

• Történt-e degradálódás, devalválódás a színházban az évek folyamán? Hol tart ma a színjátszás, véleményed szerint?
• Az egész világon arról van szó, hogy a színház válságba jutott. Ha arra gondolok, hogy csak a zenés darabokra jön be a közönség, akkor ez a válság nálunk igen nagy. Persze, mi nem kellene hagyjuk magunkat. Nekünk kellene a kultúrát, az értékes drámairodalmat ráerőszakolnunk a közönségre. Óriási visszaesés van a kultúrában, én így látom.
• Milyen buktatókat kellett volna kikerülni?
• … Ezek olyan nehéz dolgok…
• Miért nem járnak színházba az emberek?
• A felüdülést, a gondtalanságot, a kikapcsolódást keresik. De én úgy érzem, ezeket megkapná bizonyos filmekben, vagy a televízióban…
• A te eszményi színházad hogy nézne ki?
• Nagyon jó, nagyon komoly gondolatokkal foglalkozó darabokat játszana, igényességre, szépségre nevelné a közönséget. Úgy hiszem, az irodalom mellett a színháznak kellene szállítani a kultúrát. De ez nem kell a közönségnek. És rettenetesen megalázottnak érzem magam, amikor látom, hogy tátong a nézőtér az ürességtől. Pedig Albee-t, Gorkijt, Csehovot játszunk.
• Nálunk pont ezeket a szerzőket hiányolják.
• Az a legjobb közönség. A legérzékenyebb, legspontánabb a székely közönség, és nagyon sajnálom, hogy hét éve nem voltam ott. Az a közönség valahogy mindig rekompenzálja az embert azért, amit művel. Én mindig őket emlegetem, amikor színházértő közönségről beszélek. Ahogy azok tudnak nevetni, vagy sírni! A mi közönségünk rettenetesen műveletlen. Kiteheted a lelkedet, nem értékelik a színészi kvalitásokat. Az emberben csak az tartja a lelket, ha mégis színpadra jut és olyan darabban játszik, ahol gondolatok is vannak, hogy talán egy-két ember megérti a nézőtéren. Azokért érdemes játszani. Én sosem engedem meg magamnak a lazítást a színpadon, még vidéken sem, éppen ezért a két emberért. Lazítok az életben.
• Van, aki lazít?
• Ezt nagyon helytelenítem. Ez kollektív munka.

Hirtelen feláll.

• Nem vagy éhes? Várj, készítek valamit.

Pár perc múlva ropogós vajas kenyeret, angol teát hoz. Nagyon jól esik.

• Milyen partnerre bízod rá magad szívesen? Illetve rábízod magad bárkire a színpadon?
• Azt szeretem, aki úgy gondolkozik, ahogy én. Magánbeszélgetéseken is megbeszéljük egymással, hogy mit akarunk. Aztán, hogy ez mennyire látszik is, azt nem az én dolgom eldönteni.
• S ez gyakran előfordul?
• Nálunk ez bevett szokás. Akiben igény van a szépre, a jó munkára, azzal szót lehet érteni.
• Fegyelmezett színház vagytok – -  Arra gondolok, milyen nagyszerű, hogy mindenki pontosan érkezik a próbákra, már egy órával előadás előtt bent ülnek.
• Igen, a pontosság nagyon fontos. Késéssel nem lehet a más idejét elrabolni.
• Ez azt jelzi, hogy itt a munka mindenkinek szent.
• Igen, nagyjából. Nem hiszem, hogy a fizetéslevonás miatt lennének pontosak. A többi színházhoz képest valóban fegyelmezettek.
• Ez nem a „ti” színházatok következménye?
• Más színházaknál nagyobb a pontatlanság. Pedig ők is a főiskoláról kerültek ki. Már a főiskolán pontatlanok. Nem lehet csak igényekkel fellépni. Adni is kell valamit.
• Melyik művészeti ág hatott rád a leginkább?
• Általában nagyon szeretem a művészeteket. A szépirodalmat, a képzőművészetet, a zenét. Ezeken kívül más nem is érdekel, és máshoz nem is értek.

Nézem, ahogy köt. Villog a tű a kezében. Hallom, hogy a színészek kiállítást rendeznek a színház előcsarnokában az otthon készített kézimunkáikból. Lesz mindenféle. Érdekesnek tartom az ötletet. Kíváncsi volnék, hogy reagál majd a közönség erre a „szereplésre”.

• Milyen szerepet játszik a kor egy színésznő életében? Vannak, akik azt mondják, nehéz kiosztani a színésznőt, ha két életkor között van. Mondjuk már nem lány, de még nem asszony. Elekes Emmásnak erről mi a véleménye?
• Semmilyen szerepet nem játszik a kor. Minden korban el lehet játszani egy bizonyos fajta szerepet. Dayka Margit például nyolcvan évesen is énekel. Csak el kell tudni viselni a kort. Idejében abbahagyni a kislány szerepeket, azután jönnek a fiatal nők, aztán az asszonyok, az anyák.
• Nem minden színésznő tudja ezt áthidalni.
• Érdekes, engem csak az életben idegesít a korom, a színpadon nem érdekel – nevet. – És nem is ilyen szempontból érdekel ez engem, hanem állandóan úgy érzem, hogy adós maradtam valamivel, hogy már kevés időm van.
• Színészideálod volt?
• Konkrétan nem tudnám… Nem volt. Nagyon fel tudok nézni a nagy színészekre, csodálom, ha valaki hetvenévesen is játszi könnyedséggel mozog. Szeretem Dayka Margitot, Darvas Lilit. Játsztam egyszer Poór Lilivel is, beugrottam egy kisfiú szerepébe, akadémista koromban. Ez volt az első szerepem. Úgy emlékszem, nagyon babusgattak engem. Nagy élmény volt. Neki volt olyan levegője, hogy is magyarázzam… Finom jelenség volt. Nagyon izgultam, együtt játsztam akkori tanáraimmal, Imrédy Gézával, Senkálszky Endrével.
• Sorold fel legkedvesebb szerepeidet.
• Nagyon sok van. Anne Frank, Natasa a Háború és békéből, Ophélia, de hát tényleg nagyon sok van, sajnálnám, ha bármelyikhez is hűtlen lennék. Elektra volt az egyetlen görög szerepem. Minden szerepet megszerettem, még ha az elején úgy is éreztem, hogy nem nekem való.
• Mitől lehet megszeretni egy szerepet?
• Attól, hogy mennyit dolgozol vele. Az nekem is jó, ha igyekszem megszeretni és nem félvállról kezelem.
• Milyen szerepet játszott életedben az, hogy rendező az életed társa?
• Nagyon sokat jelentett, hogy ő nem csak rendező, azelőtt filológiát végzett. Irodalmi titkár volt, egyetemi tanársegéd. Nagyon sok szolgálatot tett azzal, hogy hiányos felkészültségem, tudásom kiegészítette. Hozzájárult ahhoz, hogy többet tudjak a világról.
• S ami konkrétan a munkát illeti?
• … Sokat veszekedünk, vitatkozunk mindig. Nagyon nehéz engem meggyőzni. Nem azért, mert nem vagyok biztos abban, hogy jót mond a rendező, hanem, mert nekem több idő kell, hogy valaminek a helyességéről meggyőződjem. A rendezőknek mindig hálás vagyok. Nem tudom nélkülük elképzelni a színházat. Hálás vagyok már csak azért is, ha egy szerepet nekem adott, tehát bízik bennem, rám gondolt… Minden rendező más. Más módszereik vannak. Olyan rendezőkkel dolgoztam, mint Taub János, Tompa Miklós. Nagyon szerettem, ahogy Tompa dolgozott, Taubot is nagyon szerettem.
• Haraggal…
• … akkor dolgoztam, amikor még itt volt. Akkor ez nekem nagyon megfelelt. Nagyon boldog voltam. Különben is, egy fiatal sokkal nyitottabb. Most már mindent több kritikával nézek, százszor meggondolom, hogy az a helyes, vagy sem. Én csak azokat ismerem, akikkel dolgoztam. Különösebb vágyaim nincsenek. Csak arra vágyom, ha szerepet kapok, lássa is valaki majd az előadást. Komolyan, mintha légszomjjal küzdene a színész, olyan ez a közönséghiány. Bárkivel szívesen dolgozom, aki engem kibír. Nem vagyok elviselhetetlenebb, mint más, csak van bennem egy belső nyugtalanság. Magammal szemben vagyok türelmetlen és elégedetlen.

Kovács Ferike bejön a szobába. Őt már így nevezik a színházi világban. Hevesen vitatkozni kezd velem, bár még semmit sem mondtam.

• A pontosság végtelenül fontos. Semmit sem lehet lefixálni.

Megkérdem Elekestől.

• Objektív tudsz lenni a férjeddel?
• Sokat vitatkozunk – mondja Ferike.
• Velem ő sokkal türelmetlenebb – folytatja a művésznő. – Nem tudom rögtön elfogadni, amit kér, részletmegoldásokra gondolok, így aztán sok a vita, amíg közös nevezőre jutunk. Persze, nem minden színésszel lehet és kell ugyanazon a nyelven beszélni. Vannak magasabb szellemi nívójú színészek, és vannak kevésbé, ezeknek hiába magyarázol ugyanúgy. Van olyan, aki tőmondatból megérti. Csíky András például elvárta, hogy irányítsa és ellenőrizze a rendező. Mi még itthon is vitatkozunk, mert én kíváncsi vagyok és mindent akarok tudni - mosolyog férjére.
• Nem kell szidni a rendezőt – szól közbe Kovács Ferenc. – Van, akit nem kell, és van, akit már nem érdemes.

Kérdem tőle, milyen a jó színész.

• Átlátszó. Ezt ne írja. Aki gondolkozik, aki szeret dolgozni, aki tud dolgozni. A „totális” színész, az általában nem tud beszélni. Pedig a legfontosabb eszköz, a nyelvünk gazdagsága és kifejező készsége van olyan, mint az angol nyelvé. De mintha szégyellnénk élni a lehetőségeinkkel színpadon.
• A rendezőre ebből nem hárul semmi felelősség?
• A rendezőre is hárul, de elsősorban az intézetben kell megtanítani őket. Rendezőtől is függ. Van, aki nem kéri. A színművészeti intézet beszédtechnika anyagába bevenném a magyar történeti mondattant is. Megtanítjuk a hangképzést és a színészek elfelejtenek mondatokban beszélni. Kevés színész mond mondatokat. Egybemondatokat, amelyekben ha a mondathangsúy helyes, nem kell a szavakat külön hangsúlyozni, mert megkapják a helyes hangsúlyt. Ezt most nagyon őszintén mondom, és nem lelkizve. Én nagyon szeretem a színészt, nélküle én nem léteznék. Ő se nélkülem, de ő mégis inkább, mint én.

Kedvesen, komolyan mosolyog rám, és megkér, hogy tovább ne jegyezzek.

• Nem szeretek magamról beszélni. Semmit. Amit eddig mondtam, azt is felejtse el.

Kár. De hát nem erőszakoskodom. Kiderül később, a színházban szervezett Korunk-találkozón, hogy a neki fájó dolgoknak mégsem tud ellenállni, azok csak kikívánkoznak belőle. Meg is jegyezte akkor, hogy „most bizonyára Nászta Kati megharagszik rám”. Nem haragudtam. Ki vagyok én, hogy haragudhatnék. Megegyeztünk abban, hogy miután a színész-hadjáratomat befejeztem, ők is sorra kerülnek. Ezúttal fordított sorrendben, de elengedhetetlenül. Mert igaza van Marosi Péternek*, hogy szembesítés nélkül, nyílt vita nélkül nem sokra megyünk. Aztán, hogy kinek mibe kerül, az a jövő zenéje.

                                                                                                              Lejegyezte: Nászta Katalin

Elekes Emma 1953-ban a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben végzett. Annak az évfolyamnak kiemelkedő színésznője, amely Harag György vezetésével megalapította a nagybányai, a későbbi szatmári magyar színházat. Nem hagyományos drámai alkotásokban is sikerrel szerepelt, volt érzéke az ironikus hangvételű szerepépítkezés iránt. Elekes Emma viszonylag hamar, 57 évesen vonult nyugdíjba, elmondása szerint nem azért, mert beleunt a próbákba, a színházi életbe, hanem mert a nyolcvanas évek politikai helyzete, a munkakörülmények ellehetetlenítették az alkotást. Szatmáron kívül Kolozsvárott és Nagybányán is élt, dolgozott. Az egykori próbafolyamatokra visszaemlékezve megjegyzi, hogy szerette az olvasó-elemző próbákat, melyeken az irodalmi titkár – kezdetben férje, Kovács Ferenc – folyamatosan jelen volt. Felkészült a darab elemzésével, felkészült a korból, amelyben a darab játszódott, és afféle előadást tartott a színészeknek ebből. Páll Árpád kritikus azt írta egyik szerepéről, hogy Elekes Emma „nemcsak megjelenése, hanem a lényéből áradó frissesség, játékosság, mókázó kedv alapján volt olyan, mint egy igazi kamaszlány.(Forrás: Wikipédia)

Jegyzetek

*Marosi Péter – kritikus, szerkesztő, színházigazgató