Biluska Annamária

(1983)

Mikor még főiskolások voltunk, Tarr Laci nagyon dicsérte, Biluska remek színésznő. Micsoda Ilma volt! Nem láttuk, nem is láthattuk, mert Váradon volt s nemsokára ki is ment Magyarországra. Mikor visszajött mindenki ámuldozott. Hogyhogy? Ilyen is van? Biztos rosszul ment neki – hangoztatták, sutyuputyálták a rossznyelvek. Nem ment rosszul neki. Csak egyszerűen haza akart jönni.

Nem szabadkozik, mikor megkérem, üljünk le beszélgetni egy kicsit. Készséges és nyitottan fogad részemről minden javaslatot. Úgy döntünk, felmegyünk a lakására. Mielőtt ez megtörténne, látom néhány magas színvonalúnak nem nevezhető produkcióban. Méhes György Duplakanyarjában az elgázolt, szerencsétlen bepólyált fejű-lábú delikvens, akit elütött a megye legelső elvtársa. Biluska remekel a kis epizódszerepben. Egyik legkiválóbb karakterszínésznőnk, jut eszembe hirtelen róla a megfogalmazás, amikor látom milyen jóízűen, magától fakadó természetességgel komédiázik. Semmi túlzás, semmi ripacséria. Pedig nem az első előadást játsszák. Biluska joviális, kedélyes öregasszonya nem is a mai világunk sietős, hangos-lármás asszonyait idézi, hanem a nagymamáink korabeli békés, jókedvű és nyugodt teremtéseit. Játéka felidézi az emberben gyermekkora körtefáit, szilvafáit, amelyekre jóságos nagymamák, nagynénik óvakodtak felengedni unokáikat. Láttatja velünk azokat a napsütötte délutánokat, amikor kimehettél mezítláb az utcára, senki nem nézett rád görbén, vagy akár a vacsora előtti melegtől illatozó szobákat, ahova behúzódtunk az este elől. Hangja békebeli és emlékeztető. Kedélye irigylésre méltó és manapság utánozhatatlan. Egy volt a szerepével, ezek a tulajdonságok inkább kettőjüket együtt jellemzik, mint egyedül Biluskát. Aztán láttam Tudor Popescu Egyenes adásának egyik próbaszünetében. Valami javaslattal hajolt kolleganője füléhez: te, ezt itt így kellene, mire az bólintott. Kis színházi színész-eszmecsere. Majd a Koldusoperában is látom egyik próbán, éppen csak bejön két replika erejéig.

Biluska, ízlelgetem a nevét. Valahogy összeforrott tudatomban a jó kedélyű, mindent elintéző parasztlányok, cselédlányok, szolgálók, talpraesett asszonyok képével. S ahogy láttam, nem is volt idegen tőle ez a szerepkör. Sőt.

Nála ülünk, miután a színháznál találkoztunk s kocsival elhozott a lakására. Kényelmes tömblakás. Kávéval kínál, amit nagyon szívesen fogadok, kora délután van, ilyenkor az ember feje nehezebben fog. Legalábbis az enyém.

Elmondom neki, mire készülök, mit szeretnék. Összeszorított szájjal bólogat, mintha megrágná a szavakat. Hümmög.

• … Nehéz erről beszélni. Nem is ismerlek. Meg aztán surmó társaság a színészgárda, nem?

Hevesen tiltakozom. Dehogy. Csak nincsenek hozzászokva, hogy a mesterségükről beszéljenek. Soha senki nem kötelezte őket erre.

• Zavarja ezeket az egyéniség. Nem kedvez ez a konjunktúra a régi értelemben vett sztároknak. Itt mindenki „jó”. Ha látnak egy darabot, azt mondják, mindenki jó volt. Az összes művészek közül a színész az, aki ki van szolgáltatva. Alkot, de függvénye mindenkinek – mondja, saját magát bemelegítendő a beszélgetésre. – Nem könnyű arról beszélni, ami leginkább a sajátod, ami a szívedhez nőtt, ami te vagy. Pláne olyannak, akit nem is ismersz. Hiába van veled egy „szakmában”.

Megkérem, azért mégis kísérelje meg, értem is, a többiekért is, akik ebben a „szakmában” dolgoznak, de önmagáért is.

• Hogy lettél színésznő?
• Nekem úgy tűnik, minden simán ment. Erős középiskolás kultúrcsoportunk volt. Természetes volt, hogy úgyis színésznő leszek. Magától értetődő. A felvételi is simán ment. Akkor az első két év kizáró jellegű volt. Másodéven kizártak. Gergely Géza vigasztalt: maga úgyis jogra megy. Végül Haragnak köszönhettem, hogy nem rúgtak ki mégse. Csúnya voltam. Nem voltam baba-szépség. Aztán – számomra – hihetetlenül jól történt minden. Egy év Sepsin ’63-ban, az mindenképp szörnyű volt. Az akkor Szibéria volt, nem olyan, mint most. Onnan Szabó Odzsa elvitt Váradra. Milyen fontos, mikor egy emberben gondolkozik a rendező! – emeli fel a hangját. – Olyan értelemben, ahogy most gondolkoznak a rendezők, pld. Kazimir Károly Kozák Andrásban. Akkoriban ez furcsa volt. De nagyon jó tíz évet eredményezett Váradon. Mindent eljátsztam. Tévedések vígjátékában, Éjjeli menedékhelyben Násztyát, Orpheus alászáll- ban Carol-t, az exhibicionista lányt, stb. Szerencsés voltam.
• Miért hagytad itt akkor ezt az egészet? S miért jöttél vissza?
• Ez a ma esti darab erről szól – mondja, t.i. színházba készülünk, a vásárhelyi román szekció mutat be egy új darabot. – Elmondtam már másnak is, de nem merték lehozni. Pedig nincs benne semmi. Férjhez mentem. Családi okokból hagytam itt az országot. Kilenc évig.
• Jelentett ez törést a pályádon?
• Az a kilenc év tanuló év volt. Szereplehetőségeim voltak. Akkor játsztam, amikor kellett. Hitet adtak nekem.
• Itt már elismert színésznő voltál. ott meg…
• Ott más volt. Játszol Ledért? kérdezték. Játszom. Iskolaszínjátszás volt, saját ruhánkban adtuk elő a Csongor és Tündét. Minden attól függ, kiben mennyire bíznak. Ledér nem szép csaj volt, hanem Mirigy megszerzi a bamba lányt, akit egyszer majdnem megejtettek. Ott szerződéses alapon mennek a dolgok. Kötelez a szerződés. Más struktúra. Ha szerződtetnek, akkor játszatnak is. Csak akkor szerződtetnek, ha szükség van rád. Nem úgy van, mint itt, hogy a norma miatt muszáj. Teljesen más világ, más iskola. Az is jó iskola. Napi három próba, erőltetett menet. Ott találkoztam előszö9r, én, kísérletezéssel. Vállalták a bukás lehetőségét is. Kecskemét jó kísérletező színház volt. Olyan darab is volt, amit 4-6-szor játsztunk.

Röviden, pattogva beszél. Mintha tőmondatokban gondolkozna.

• Mit tanul a diák a főiskolán? – folytatja. – Helyezkedni. Ha te szeretsz egy stílust, mondjuk a Szőke Pistáét, akkor mellészegődhetsz. Vonul vele a kis csapat. Igaz, csak Pestig. Ha onnan vissza akar menni vidékre, már nem követik. Ott nagyobb mozgási lehetőség van, mint színész is jobban orientálódhatsz. De csak addig, amíg egy bőröndöd van. Ha gyereked, lakásod lesz már kiszolgáltatott vagy. A markukban tartanak. Számomra szokatlan munkatempó volt. Napi három próba, olykor kettő, de akkor este előadás. Pontos dátumra ki kellett hozni az előadást. Minden fegyelmezett, precíz volt. Ez jó. Anyagilag is jobban megfizetik a színészeket.
• Mikor visszajöttél Vásárhelyre…
• Hatvanháromban még olyan megtiszteltetés volt Vásárhelyre kerülni… akkor is ide jöttél volna, ha évekig nem játszol, olyan megtiszteltetés számba ment. Ha Tompa hívja az embert, hanyatt-homlok idejön…
• Akkor azt hitted, arra jössz, amit 9-13 éve itt hagytál?
• Megtépázódott a társulat, kicserélődtek az emberek. Hamvay Lucy a Jászai otthonban van például. Nekem jobb itt. Nekem tényleg jobb – zárja le ezt a témát.
• Annyit nem játszol, mint Váradon.
• És nem rossz?
• Nem, mert az ember most már szeret válogatni. Úgy várna valamit, ami mind ritkábban jön…
• Milyen típusú színész vagy?
• Lassan érő. A bemutatóig készülök el, hamarabb nem. Beugrásra képtelen vagyok. Szavalni sem tudok. Többször elájultam már szavalás közben, olyan idegfeszültség számomra. Ezért izgat nagyon egy monodráma esete, hogy az mit jelentene. Az egy szerep, egy figura, nem Biluska.
• Miért mész ki a színpadra?
• A mi művészetünk reprodukáló. Az más, mikor megpróbálok találkozni a szereppel és magamévá tenni. Az más, mikor például Visky összeállít magának egy József Attila műsort, s akkor az az érzésem, hogy József Attila forradalmat látok. Több száz versből az ember kiválasztja azt, ami ő, plusz József Attila. A szerepeket nem tudod megválogatni. Egy műteremben valóságosan elfacsarodik a színész, hogy a festő, szobrász, stb, egyedül olyan dolgokat tud csinálni, hogy én le tudom mérni az ő fejlődését, látom a hullámvonalait… Mikor a legjobb alkotói passzban vagyok, akkor kapok egy Tudor Popescu szerepet. Ilyenkor üvölteni lehetne…

Belevaló csajnak írnám le, aki nem siránkozik, csupán megállapítja a tényeket, de ezek így szárazon sokkal inkább hatnak az emberre. Biluska nem az a fajta, aki megpróbálja rezonáltatni benned a hozzá hasonló húrokat. Nem. Ő csak közli a tényeket, nem sajnáltatja magát egy pillanatig sem.

• Az alkotáshoz sok mindennek össze kell jönnie – teszi hozzá. – Kell találkozz a szereppel, hogy ne legyen csak reprodukálás. Az íróknál például Szabó Gyulára mondják, hogy kiírta magát, nahát, én nem tudom kijátszani magam. Ennyire kiszolgáltatott egy művészet sincs. Darabnak, rendezőnek, partnernek, ezeknek mind össze kell jönni, plusz az a bizonyos szerep.
• Összejött már?
• Volt ilyen. Én főleg ösztönös színész vagyok, annak tartom magam. Ez áll hozzám közelebb. Csak értelemmel lehet valamit megközelíteni? Nem. Itt mindig arról van szó, melyik van túlsúlyban. Lohinszky az abszolút racionális, nehézkesen indul, nála 40% az ösztön és 60% az értelem, azt hiszem. Általában rossz véleménnyel, lekicsinylően beszélnek az ösztönös színészről. A vígjátéki színész édespofa, de mi a drámával! – gúnyolódik – ez pont olyan.
• A tudatosan építkező színész ezt fordítva állítja.
• Az ösztönös hamarabb ráérez, de utána pont annyit dolgozik vele, mint a tudatos színész.
• Mit tartasz a legjellemzőbbnek a hazai magyar színházak életében? A játékstílusban, a törekvésekben?
• Tompa Gabi és Szabó Ági a legjobb román hagyomány követői. Ez, ha ügyesen beötvöződik a magyar színjátszásba, új vérkeringést tudna biztosítani. Szeretném látni őket négy év múlva.
• A közönség ízlése mérvadó?
• Döntő – vonja fel a szemöldökét. Élénk, gyors tekintete van. Kacagós. És könnyen válik szúróssá is.
• Mindent megtapsol, nem?
• De a marosvásárhelyi színház nagy előadásai nem vonzottak nagy közönséget. Harag-rendezésekre gondolok, például a Szerelemre. A közönség ízlése előtt kell járni, de nem sokkal, mert ha egy picikét túllősz a célon, idegen lesz számára. Kísérletezni muszáj. Másképp nem lehet. A színházi struktúra van rosszul felépítve.
• Hogy kellene másképp?
• Mindenki arra gondol, mit tenne, ha igazgató lenne. A darab és rendező szerencsés megválasztásától függ minden.
• A színház feladata kiszolgálni a közönséget?
• De ez visszahat a színházra, sőt a helybeli kritikusra is.
• A kritikusokért is felelős a színház. Kecskeméten például egy ír nemzeti drámában, A nyugati világ bajnokában játszottam. Te leszel a helybeli Sophia Loren, mondta a rendező. Így kritikus is lehet és színész is helybeli az alakításával, az ítéletével. Ez a provincializmus, amikor valakit ott helyben kikiáltanak szuperzseninek. Ha én rendező lennék, megtárgyaltatnám a hat magyar színház vezetőivel a színházat általában. De nem lehet – gondolkodik hangosan, - mert más Bihar szája íze… Szabadkán az Énekes madárnál el se mosolyodtak. Mindent számításba kell venni. Ezért tud eluralkodni a provincializmus, s szakad külön-külön mindenik színház. ’63-ban Sepsi faluszínház volt, missziót teljesített, annak más volt a profilja. A falusit nem lehet avangarde-dal nevelni, nem lehet nyolc lépéssel előtte járni, mert akkor nem is vesz észre. Én serkenteném a drámaírókat. Egy szinopszisra előleget adnék, hogy írja meg őszire. A dramaturgia is segítené a kezdő szerzőket, írókat. Régen nyolcszor átírták a dolgokat, és remek művek születtek. Nem ösztönözzük őket – állapítja meg.
• Jelent-e megkülönböztető rangot erdélyi magyar színésznőnek lenni, vagy pusztán erdélyinek?
• Ide egy pár Sütői gondolat illene a nyelvfenntartásról a kevesebb iskolás életben. Mindenképpen misszió. Amit egy magyarországi nem érezhet. Külön kis sziget vagyunk. Nem mehetünk más után. A mi kis irodalmunkat kellene segíteni, ösztökélni. Ott kicsit divattá váltunk, azért játszanak Tamásit és Sütőt is, mert divat. Nem misszióból.
• Hogy lehetnél európai nívójú színész?
• Hogy is mondják? Európa bennünk van. Ez olyan furcsa… Egy kis szigeten is lehetsz… Voltam Wroclaw-ban annak idején, akkor ott volt az európai színjátszás központja. Ha ők meg tudták csinálni, nekünk is sikerülhet.
• Milyen szerepet kellene vállalni ebben a rendezőnek?
• Az ő szava lenne a döntő. Az előadás gondolatiságát kell megfogalmazni. Legyen véleménye, világnézete, plusz a jó társaság. Az ideális színház mindig úgy van, hogy akad egy rendező, aki maga köré gyűjti a vele egy nyelven beszélő színészeket. Akikkel egy hullámhosszon vagyok azokkal tudok színházat csinálni. Ez volna az ideális. Akkor tudnánk erről beszélni. Addig csak jó, tehetséges rendezőket kívánhatok.
• Hogy néz ki a rossz rendező?
• Szöveget rendez. Például Kincses most próbálja a Koldusoperát. Ahogy most pillanatnyilag fel van készülve, ez lenne az út, a követendő módszer. Tudja, mit akar, ért a színészhez. Persze, kitalpalni is tudni kell a dolgokat. Van, akinek ehhez nincs türelme.
• Melyek azok a szerepek, amelyekre szívesen emlékezel vissza. Miért?
• Négy évvel ezelőtt volt Krúdy Vörös postakocsijának a Stein-néja, ahol úgy éreztem, jó voltam. Talán Elemér miatt szerettem. Jól dolgoztunk. Most is szeretem ezt a szerepet a Koldusoperában, Peacock-né. A többi szereppel úgy van az ember, hogy annyit foglalkozik velük, amíg megszereti őket. Kínlódik. Például Lohinszkyről mit mondanék? Szerintem élete legnagyobb alakítása Filiberto bácsi volt Goldoni Külön9ös történetében. Vagy Boérnak a Cifra nyomorúságbeli szerepe. A véletlen is szüli ezeket. Ismered a mondást: ne legyenek szerepálmaid, mert megkapod őket – nem akar mélyebben belemerülni a kérdésbe.
• Mennyiben befolyásolhat egy színikritikust a színésznő feleség? Mentalitásban, hozzáállásban?
• Előfordul, hogy az emberek elfordítják a fejüket, mikor rossz kritikát kapnak. Hunyadi két napot veszekedett velem emiatt, mert rossz kritikát írt róla. Sajnos nem tudok hatni rá. Mindig azzal érvel, hogy én még meg se születtem, s ő kritikus volt.
• Pedig befolyásolhatnád, hogy több szeretettel írjon rólunk – tréfálok.
• Ő színházpolitikusnak tartja magát. felhívja a színház figyelmét, hogy például rossz a rendező, stb.

Utolsó mondatainkat már Jánosházy kritikus úr is hallja, aki felébredt délutáni álmából, és leült közénk. Biluska gyorsan átadja neki a helyét.

• Így is sok a megértés bennünk – mondja Jánosházy. – Ha az ember állandóan azzal a színházzal foglalkozik, s egy városban is él vele, túlontúl megismeri belülről, elnézőbbé válik az ítéleteiben, a minőségi mércét lejjebb engedi. Szigorúbb más társulattal lehet, mert csak azt ítéli meg, amit lát, nem tudja, mit kell elnéznie. Ezt a színházat túlságosan jól ismerem, s elnéző vagyok. Ez jó is, de rossz is. Az én véleményem nem tud segíteni a színházon. Az nem hagyja. Eleve rosszindulatot feltételeznek bennem, ami nem igaz, mert akkor nem foglalkoznék a színházzal. A kritikusnak van egy abszolút mércéje, ami abszolút szubjektív. Lehet igazságtalan azzal a színházzal, amivel szimbiózisban él, más színház rovására. Én kilenc évig voltam rendező Kolozsváron a magyar operánál, az pedig színház a négyzeten. Minden probléma hatványozódik. A színházat ismerem, mint emberi képződményt, állandóan benne vagyok, hivatalos fórumok se hagynak élni tőle s itthon sem – teszi hozzá tréfásan.
• Miért nem hathat a kritika a színházra?
• Nem tudom. Adott esetben nevekkel tudnám bizonyítani, mert XY eleve rosszindulatot feltételez rólam, mert ő is az, vagy korlátolt. Hathatna, ha mindkét félről okos emberek állnának szemben, feltételeznék egymásról az ügyszeretetet. Ha a kritikust is profinak tartanák, ha nem is 100%-osan. A véleménye helytálló lehet. Vagy a színész annyira hülye, hogy hülyének nézi a kritikus is. A színész eleve berzeng az ellen, hogy kritikát mondjanak, vagy írjanak róla. Ha elismerő bólogat és mosolyogva köszön. Ha nem az, már felhúzza az orrát. Ez egy ilyen népség. S a színházban mindenki ilyen. A színész a vezető elem. Mindenki hozzá idomul.

Nem is Jánosházyt nézem, hanem Biluskát, mit szól mindehhez. Hallgat és egyetért. Sőt, időnként megerősíti, amit a férje mond. Arra gondolok, nem egészséges színész és kritikus közt a házasság. Nem tisztem, nem is szándékom vitatkozni, mert nem ezért jöttem, de azért megkérdek annyit Jánosházytól:

• A kritikus miért nem írja meg azt, hol és mikor vagyok rossz? Hogy tanulnék esetleg az elkövetkezendőkben belőle. Csak általánosságokat írnak a színészről, nem elemzik mélyen, képszerűen egy-egy színész alakítását.
• Ez a színikritika rendeltetése-feladata a színész szerint – int le. – Hogy őt értékelje. A kritikus feladata nem az, hogy a színészre hasson. Mire az megjelenik, már az előadás rég megállapodott, nem is volna jó, ha felháborítaná. A jövő értelmében hathatna. de a közönséget kell megtanítani színházat nézni. Az írótól sem kívánhatod, hogy átírja a regényét, vagy a festő újrafesse a képét, vagy a zeneszerző más zenét szerezzen. Nem. Tanulja meg a közönség értőbben látni az előadást. A közönségnek a maga egész tömbjében lehet és van súlya, hogy hasson az előadásra.
• Nem volna jó, ha a kritikus bejönne a színházba és ott próbálna segíteni?
• Nem lehet. Én benne vagyok az ideológiai bizottságban. Tökmindegy, hogy mit mondok, mert abból semmit el nem fogadnak. Nem veszik komolyan. A kritikus feladata a közönséget megtanítani helyesen látni.
• Ez a színház feladata lenne – jegyzem meg.
• De a színház nem teljesíti. Csak a mutatójának teljesítése számít, a többi már nem. A színház rég könyvelési kérdés. Ott alakul ki a színház sorsa a könyvelők agyában. A színházban egy szelep a kritikus, aki követeli a polgár számára a jó előadást.
• Többet érne el vele, ha megpróbálna közös nevezőre jutni a rendezővel, színésszel még a bemutató előtt –
• De ha nem kérik, sőt tolakodásnak tartják, nem teszem ki magam annak, hogy mindenféle színészcipővel belém rúgjanak.

Biluska is közbeszól.

• Mózes Erzsi barátnőm. Melindát játszik éppen – meséli. – Odamegy Ottóhoz s olyan mai hangon szól hozzá, idefigyelj alapon. Bratyizott vele s egy óvatlan pillanatban végigsimított Ottó állán. Hát akkor ne csodálkozzék, ha Ottó lerohanja. S ezért nem szól a rendező! Váradon volt egy művészeti bizottság, színházértőkből és színházszeretőkből. Premier előtt két héttel nézték meg az előadást és a véleményük leválthatott színészt. Kijavíthatták a hibákat, a kis dolgokat, ami elviheti a darabot, nem a rendezői koncepciót. A dolgozók tanácsa meg se vitatja az előadásokat.
• Mindenütt baj van – teszi hozzá Jánosházy. – S egyik a másikból következik.
• Ez az. Ezt kellene kiabálni, hogy baj van – mondom, de nem találok értő fülekre. Megkérdem Biluskát, mit tart a legnagyobb hibájának. Visszakérdez. Egy ideig habozok, aztán mondom a magamét. Hogy kétszer kell nekirugaszkodjak egy jelenetnek, hogy jól sikerüljön. De ezen még tulajdonképpen nem gondolkoztam. Pedig ideje volna.
• Erényeim sincsenek – mondja. – Az önkontroll is nagy hibává fajulhat.

Ő sem hajlandó a hibáiról beszélni. Nem akarja kiteregetni. Vagy nincsenek. Aztán a kritikus kérdezi tőlem.

• Miért nem tud a színész is objektív lenni a kritikushoz?
• Mert sokszor dühíti, hogy megdicséri azt, aki nem érdemli meg.
• Inkább ejtsen át Leonardo da Vinci, mint meggyőzzön Luca da Presto, aki nagyon gyorsan dolgozott, de rosszul. Azt tudom értékelni, ami kijön. A kevesebb több. Akinek több van belőle – mondja kedvesen mosolyogva.
• Azt hiszem a kritikusra is kötelező volna a jól diszponáltság, a nyitottság az előadás megnézésekor, épp annyira, mint a színész számára. de valamit meg akartam kérdezni. Van-e versengési, vetélkedő szellem a hat magyar színház között? Például Kolozsvár- Vásárhely örök vita-partnerek. Miért van ez? Mennyiben befolyásolja ez a színészeket, színházakat?

Jánosházy felel.

• Régen volt. Most már jól fogna egy ilyen versengés.
• Mindig lemegyünk a Harag-rendezésekre. Esetleg Harag és Kincses között lehetne ilyen versengés. Jó lenne – mondja Biluska.
• Nincs más szemlélet a színházakban?
• Nincs – folytatja – Bár volna, ami a színjátszást illeti. Minden előadás annak a színháznak az arcéle lehetne. A kolozsvári ma egy kicsivel jobb nálunk. Ha mindig Harag rendezne, akkor lehetne egy egységes arcélről beszélni.
• A művészeten kívüli szempontok ott is erősek. A közönség profiljáról lehetne beszélni, ott van különbség – mondja Jánosházy György. – Van vásárhelyi és kolozsvári közönségszemlélet. De a színháznak már rég csak olyan értelemben számít a közönség, hogy bejöjjön és pénzt hozzon be. A közönség legmagasabb igényeinek a kielégítésére nem gondolnak. Valaki ambicionál valamit s akkor azt akkor is megcsinálják, ha nincs rá szereposztás. Azt kellene elérni, hogy a kritikában egy folyamatos politika révén a közönség ízlését feljavítsuk. Ez volna a kritika diadala. Ez hosszú évek kemény munkája viszont.
• A kritika nem hathat ennyire a közönségre.
• Elolvassa – vigasztalódik Jánosházy. – A színházon kívül is a színházért folyik a harc. Hogy idővel bevigye a közönséget azokra az előadásokra is, amelyektől most fanyalog. A tudat alakulása lassú folyamat. Ez a fontos és lehetséges feladata a színházkritikának.
• Más kritikussal osztja még ezt a nézetét?
• Nem tudom. Én így látom. Én is színművészetit végeztem, mint maguk, csak valamivel régebb, rendezőként. S vajon annak, aki a festészetről ír, kell tudnia festeni?
• Legalább annyira lehetne világos előtte ez a pálya, hogy tudja megállapítani azt, mikor rossz az előadás a színésztől s mikor a rendezőtől – vitatkozom.
• Az látszik. Ha a színész jó ötletei beépülnek, beleillenek a koncepcióba, akkor feltételezhető, hogy a rendezőtől jó az előadás. A koncepciótlan előadás esetében minden játék a színésztől jöhet, de sokszor ferdén sülnek el, épp ezért.

Biluska már nem jut szóhoz. Készülnek az esti előadásra. Együtt indulunk el. Kár, hogy nem Jánosházyt kérdeztem többet. Magamban elhatározom, hogy könyvet fogok írni róluk is. Hogyan látja a kritika, a színikritika a saját, illetve a színház feladatát. Érdekes kép derülhetne ki.

Lejegyezte: Nászta Katalin

Biluska Annamária (Kolozsvár, 1941. június 3. – ) erdélyi magyar színésznő, Jánosházy György felesége. 1963-ban végzett a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben. Egy évig a sepsiszentgyörgyi színház tagja, 1964–1973 között Nagyváradon, majd 1973–1978 között Kecskeméten játszott. 1978-tól a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház művésze. 1992-től a Gruppen-hecc kabarétársulat tagja is.^[1]

Alakításait nagyfokú játékosság, könnyedség jellemzi, csupa kedély, vérbő színésznő.

Főbb szerepei

• Carol (Tennessee Williams: Orpheusz alászáll)
• az iker Dromio (William Shakespeare: Tévedések vígjátéka)
• Mina néni (Móricz Zsigmond: Nem élhetek muzsikaszó nélkül)
• Ilma (Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde)
• Násztya (Makszim Gorkij:Éjjeli menedékhely)
• Steinné (Krúdy Gyula: A vörös postakocsi
• Dada (William Shakespeare: Rómeó és Júlia).
• Warenné (George Bernard Shaw: Warenné mestersége)
• Peacockné (Bertolt Brecht: Koldusopera)
• Bíróné (Móricz Zsigmond: Sári bíró)
• Ghertruda és Susanna kettős szerep (Carlo Goldoni-Kiss Csaba: A legyező)
• Elena Ceaușescu (Rom-Mánia című magyar játékfilm)

Díjak

• Poór Lili-díj, 2006

(Forrás: Wikipédia)

• Kárp György: Biluska Annamária laudációja
• Biluska Annamária. Cunyi. Én csak így tudok Biluska Annamária művésznőre gondolni, csak így tudom megszólítani. Még akkor is, ha laudációt kell mondanom róla az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület felkérésére. Ilyenfajta becézéssel csak a nagyon kedves embereket, a népszerű személyiségeket szokás illetni. És Cunyi ilyen: barátságos, derűs, jó humorú, mondhatni vicces ember. Már az sem szokatlan, ha a nagyon kezdő pályatársak az öltöző folyosóján Cunyi néniként emlegetik.
• A laudáció latin eredetű szó, a laudo igéből származik. Számos jelentése van, többek között dicséretet, védőbeszédet jelent, de azt is jelenti: méltatás. Méltatni valakit és valamit, aki és ami említésre méltó. És jelen esetben természetesen van kiről méltató szavakat mondani, van, akit dicsérni. Több évtizedes ismeretség alapján állíthatom ezt, hisz 1978-tól, mióta folyamatosan Marosvásárhelyen lép fel, gyakran voltunk együtt színpadon.
• Biluska Annamária Kolozsváron született. Kolozsvári gyermekéveit meghatározta az akkori nagy nevek által fémjelzett színházi élet: Szentes Ferenc, Márton János, Senkálszky Endre, Takács Paula, Jancsó Adrienne, Kemény Klio, Krémer Manci és maga Poór Lili, akinek a neve ma más összefüggésben is jelen van. Művésznőnk mondhatni ezeken a személyiségeken nőtt fel. Aztán következtek a marosvásárhelyi egyetemi évek, hisz a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben végzett, a színész tagozaton. Itt az ötvenes-hatvanas évek fordulóján olyan színházi egyéniségek irányították pályája alakulását, mint Tompa Miklós, Kovács György, Gergely Géza, Kőmíves Nagy Lajos, de színpadon láthatta a legendás Székely Színház művészeit, Kiss Lászlót, Borovszky Oszkárt, Tamás Ferencet, Csorba Andrást, Gyarmati Istvánt, Bányai Máriát, Kőszegi Margitot, Szabó Ducit.
• Az egyetem elvégzése után egy évig a sepsiszentgyörgyi társulat tagja, ezt követően majdnem egy évtizedig Nagyváradon játszott, majd 1973–78 között a kecskeméti Katona József Színház társulatának tagja volt. Ezek a vándorévek a pályakezdő színész számára igen fontosak lehettek, mert meghatározták személyiségének markáns vonalait, sokrétű, színes alapot biztosítottak karrierje további építéséhez. Dolgozott jeles rendezőkkel, mint Zsámbéki Gábor, Ruszt József, neves pályatársakkal, mint Szakács Eszter, Sára Bernadett, Gábor Miklós, és még sorolhatnók.
• De sorolni inkább az ő, azaz a Biluska Annamária szerepeit érdemes. Mert volt belőlük bőségesen. Csak 1978 óta, amióta folyamatosan a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház társulatának tagja, közel ötven szerepet játszott a színházban és ehhez még hozzászámíthatjuk a kabaré-fellépéseit, merthogy megalakulása óta tagja a Gruppen-Hecc Kabarétársulatnak is. Játszott klasszikus és kortárs színműben, megmártózott a komolyabb műfajban de a közönség elismerését főleg a vígjátékokban szerezte meg. Emlékezetes alakításai voltak a Steinné Krúdy Gyula A vörös postakocsi című darabjában, rendező: Kincses Elemér, Ráki Csávossy György: Év végi négykezes című ősbemutatóban, rendező: Hunyadi András, Olimpia Ion D. Şerban: Olimpia asszony panziója című vígjátékban, Mézesné Csiky Gergely: Cifra nyomorúságában, rendező: Hunyadi András, Marici Méhes György: Egy roppant kényes ügyben, rendező: Hunyadi András, Csuriné Tersánszky Józsi Jenő: Kakuk Marcijában, rendező: Kovács Levente, segédrendező: Kárp György, Ogudalova Osztrovszkij A hozomány nélküli lány című darabjában, rendező: Kincses Elemér. Címszerepet játszott George Bernard Shaw Warrenné mestersége című című darabjában, rendező: Dan Alexandrescu, és Gabriela Zapolska Dulszka asszony erkölcse című színművében, rendező: Hunyadi András. ő volt Kvasnya Gorkij Éjjeli menedékhely című darabjában, rendező: Kincses Elemér, és a Súgónő Sütő András Álomkommandójában, rendezte: Seprődi Kiss Attila. Móricz Zsigmond Sári bíró című darabjában a Bíróné alakjában volt emlékezetes. A pályakezdő rendezők is szívesen bíztak rá szerepet: Mrs. Timmist alakította Arthur Kopit Szárnyak című művében, Theodor Cristian Popescu vizsgarendezésében, Pápai Márta vizsgaelőadásában pedig Belisa anyja volt Federico Garcia Lorca Don Perliplin és Belisa szerelme a kertben című darabjában. De ő volt Peacockné Bertolt Brecht – Kürt Weill Koldusoperájában, rendező: Kincses Elemér, Matildé Giulio Scarnacci – Renzo Tarabusi Kaviár és lencse című vígjátékában, rendező: Gáli László. Bokor Péter rendezésében Az anya szerepét alakította Milan Kundera Jaques és gazdája című darabjában, míg Novák Eszter rendezésében a 3:1 a szerelem javára című darabban ő volt a Női szpíker. Molnár Ferenc A testőr című művében ő volt A mama, rendező: Lohinszky Loránd. Jelenleg a Liliomfi című zenés vígjátékában láthatjuk színpadon, Kányai szomszédasszonyának szerepében.
• Egy lexikon-szócikk azt írja róla: „Csupa kedély, vérbő színésznő, nagyfokú játékosság, könnyedség jellemzi alakításait.” Mit tehetnék hozzá? Maradjon meg a kedélyed, játékosságod, könnyedséged további pályád során – mindannyiunk örömére. Zárszóként még csak ennyit: megtiszteltetésnek tartom, hogy én ajánlhatom Biluska Annamária színművésznőt az EMKE által adományozott Poór Lili-díjra.

Jánosházy György (Kolozsvár, 1922. június 20. – Marosvásárhely, 2015. február 20. előtt) költő, műfordító, kritikus, szerkesztő. Biluska Annamária férje.