Krizsovánszky Szidónia

                                                                                                                                             (1983)

• Miért lettél színésznő? – kérdem tőle negyedik emeleti lakásukon, Sepsiszentgyörgyön. Szidi összegörnyedve ül a kanapén, gondterhelt arckifejezéssel, mint szinte mindig.

Számomra sokat jelentett Szidi. Még kamaszlány koromban olvastam édesanyja regényét róla, ami Szidi bevallása szerint saját naplójának felhasználásával készült. Regényes képzetek fonódtak bennem Szidi alakja köré. Későn ismertem meg, addigra már a regényt is elfelejtettem, de megmaradt valami belőle, mert mindig kerestem a barátságát. Hébe-hóba sikerült is egymáshoz közelebb kerülnünk, de igazából és tartósan sosem. Valószínű más „szférában” élünk, mozgunk. De mindig nagyon érdekelt, amit színpadon művelt, és sokszor, annak ellenére, hogy nem olyan közeli, tehát közvetlen kolleganőm, akit épp emiatt nem láthatok tisztán, meglepett egy-egy alakításával. Ilyen volt a Mirigy, a Gertrudis, Éva (Sütő: Káin és Ábeljéből), Dudgeonné Shaw: Az ördög cimborájából.

• El sem tudtam volna mást képzelni – mondja. – Verseket szavaltam állandó jelleggel az iskolában, szavalóversenyeken, és mindig nyertem. Csak egyszer voltam második. Még fizikaórán is verset mondtam. Mindenki örült neki. Nagy Réka felettem járt és mindenki csodálkozott, mikor bejutott a színire, hogy lehetséges, mikor sosem szavalt… Azért lettem színésznő, mert más pályán nem mondhattam volna verset… Tovább nem képzeltem el. Jártam népművészeti iskolába is, a színjátszó csoportba, de nem engedtek játszani, nem akartak „elrontani”, azt mondta a tanárom: „rontson el a főiskola”… - nevet. – Így kerültem be, tele nagy önbizalommal, hogy én mondok a legjobban verset. Aztán jött a nagy csalódás, amikor kiderült, ez nem elég… Nagyon gátlásos voltam végig, amíg rájöttem egy titokra: ha teljesen elbújsz a figura mögé, nem te látszol… Felépítesz egy érzelmi világot, ami nem rólad szól… a főiskolán vergődtem. Akkor jöttem rá, hogy nehéz eset vagyok… a módszert még nem tudtam, de önbizalmam már nem volt. Sovány is voltam. Már akkor elkezdtek üldözni az „öregasszonyok”…
• Kialakíthat magának egy módszert a színész?
• Kialakíthat, de azt hiszem, újra és újra kell alakítania. Mikor itt volt Taub egy továbbképzőn, senki sem tudta megfogalmazni… Minden szerep mást kíván. Az, hogy egyetértek a szereppel vagy sem, mennyire tudom magamon keresztül megközelíteni, minden pillanatát értelmileg-érzelmileg motiválni… Itthon szoktam megcsinálni, mert itthon nyugodtan végig tudom gondolni… Fel kell építeni a szerep körül azt a világot, amiben történnek a dolgok. Mihelyt megkezdődik a munka, összekapcsolod az életed is azzal, amit csinálsz, mindig mindent megpróbálsz összefüggésbe hozni a szereppel. Egyik módszerem éveken keresztül az volt, ha kaptam egy szerepet, csak a körül olvastam, olyasmiket, ami ahhoz vitt közelebb. Például a Gertrudisnál nekifogtam olvasni a magyar történelmet. Benne éltem, abban a világban, korban. Egyszer kezembe került egy tanulmány Gertrudisról, az emancipálódó nőről – ettől vált aztán minden világossá. Mindig megpróbálom megvédeni a figurát, hiszek benne. A Mirigyet is „megvédtem”, amikor le tudtam fedezni minden pillanatát, felépítettem Mirigy érzelmi életét. Például milyen vérlázító, hogy az ördögfiókák megeszik a lányát! Vagy, hogy Csongor azért beszél olyan durván vele, mert ő már öreg, csúnya, stb. Nehezebb annak, aki nem azonosul a szereppel, sokkal keményebben meg kell harcolnia a figurával. Pontosan, tisztán kell tudnia mikor mit, miért csinál az a szerep.
• Ez a biztosabb módszer?
• Az ösztönök minden művészetnél feltétlen segítő tényezők, ha a tudat jól irányítja őket. A tudat korbácsolja fel az ösztönöket is. Végiggondolod az egészet, hogy meginduljon valahonnan az érzelmi szál is. Gondolatilag hozod a bizonyos szituációba magad. Persze, itt már a fantázia is közbelép. Ezek az összetevők: fantázia, értelem, érzelem és kivetítési képesség – ezek a színészi tehetség összetevői.
• Pályád során hogyan jöttél rá erre?
• Nem vagyok ezekben sem biztos. csak őrlődöm. Periódusonként változik a véleményem erről. Mikor elolvastam Brook-ot, megdöbbentett, mennyire le vagyunk maradva… Egy dolgot őriztem meg belőle mégis; a halott színház fogalmát. Amikor valami rosszat látok, az halott színház. De azt sem tudom egész pontosan megmondani, hogy mikor jó, vagy rossz valami. Legfeljebb érzem, és sokáig gyötröm a fejem, vajon miért nem tetszett. Aztán rendszerint rájövök, hogy valaki lespórolt valamit…
• Mit spórolhat le egy színész?
• Munkát. Nem figyel oda. Érzelmet, indulatot.
• Látszik az alakításokon, ki hogyan dolgozik?
• Akkor hogy lehet megkülönböztetni a színészeket?
• Az egyik az, hogy szívesen nézem-e, és hiszek-e neki, vagy pedig nyugtalankodom miatta. Ha elkezdek aggódni érte, drukkolni neki, azt jelenti, hogy gyengén áll a lábán, nincs biztonságérzete. Amelyik elragad, azért nem kell aggódni, az észrevétlenül belerángat a játékba. De ugyanaz a színész is változik, periódusai vannak a színésznek. Nem úgy van, hogy tehetséges vagy nem. Hanem vannak jó szakaszok az életében, s a körülmények folytán ragyogó lesz. Aztán egyszer csak valami következtében kiürül.
• Lehetne rokonítani egymás között a színészeket? Kiket sorolnál egy kategóriába, és milyen alapon? Te kik közé sorolnád magad?
• Pillanatnyilag mélyponton vagyok, magammal sem vagyok jóban, tehát nem tartozhatnék sehova… Dehát sokféle osztályozás lehetséges. Olvasd el Popper Péter Színes poklát erről. Nem lehet kategorizálni a színészeket, mert azonnal hamissá válik az egész értékítélet, értékrend. Nincs olyan, hogy tudatos és ösztönös, például. Szerintem a kettő között van az igazi. Én mindig szégyelltem, hogy nem tudok például utánozni, sokszor tehetségtelennek érzem magam, sok mindenre képtelen vagyok. de ha keményen dolgozom, sok mindent fel tudok építeni, egy érzelemsort, hogy az több is legyen, mint a valódi élet, mert tudja isten, ott többet érez az ember… Az életben olyan egyszerűen reagálunk. A színpadon sűríteni kell. Akkor voltam a legboldogabb, amikor leplezetlenül eljátszhattam mindent, ami fáj, nem kellett visszatartanom, mint az életben…
• Melyik szerep volt ez?
• Éva a Káin és Ábelből. Ez volt színpadi életem csúcsa. A Bethlen Kata pedig az én külön iskolám, akadémiám volt, amit végig kellett járnom, hogy megtanuljak érzelmeket felhozni magamból és játszani is velük. Nemes Leventének köszönhetek sokat, mert rettenetesen megkínzott.
• Mit jelent az, ha valakinek rendezője van?
• Az gyönyörű dolog. Amikor minden összejön, a rendező bizalma, a jó darab, ha bízhatok a partnerben és önmagamban, akkor csodálatos. A rendezőtől elsősorban bizalmat várok, hogy megérezze, mikor kell közbelépnie, segítenie. Addig lehetőleg ne zavarjon – nevet újból. Kis szabadkozó nevetések ezek. – Nem tartom helyesnek, ha a színészek ráfogják a maguk tehetségtelenségét a rendezőre. A színész diplomás ember, s pont olyan alkotója kell legyen az előadásnak. A rendező koordinálja, olyan hangulatot, világot kell teremtsen, amiben élni lehet és mozogni.
• De megteremti ezt a világot?
• Néha igen. Egy közösségben felelősek az emberek egymásért. A csapattól is sok függ. A Káin és Ábel öt szereplője közt nem volt, aki elrontsa a játékot, remekül dolgoztunk. Ez az igazi, amikor mindenki olyan ingerülten beszél róla még évek múltán is. Egy rossz darabért senki sem lenne ennyire ingerült. Mindnyájan felelősek vagyunk a rendezőért. A rendező új fogalom, nem régi.
• Annyit azért elismerhetsz, hogy óriási egyéniségnek kellene lenned ahhoz, hogy rendező nélkül is nagyon jó legyél. Mint például Visky vagy Zsoldos. Ha a rendező semmilyen világot nem épít fel, nincs miben elhelyezkedned. Én tudom, hogy nem lehet csupán a rendezőt hibáztatni, de ahhoz, hogy kimagasodhass egy gyenge produkcióból, félőrültnek és megszállottnak kell lenned, aki mindenkor szembeszáll a fantáziátlan, koncepciótlan rendezővel. Aki szidja a rendezőt, az igényli is. Aki lemond róla, annak mindegy ki ül a nézőtéren.

 Kicsit indulatosabb leszek, mert Szidi egyértelműen arra a cikkre céloz, ami nemrég jelent meg a Brassói lapokban, s amiben rendezőink középszerűségét „szidom”. – Akinek nem megy ez a műfaj, hagyja abba. Kevesebb kárt okoz vele.

• Ez olyan, hogy nem lehet abbahagyni. Olyan is volt, hogy tehetségtelen periódusban voltam és nem hagyhattam abba, mert ez a munkám. Sajnos, senkit sem lehet kicserélni. Magunkat sem. Elfáradnak az emberek, aztán újrakezdik. Persze, az igazi tehetség mindig regenerálódik, újjászületik. de ilyen csodálatos rendező nagyon kevés születik erre a földre.
• Egy rendszernek csak kell lennie, a színpadra „tett” világban, és ezt a rendező teremit meg, ha megteremti.
• Én általában az olvasmányaimba is azt keresem – folytatja Szidi, - van-e erőt adó, vagy bíztató jellege. Ha nincs, nem szabadna világra jönnie. Sokféle irodalmat olvasok, és egyszerűen allergiám van a „leleplező irodalomtól”, amelyik csak vájkál, és azt mutatja be, hogy az élet szörnyű, kibírhatatlan. Az jó, ha feltárjuk a hibákat, de a művészet ott kezdődik, amikor egy fénysugarat ad. Néha, Albee-t olvasva az az érzésem támadt, hogy a művészet többet ártott, mint használt a világnak. Már lassan ott tartok, hogy csak orosz irodalmat olvasok, mert abban biztos lehetek, hogy valami embert megtartó erő is lesz. A színpadon is ilyen értelemben kell jó irodalmat és jó színházat csinálni. Ezért félek, ha egy rendező dekadens, vagy destruktív, mert akkor mit fog mondani a színpadon? Haragot halálosan szerettem, lelkes, nagyszerű ember, aki sugározza maga körül az élet értelmét. Az a korszak, amikor végigcsináltuk a Csongor és Tündét, Káin és Ábelt, Bánk bánt, ilyen optimista volt. Önbizalmunk volt, egymás iránti bizalmunk is… Igaz, hogy a Káin volt az, amikor halálosan elfáradtam. Itt jön közbe a színház műsorpolitikája, t.i. két hónap alatt hatvan előadást lejátszani, ledarálni ebből lélekölő volt. Meghalt, eltemettük. A kolozsvári színház még három év múlva is elővehette. A Házmestersiratóból is egymás után letekertünk negyvenöt előadást… Idő sem volt újra töltődni lélekkel, érzelemmel. Ilyenkor „következik be” a halott színház. A nagy előadásoknak szintén vannak periódusai. Előadásonként változik. Nem kell csodálkozni a sokféle kritikán. Két egyforma előadás nincs, két egyforma kritika sem lehet.
• Ez igaz. Mi lenne a kritika feladata szerinted?
• Ha lennének képzett, dramaturgiát végzett kritikusaink, s nem csak egy átlagos néző pillanatnyi jókedve vagy rosszkedve szerint írnának… Mert vannak becsületes kritikusaink is, akik nem próbálnak okosabbak lenni, mint amilyenek…
• Előfordult, hogy igazat adtál a téged bíráló kritikának?
• Az is előfordult, bár nehezen ad igazat az ember, mert én tudom, hogy rossz voltam, de nem jó, hogy lelepleznek mások előtt. De általában nem tudományos alapon bírálnak, hanem pletykaalapon. Van, aki hisztériás, és minden főszerepet irigyel tőled, de ha epizódszerepben lépsz föl, agyondicsér. Vagy pedig megálmodja, hogy milyen kellene legyen egy előadás és leírja az álmait, ahhoz viszonyítja az előadást. Ez már eleve hibás szempont. Ha bízhatnánk bennük, komolyan vehetnénk az észrevételeiket és a játszma nagyon szép közös játszma lehetne. Ha jönne egy becsületes kívülálló szem, aki elmondaná… de erről sajnos szó sincs. Egymás ellen dolgozunk, ingerültek vagyunk. Pedig egymásért kellene dolgoznunk, hogy egymást megtartsuk szépnek…
• Mi a legrosszabb egy színházban? Mennyire lehetnek őszinték egymáshoz a színészek?
• A csapat, az egy darabban szereplők gárdája általában összeáll, de ez mindig mások ellen történik. Őrült tévedés, hogy más kárára jók lehetünk. A partnerem kárára nem lehetek jó. A közönséget el lehet „hitetni”, de ez nem jó. Csak teljes egyetértésben lehet igazán jól dolgozni. Persze, fennáll az a helyzet, hogy kevés a jó darab, a jó szerep, s aki kimarad, annak fáj, ez vezethet aztán oda, hogy egymás ellen éljünk… mert kevés a kenyerünk. Ezt lehet civilizáltan is csinálni, de ez tény…
• Kevesebb emberből kellene álljon a színház?
• Nem! Megfelelő mennyiségű feladatra lenne szükség, hogy mindenki találjon lehetőséget az önmegvalósításra. De ez utópia a színházban. Annyi minden akadályoz ebben, műsorpolitika, bérletelőadások, hajsza, amiben egy csomó minded tönkremegy. Arról nem is beszélve, hogy a rendezőknek mennyire kényelmes egy kipróbált emberrel dolgozni, aki pont „azt fogja csinálni, amit ő elképzel” s ez neki kényelmes. Így egy csomó ember kiesik a látószögéből. A színész pedig, aki nem kap szerepet, egy idő után alkalmatlanná válik, és az élet észrevétlenül eltelik…
• Számít az, milyen ember a színész, ami az alakítás minőségét illeti?
• Feltétlenül. Minél több mondanivalód van, annál több ember vagy, annál többet is mondasz. Van, aki hitványnak tűnik, de színpadon csodálatosan megvalósítja önmagát, mert neki csak ott sikeredik. Megtanulta elmondani magát a színpadon, de az életben vagdalkozik. A másik pedig, aki nagyon erőteljesen elhasználta magát a színpadon, sokat dolgozott, stb. az kikészül, mert igénybe vette az idegrendszerét a sok-sok nagy feladat. S úgy néz ki, elviselhetetlenné vált a környezete számára, mert elviselte, elhasználta az idegrendszerét. Minél tehetségesebb valaki, annál könnyebben termeli újra magát. Nőknél azért fordul elő ritkábban ez az „elhasználtság”, mert sokkal kevesebbet dolgoznak, mint a férfiak, kevesebb a női szerep. A drámairodalom amúgy sem bánik bőkezűen a színésznőkkel, tehát olyan darabot venni, ahol kimondottan csak férfiak játszanak, kegyetlenség a nőkkel szemben.
• Többször említetted az önmegvalósítást. Hogy érted ezt?
• Mivel nem azt játszom, amit én akarok, nem mindig arról van szó, hogy megvalósítom magamat, mert nem minden szerep ad erre alkalmat. Nekem például a Bethlen Kata volt az, ahol azt mondhattam el, ami igazán érdekelt…
• Milyen funkciója van egy színháznak a társadalom életében?
• Önismereti. Először is tükrözze az életünket, segítse. Bíztató, erősítő funkciója van. Érezze a néző, hogy valami megvilágosodott előtte, valami érthetőbbé vált, valami megtisztult. Nemesebb lesz, ha egy-két órára is, a néző élete. Ehhez mindig forrni kell a színpadon, legyőzni a közönség közönyét, elragadni, a játék részesévé tenni. Ezután beszélhetünk csak hatásról. De a Kaktusz virágának is létjogosultsága van, mert kikapcsolja, megpihenteti a nézőt… Sokat gondolkoztam azon, hogy van-e jogom átsugározni az én fájdalmam a közönségnek? de azt hiszem, a fájdalom megtisztítja az embert, erősebbé teszi. Éppúgy, ahogy a könnyűzene ellágyít, a klasszikus pedig megerősít pld.
• Mennyire fontos a színész világnézete?
• Nagyon fontos, és előbb-utóbb kiderül. Az lenne az ideális, ha mindenki valami nagyon szép dologért csinálná ezt a pályát, s nem önmagát akarná csupán fitogtatni.
• Tehát nem csak önmegvalósítás akkor ez a pálya.
• Így szól hozzá. Önmagamat megmutatom, így tudok részt venni ebben a nagy építkezési folyamatban. Ez a mi fórumunk. Ha úgy tudok hozzászólni, hogy tessék másoknak, megnyugodhatok, hogy hasznos vagyok, nem élek fölöslegesen, vagy mások kárára. Ez megnyugtató. Ezen a pályán különben a közösségi szellemet, az egymás iránti irgalmat, türelmet tartom a legfontosabbnak. Egymás ismeretét. Én megismertem egy olyan közösséget, ahol, ha nem is 100%-osan, de megközelítették az ideális színházi közösséget. Normáik voltak. Nem lehetett durváskodni egymással, nemtelenül rágalmazni egymást, mert kidobott volna a közösség. Egy bizonyos szint alatt játszani sem lehetett. Ez volt Szatmár. Aztán mikor idekerültem, ahol a színészt hátba lehetett vágni, sértegetni, küldözgetni – azt mondták ez az őszinte viszony. Szerintem csak az volt, hogy nem tudtunk viselkedni. Már magam is csodálkozom, hogy lehetek ennyire fásult, közönyös, hiszen megtanulhattam, hogy senkit nem lehet magára hagyni… De itt „csapatokban” kellett harcolni. Sokfajta elképzelésen és világnézeten keresztül… Ez is meghatározza a dolgokat. Szatmáron egy korosztály volt, és felnőtt emberek módjára viselkedtek. Ha nem kapott valaki szerepet, legfeljebb fájt neki, de nem jelentette azt, hogy ki kell nyírni az illetőt. Az is igaz, hogy az ifjúságom négy éve volt az, és nagyon jól éreztem magam, ott éreztem először talán teljes jogú embernek, színésznek magam, s ez sokat számít… Az utóbbi időben engem nem bántottak. Mindenkit megkértem, ne közöljön velem semmit… de nem vagyok biztos abban, hogy nem-e bántottam meg valakit a közönyömmel… Most, hogy fél éve nem játszom, szinte színésznek sem érzem magam, úgy érzem, jogom sincs a színházról beszélni, hiszen pillanatnyilag nem vagyok színésznő.
• Ismered-e saját magad?
• Rengeteget foglalkozom magammal s a világhoz való viszonyulásommal. Amikor nem dolgozom, pánikba esem, bár most már egyre inkább rám kérgesült a közöny, így védekezem. De azt hiszem, valami megpattant bennem… félek a színháztól. Attól félek, ha játszani kell, nincs mit mondanom. Félek a rossz feladatoktól. Most már egymás után kétszer is éreztem, hogy rossz vagyok, mint a bűn, de ha megfeszülök se tudok odafigyelni, mert nem érdekel… Azt hiszem a Káin és Ábel mérgezett meg. Ez után olyan igényes leszel, hogy kisebb feladatokat nem tudsz megbecsülni, nem tudsz kellőképpen örülni nekik.
• Ami a vidékiséget illeti, mi a véleményed?
• Voltunk nagyszerűek, jók, közepesek és nagyon rosszak. Attól függ, történik-e valami, elindul egy folyamat, ami összetartson egy csoportot. Kaptunk ilyen-olyan kritikát is. Goethe vidéken élt, de senki nem mondhatja róla, hogy vidéki volt. De a vidéki azt jelenti, hogy rossz, posványos, semmitmondó előadás. Az nem attól függ, hogy hol történik, hanem, hogy miért csinálták, mit akartak, mennyit akartak, a mindenséghez mérték magukat vagy a semmihez. A kisvárosnak vannak tulajdonságai, amelyek megszabhatják a gyenge ember életútját, „hagyj békén, jó vagy te nekünk”, ha megbírálnak, megvigasztal a környezeted. Csendesebb a harc, alacsonyabban repülnek a macskák… stb. De vidéken is álmodhatnak szépet, nagyszerűt, s a fővárosban is gyárthatnak selejtet.
• Mennyire tehető felelőssé egy színész, egy színház a közönségéért?
• Az igazán nagy művek és szép dolgok népszerűek is voltak mindig. Például Tolsztoj Anna Kareninája. A színházban is van egy ilyen. Az igazán emberi, mondanivalóval telített előadás nem létezik, hogy hidegen hagyja a közönséget. Szeretheti a könnyű dolgokat is, nem tudja pontosan, hogy becsapták, csak másnap nem érez semmit. Egyszer beültem egy operettre és néztem a közönséget. Halálosan fáradtan nézte. Nem volt féktelenül boldog. Csak azt hiszi, hogy neki ez kell. Az igazán jó előadást feltétlenül honorálja. Most már odajutottam, hogy valamennyire érzem a közönséget, megérzem, mikor mennyire érez. Boldog állapot, amikor át tudtam valamit menteni. Felelősek vagyunk, hogy mennyire tudjuk meggyőzni. A nagy forró dolgokban találkoznak az ízlések is. A nagy örömben és a nagy bánatban eggyé válik az emberiség. Elsősorban hatni kell a színpadról, a színpadon. Ez az elsődleges követelmény. Utána jön az, hogy miért, milyen irányban, stb. A közönség udvarias. Tapsol. De taps és taps között különbség van. A csendekben, a nevetésekben mérhető le igazán a siker. Kiszolgáltatott pálya mindenképpen. Nem készülhetsz módszeresen. Annyit tehetsz, hogy úgy élj, hogy bármelyik pillanatban készen állj, ha ugrani kell. Különben a színészeket így lehetne rangsorolni; ki mennyire hisz a színházban, mint életmentő fórumban. Mi a fontosabb nekik, önmaguk, vagy a színpad. Sok színész csak exhibicionizmusból színész, ezek eleve az alacsonyabb fajtájú színészekhez tartoznak. Vagy, hogy mennyire tud fegyelmezett lenni az a színész, mennyi áldozatot képes hozni a színházért. Vagy a közönségért játszik? a fizetésért? vagy, mert nem tud egyebet? Vannak, akik rendszeresen megspórolják magukat a közönségtől. Megvan a hangjuk, a mozgásuk, rutinból dolgoznak, és így vészelik át ezt a pályát. Ez a legveszedelmesebb fajta, mert nehezen leplezhető le. Van, aki élet-halálkérdésnek érzi, és nem sajnál semmilyen áldozatot. Vannak, akik csak önmagukban gondolkodnak és nagyon rossz partnerek esetleg. Az ilyeneket megtapsolja a közönség, megdicséri a kritika, csak a környezete tudja, hogy lehúzta az előadást… Mindennél többre tartom a jó partnert. Mikor Visky először volt a partnerem az ördögfiókában, elállt a lélegzetem, hogy ezt így is lehet? Elindult egy valódi játék. Például a Házmestersiratóban lehúztak, de keményen odafigyeltem, s ezzel rengeteget segítettem a partnereimnek, persze a közönség számára láthatatlanul. Ezt Szatmáron tanultam, hogy mennyire fontos a segítség, az odafigyeléses játék, még ha nem is lehetsz a legjobb. Visky olyan, hogy feldoppingolja a környezetét az idegrendszerével, áldás az ilyen, mert nem hagyja lazsálni a többieket. Még haragot is vált ki, hogy mit akar még, miért ilyen nyugtalan, de ez a jó… Az ember nagyon megronthatja a környezetét a közönyével, az „Á minek, miért” magatartás megmételyezi a közösséget. A másik a lelkesedésével feldobhatja a társulatot.
• Tehát nagyon fontos a színész egyénisége is ezen a pályán.
• Minden színésznek van egyénisége, kinek erősebb, kinek gyengébb. Csodálatos volt a főiskolán, hogy két évig szelektáltak. Én se tudnám három vers után megállapítani valakiről, mennyire tehetséges.
• A duplaszereposztásról mi a véleményed?
• Engem már rég nem bánt ez a dolog. Döntse el a színpad, ki a jobb, a gyengébb álljon félre.
• S a színpad dönti el mindig ezt?
• Nem történnek mindig igazságosan a dolgok. De ha egyenlők a feltételek, kiderül. Ez becsület kérdése is. Mert egyenlő feltételek nem létezhetnek, s ilyenkor igazságosság sincs.
• Mennyi szubjektivitás engedhető meg ezen a pályán? Egyáltalán, létezik objektivitás?
• Azt hiszem, létezik egy darabig, hogy kb. mit várhatsz el egy színésztől. Van egy olyan is, hogy hat-e rám az a színész? Stieff Magdával például nem kedveltük egymást, de hatott rám a színpadon. Volt olyan is, akit láthattam rossznak is, jónak is.
• Ilyen alapon nincs is rossz színész.
• Nem tudom. Nem is nagyon tudok ítélkezni. Ahogy telik az idő egyre kevésbé merek. Legfeljebb érzem, ha valaki jó, Van olyan is, aki hiába lelkesedik, mégsem jó. Rosszul lelkesedik. Állelkes.
• Hogy alakulnak ki a sablonok?
• Nem is tudom, hol kezdődik, mikor lesz egy színész sablonos. Nemrég láttam Kovács Györgyöt a tévében, hát elrémültem, ugyanaz a hanghordozás, gesztusok, stb. mégis mindig nagyszerűnek tartottuk. Inkább arról lehet beszélni, hogy hiszel-e annyira a figurában, hogy elhiteted-e a közönséggel, hogy te vagy. Luis de Funes, vagy Birlic is „sablonosak” voltak, ha úgy vesszük. Azt hiszem, hogy a sablon és a rutin valami közös dolog, egy tőről fakad. Amikor nem veszek magamnak annyi fáradtságot, hogy egy új világot keressek, vagy nem dolgozom meg azért a szerepért. Akkor válsz sablonossá, amikor nagyon könnyen megy valami…

Amikor egy társulatnál vagy ugyanazzal a színésszel, befejezhetetlennek tűnik, mint ahogy az is, az eszmecsere a színházról. Ezért hát nem is fejezzük be. Folytatjuk minden egyes alkalommal, amikor közös munkáról, színházról van szó.

                                      Lejegyezte: Nászta Katalin

Krizsovánszky Szidónia

(Kisiklód, 1944. jún. 14.–): színésznő. 1965-ben végzett a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben, majd négy évig a szatmárnémeti Színház tagja volt. Onnan a sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színházhoz szerződött. Tragédiákban és vígjátékokban, hagyományos és nem hagyományos építkezésű drámai művekben egyaránt sikerrel szerepelt. Alakításait bensőségesség, érzelmi-indulati telítettség jellemzi. A hetvenes években gyakran szerepelt a Bukaresti Rádió m. nyelvű adásaiban. A nyolcvanas években egy baleset egy időre visszavetette művészi tevékenységében. F.Sz.Marianella (Goldoni: A furfangos özvegy); Heavenly (Williams: Az ifjúság édes madara); Gertrudis (Katona J.–Illyés Gy.: Bánk bán); Árva Bethlen Kata (Kocsis I.); Dudgeonné (Shaw: Az ördög cimborája).(Forrás:Magyar Színházművészeti Lexikon)

Komédiás szolgálat szakadék fölött (Búcsú Krizsovánszky Szidóniától)

2014. December 11., csütörtök,Közélet

Tiszavirág-életű „teremtménye” a színésznek. A lélek mélyéről felszakadó szó és moccanó gesztus születése pillanatában szétpattan az Időben. És ő mégis nap mint nap teljes sorsával áll a perzselő dobogóra szolgálni.

Páratlanul szép és igaz pillanat az Yvonne, burgundi hercegnőben két pályatársunk szolgálata. Gizi és Szidi állt az ajtó mögött. Kezükben egy-egy csinos esernyő – Gizi magasba tartotta, Szidi maga mellett. Egyik szálfaegyenesen állt, a másik meggörnyedve. Mint két artista a sorsdöntő halálugrás előtt. Előttünk állt két rejtélyekkel teli sors. Az ernyőkbe kapaszkodva, végszóra várva. Csak álltak. Döbbenetes volt szuggesztivitásuk. A gesztusban, tekintetben, tartásban felsejlett a kihívásokkal teli komédiás-sors minden szépsége és kockázata. Olyanok voltak, mint két ember „kötélhágcsón szakadék felett” (Józsa Attila).
Néhány órával ezelőtt kellékesernyőjét képzeletben visszavitte a kelléktárba Gertrudis koronája, Mirigy varázsszerei mellé, arcának redőiben szerepsorsa sok titkát magával mentve az Időben, Szidi örökre kilépett a Játékból.
A kiváló néprajzkutatónak és írónak, Nagy Olgának és Krizsovánszky László református lelkipásztornak, tisztviselőnek a lánya, Szidónia 1944-ben született, 1965-ben végezte a marosvásárhelyi Színművészeti Intézetet, 1965–69 között a Szatmári Színház, 1969-től a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház művésze.
Mirigy (Csongor és Tünde), Gertrudis (Bánk bán), Károlyi Zsuzsanna (Móricz Zsigmond – Boszorkány), Éva (Sütő András – Káin és Ábel), Olga (Csehov – Három nővér), Virág a végtelenben (kortárs erdélyi költők előadóest), lemez, tévéfelvételek szereplője... Ezt a pályaívet törte ketté egy kegyetlen autóbaleset, amelynek következménye egy hét évig tartó vergődés a pálya szélén. Kálváriája egybeesett azzal a korszakkal, amikor egyre több pályatárs keresett máshol, más csapatot magának. Látta, hogy egyre kevesebben vagyunk...
Két műtét között jelentkezett szolgálatra. Egyik jelenetben tiltásunk ellenére, műtött lábbal letérdelt. Hazavitték. Fellépni már nem tudott.
1995-ben véletlenül tudtuk meg, hogy számára véget ért a 30. évad. Próbára vártuk. Töprengtem, milyen szavak illenek az ő megkeserített színészsorsához, amikor kivágódott az ajtó, és ragyogó arccal ott állt Szidi. „Gyerekek, 12 perc alatt jöttem be otthonról – bot nélkül.” Annak a pillanatnak az igazságát nem szabadott megtörni. Amit akkor nem mondtam el – közel húsz év múltán fogalmazom meg: Fel­mérhetetlenül sokat vesztett a közönség és Szidi a „kényszerleszállás” éveiben, de ő méltósággal viselte sorsát, szívósan tanult és mondott verset, nyitott maradt mindenki gondjával szemben, és csökönyösen hitte, hogy az ő állapotában is köteles hivatást teljesíteni.
Szidinek méltóbb ajándékot nem adhatok a pályatársak nevében a búcsúzáskor, mint annak az asszony­nak az üzenetét, akit Marosi Ildikó így jellemez rá emlékezve: „Mintha a szivárványt akarnám konzerválni vagy a vízesést megállítani”. Az az asszony a Versmondás Nagyasszonya, Babits, Áprily, Vajda János, Bartalis János és sokaknak megszólaltatója. Levelezőtársa, barátja Szidihez írt leveléből idézek: „Sohasem felejtem el azt a forró élményt, amit azon az októberi napon szereztél nekem a Tüzek előadásával. Megrázóan nagy és szép volt.” Tessitori Nóra.
Krizsovánszky Szidónia senki mással össze nem téveszthető árnyalt, gazdag hangja sok tízezer emberhez jutott el televíziós felvételek, hanglemezek útján. Hogy ez a hang mikor, hol és kinek a lelkében moccant valamit, az titok. A Teremtő titka, aki őt meghívta erre a példaadóan igaz szolgálatra. De Tamási Árontól tudjuk, hogy aki csak annyit tesz, hogy a világ egyet moccanjon előre, nem élt hiába. Még akkor sem, ha egy ideig csonka az az élet.

László Károly

(Forrás: http://3szek.ro)

 Krizsovánszky Szidónia

Születési adatok: 1944, Kisiklód

Tanulmányok:
1965 – Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem

Beszélt nyelvek: magyar, román, angol

Elérhetőség: szidimici@yahoo.com

Pályakép: 
Szerepek az egyetemen:
1962/63 Ada Simion – Sidonia Drăguşanu: Leányok (r. Gergely Géza)
1964/65 Gamalie Nicoleta – Baranga Aurel: Kerge birka (r. Tarr László, Tompa Miklós)
1964/65 Lyubov – Maxim Gorkij: Az utolsók (r. Kovács Levente, Tarr László, Tompa Miklós)
1964/65 Rebecca – Arthur Miller: A szálemi boszorkányok (r. Tarr László, Tompa Miklós)

Szerepei a Szatmárnémeti Északi Színháznál:
1965/66 Mia – Paul Everac: Véletlen találkozások (r. Kovács Ferenc)
1965/66 Dolly – G.B.Shaw: Sosem lehet tudni (r. Cseresznyés Gyula)
1965/66 szereplő – Szilveszteri kabaré
1965/66 Carlotta – Heltai Jenő: A néma levente (r. Cseresznyés Gyula)
1967/68 Annus – Sütő András: Tékozló szerelem
1967/68 szereplő – Csávossy György: A fül (r. Kovács Ádám)
1966/67 Marionette – Carlo Goldoni: A furfangos özvegy (r. Horváth Béla)
1967/68 Zsuzsi – Méhes György: 33 névtelen levél
1968/69 Donna Inez – Max Frisch: Don Juan, avagy a geometria szeretete (r. Kovács Ferenc)
1968/69 Nichita – B. Delavrancea: Fergeteg (r. Kovács Ferenc)
1968/69 Geta – Aurel Baranga: Jámborlelkű szent Flórián
1969/70 Júlia – Horia Lovinescu: Megkésett tavasz

A sepsiszentgyörgyi színházban játszott szerepei:
1969/70 Phoebe – William Shakespeare: Ahogy tetszik (r. Tompa Miklós)
1969/70 Heavenly Finlay – Tennessee Williams: Az ifjúság édes madara (r. Bán Ernő)
1970/71 Királyné – Seprődi Anna: Varázsgyűrű (r. Seprődi Kiss Attila)
1970/71 Marlborough hercegnő – E. A. Scribe: Egy pohár víz (r. Völgyesi András)
1971/72 Marie – Veress Dániel: Wesselényi (Gräfenbergi éjszakák) – (r. Völgyesi András)
1971/72 2. Pásztor lány – Henrik Ibsen: Peer Gynt (r. Seprődi Kiss Attila)
1972/73 Julis – Tömöry Péter: A szék (r. Völgyesi András)
1972/73 Baba Jaga – Brauszevics-Karnauhova-Tarbay: Mese a bíborszínű virágról (r. László Károly)
1972/73 Amazontermészetű Márta – Petőfi Sándor-Simon István: A helység kalapácsa (r. Cseresnyés Gyula)
1973/74 Sevasta Jinga – Paul Everac: A számlát egyszer benyújtják (r. Constantin Codrescu)
1973/74 A menyasszony – Gorin Arcanov: Világraszóló lakodalom (r. Völgyesi András)
1974/75 Vilma – Mikszáth Kálmán: A Noszty fiú esete Tóth Marival (r. Völgyesi András)
1974/75 Maria – Alexandru Voitin: Emberek, akik győznek (r. Balogh András)
1974/75 Szomszédasszony – Illyés Gyula: Dupla vagy semmi (r. Seprődi Kiss Attila)
1975/76 Bözse – Méhes György: Drágalátos gyermekeim (r. Horváth Béla)
1975/76 A polgármester felesége – Fr. Dürrenmatt: Az öreg hölgy látogatása (r. Seprődi Kiss Attila)
1975/76 Ólomkatona – Angel Carstea: A gyufaárus kislány (r. László Károly)
1976/77 Mirigy – Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde (r. Völgyesi András)
1976/77 Sovány asszony – George Ciprian: Gácsérfej (r. Seprődi Kiss Attila)
1976/77 Ana Traisan – Stefan Berciu: Leszámolás (r. Seprődi Kiss Attila)
1977/78 Gertrudisz – Katona József-Illyés Gyula: Bánk bán (r. Völgyesi András)
1978/79 Menyasszony – Theodor Manescu: Éjszaka az országúton (r. Constantin Codrescu)
1978/79 Éva – Sütő András: Káin és Ábel (r. Völgyesi András)
1979/80 Villámgyors – Benedek Elek: Többsincs királyfi (r. László Károly)
1979/80 Eva Jackson – Alan Ayckburn: Nálunk, nálatok, náluk (r. Seprődi Kiss Attila)
1979/80 Károlyi Zsuzsanna – Sylvester-Nemes: Boszorkány (r. Völgyesi András)
1980/81 Mrs. Dudgeon – G. B. Shaw: Az ördög cimborája (r. Völgyesi András)
1981/82 Felleg Anna – Csurka István: Házmestersirató (r. Seprődi Kiss Attila)
1981/82 Dorothy Abbot – Veress Dániel: Ünneprontók (r. Völgyesi András)
1981/82 De Renalné – Illés Endre: Vörös és fekete (r. Völgyesi András)
1981/82 Árva Bethlen Kata – Kocsis István: Árva Bethlen Kata
1982/83 Lina Nescu – Nicolae Lupu: Lavinia hallgatása (r. Balogh András)
1983/84 Porkolábné – Sylvester Lajos: Gyanú (r. Völgyesi András)
1983/84 Beatrix – Heltai Jenő: A néma levente (r. Völgyesi András)
1984/85 szereplő – Hahó, hűhó, hahóta – szilveszteri kabaré (r. Balogh András)
1985/86 Olga – A. P. Cehov: Három nővér (r. Balogh András, Kovács Levente)
1985/86 Kotzogh felesége – Móricz Zsigmond: Kerek Ferkó (r. Balogh András)
1988/89 Zelmányi Franciska – Marcel Achard: A bolond lány (r. Gábor József)
1993/94 szereplő – Szellemidézés nagydobbal – vidám zenés műsor

Egyéni előadások:
1970 – Virág a végtelenben – verses összeállítás
1982 – Kocsis István: Árva Betlen Kata
1990 – Fényleni éretted akartam – verses összeállítás, Hána László zenéjével

Filmszerepei:
1998 – Hunyadi Sándor: Pusztai szél (r. Horváth Z. Gergely)

Díjak:
1992 – A Kovászna Megyei Tanács Díja a Kultúra Szabadságáért

(Forrás: Kecskeméti Katona József Színház honlapja)