Egyszer azt írtam le, hogy a félelem mindig felnagyítja annak tárgyát. Az Úr pedig azt mondja nekünk, hogy nincs kitől, mitől tartanunk, Rajta kivül, aki viszont annyira szeretett, hogy önmagát adta értünk. Kányádi Sándor meséjét nem tudom ki ismeri, ki nem, de érdemes elolvasni. Mert abban azt a rettenetes, félelmetes helyzetet írja le közérthető módon, hogy az is megértse, aki nem tud sok mindent, hogy milyen is az, amikor az ember nem szólalhat meg a saját hangján, mert van egy kertész, akinek az a mániája, hogy kitalálta azt, hogy ő, kertészként mindent meghatározhat. Azt is, milyen illatúak legyenek a virágok. Ezek a mesék abban a közegben születtek, amikor Romániában a Ceausescu-éra alatt nem volt szólásszabadság, és csak "jég alatt citerázva" lehetett örülni, vagy dalolni, vagy bármit is mondani. La Fontaine meséi is ilyen "beszédesek". Ő az állatokkal illusztrálta, amit az emberekről szeretett volna mondani. Mi most szabadságban élünk és nem kellene félnünk egymástól, és attól sem, kinek milyen véleménye van, hiszen azért vagyunk, hogy egymás hite által megerősödjünk, illetve egymás tálentumait élvezhessük és így kiteljesedhessünk. Nem ítélem el a virágokat, hogy féltékenyek voltak az illatukra. Minden virág más, és attól szép. Mi emberek is ilyenek vagyunk. Viszont minden virágon csúnya a hervadás, vagy rothadás. És rajtunk is éktelen a bűn. Ezt meglátni, és megszabadítani tőle a szenvedőt KELL tennünk, különben kárt okozunk Isten kertjének. És olyan jó, hogy a meseíró fantáziája csak kertitörpévé dermeszti az öntelt kertészt. Jobbat beszél ez a mese, mint sok "velős" prédikáció olykor. De nagyon szomorú, amikor keresztények közt már csak a mese "segít".