Pedig Isten az Isten, nem én. Neki van hatalma mindenre, én csak kegyelme napsütésében sütkérezem...
Kezdem érteni, milyen nehéz lehetett a farizeusoknak, feladni mindazt, amiért kemény éveket dolgoztak, hogy "tudósabbak" legyenek.Valami hasonlót érzek, mikor vicces hozzáállásokat olvasok a hívők magatartásáról, kifigurázzák a hívő jóhiszemű hozzáállását az Igéhez, bukdácsolását, stb.
És azon gondolkodom, hogy Istennek meg kellene "intenie" őket, legalábbis. És nem hogy nem teszi, hanem még időt is ad nekik, kegyelmet is ad nekik, sőt: önmagából kijelentést is ad nekik.És én újra térdet hajtok Előtte.
És elismerem, hogy semmit sem ismerek úgy, ahogy Isten. Még azt sem, amiről kijelentést adott nekünk, embereknek.Hogy a vallásos öreg nénike hite is elegendő lehet az üdvösséghez?
És ha Isten így dönt, mit tehetsz ellene? Egyáltalán, miért tennél ellene? Igazából mindig az a bajunk, hogy társat keresünk a hitünkhöz. Hogy megnyugodjunk. És ha találunk, vagy megtalál bennünket valaki, utána jöhet a közös "ismerkedés", ami nem nélkülözi a bukdácsolásokat.
Mert mindig Isten az Isten.
