Annyiféle értelmezés van.

Keresztény volt? Újjászületett? Járt valahová? Hogyan temették? Számít-e ez?

Miért nem mondták el nekünk, mikor megtörtént? Miért nem tudatták velünk?

Senki nem érdeklődött felőle, míg élt. Nem látogatták, nem keresték. Az ú.n. keresztények sem. "Ott van neki a családja. Különben sem hallgat ránk. Nem akarjuk zavarni. Necces az egész. Abban a családban ellenállnak Krisztusnak..., stb."

Szegény mama. Ő már tudja azt, amit mi még nem. Ő már látja azt, amit mi még csak remélünk. Azt gondolhatja, nekünk még van esélyünk, neki már nincs. Vagy azt tudja, hiába minden erőfeszítés, nem tudom. 

Annyira összetett az ember. Ha azt mondom: űrt hagyott maga után, lyukas a közlésem. Akár csak az űr. Mert annyira igaz, hogy Isten, mikor az emberről beszél, és azt mondja: ajándékokat adott nekünk egymásban, ez az is. Ajándékok vagyunk egymás számára. Csak nekünk valahogyan teljesen más felfogásunk van az ajándékról. Vannak elvárásaink, elképzeléseink vele kapcsolatban. Pedig az ajándék akkor is az, ha nekünk valamiért nem tetszik. Vagy nem értjük. 

Azt hiszem, az Isten ajándékai is ránk vannak szabva. Nem véletlenül vagyunk ilyen vagy olyan emberrel "megáldva".

Nekünk jó az, amilyen a másik. Akármilyen. Egy életünk van arra, hogy megköszönjük, kimutassuk iránta, érte is a hálánkat, és éljünk vele, az ő javára, ami a mi javunkat szolgálja. Miután elhagy, hirtelen nem lesz akiért életünk azt a részét megéljük. Már őérte nem élhetünk, nem tehetünk, - ez a része az életünknek elhal. Hát nem egymásnak vagyunk teremtve? Az ő halála bizonyos fokig az enyém is, mert kiszakad az enyémből is az a rész, amit addig elfoglalt benne.

Gyász esetén mindenképpen csak szomorúak lehetünk. Így van ez. Mitől örvendezhetnél, mikor valakit elragadott mellőled a halál? A halál akkor is az, ha az Úrhoz került. 

Ostoba, aki nem éli meg az életét, kizár belőle érzelmeket, amik ízessé, színessé, emberivé teszik őt. A fekete is árnyal. Igazán csak ez rajzolja meg élesen a kontúrokat. Jól látszani akkor fogsz igazán, mikor a halál körülrajzolt téged. És ha még életedben megtette. 

A legnagyobb, legcsodálatosabb halál az Úr Jézus Krisztus halála. Ebbe beletemetkezve rajzolódhat ki igazán az a körvonal, ami téged jelent, mutat - az Ő testében.

(Azt mondják: a magyar szeret panaszkodni. És félnek, mint a tűztől a negatív hírektől,  érzésektől. Annyira átlendülnek a ló túlsó oldalára, hogy már beszélni sem beszélnek, mert minden negatívnak tűnik. Ha nem ugrándozol, örvendezel, mosolyogsz kötelező módon, valami baj van veled, amivel nem akarunk közösséget vállalni. Mert nehéz, mert kellemetlen, mert ciki, mert nem menő, vagy túlságosan is az.

A magyarról nem szabad megállapítani semmit, mert kikezd veled, amiért megteszed. A magyar az az ember, akit Isten nem a saját képére és hasonlatosságára teremtett. T.i. még Isten is megbocsátja, ha Őt szidják. A magyar nem teheti, mert kötelezi a virtus. Vagy mi.)

Fájok. Én így fájok. Zavart, mikor azt mondta még a kórházban, üres lett a ház nélküle, és igazat adok neki most, mert tényleg hiányzik belőle a személye. Zavar, mikor valaki magát helyezi előtérbe, és letérdepel bennem az ész, mikor igazat állít. És fáj ez is, az is. És fájok egész magamnak, és ez nem szűnik meg egészen addig, "míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó". (Radnóti)

S miközben erről írok, látom magam élni úgy, hogy nem "terhelem" ezzel a testvéreimet, mert nem értenék, bár érteni szeretnék. Magának kell cipelnie a maga keresztjét az embernek. A legnagyobb segítséget azzal adhatod, ha leülsz és végighallgatsz. "Beszélj, mint az eső, hadd hallgassalak." Vagy Jób barátai, akiknek az volt a dolguk, hogy meghallgassák, majd fölszaggassák Jób szívét, amit Isten gyógyított be végül.