Kornis Mihály Hol voltam, hol nem voltam c. könyvét olvasom, és a fülemben csengenek Ungvári Tamás mondatai, amivel megállapítja, hogy a magyar irodalom nagy része önéletrajzi ihletésű művekből áll. Igaz. És milyen jó ez. 

Még nem fejeztem be a könyvet, de szíven üt sok gondolata. Mert a szívét tárja ki. Talán ezért is hathat annyira a magyar irodalom-művészet-költészet-egyáltalán? Mert ez az alapzsongás adja a talaját: itt az én életemről van szó?

Mikor gyermekként azon törtem a fejem, írjak novellát, képtelen voltam kitalált történeteket írni. Viszont a vers ömlött belőlem. Aztán később abban lettem sikeres, mikor megszólaltattam színész kollégáimat egy-egy interjúban. Mert igazán érdekelt mit mondanak, mit hisznek, hogyan gondolkodnak. 

Most nézem Jakupcsek új műsorát, a ridikul-t, és ez is attól jó, hogy csontig levetkőzteti a vendégeit lélekben, és ezt mindnyájan örömmel teszik, mert magukból adnak valamit, amire mindenkinek szüksége van.

Megtérésemkor ostobán azt gondoltam innentől semmi sem szólhat rólam, mert az már önzés, énközpontúság, stb, ezért kívülrekesztettem magam az életemből, és csak igeileg fogalmaztam meg magam.

Most boldogan olvasom a nem szokványosan megtért, de kereső-kutató emberektől, mennyire nyitottak (pld. Kornis) arra, aki Isten az életben, és sokszor sokkal közelebb állnak Hozzá, mint némelyikünk, testvéreim. 

Azt írja, bátorság kell ahhoz, hogy válaszolj arra a hangra, amit belül hallasz, és akkor tudni fogod, hogy mindig minden rendben van, még akkor is, amikor minden a feje tetején áll.

Sokszor gondoltam arra, hogy élesebb volt a fülem erre belső a hallásra még megtérésem előtt. Azóta a sok tanítás eltömte a járatot.

Tudod: mikor csak ülsz és nézel ki a fejedből, de belül végtelen tereket jársz be az életedből. Ekkor lehet hallani Istent. "Csendesedjetek el, és ismerjétek el, hogy én vagyok az Úr." (

Én szeretek olvasni. És szeretem, ha valaki művelt, és a fejével gondolkozni, elemezni, átértékelni, megvizsgálni is tud. És azt nagyon szeretem, amikor át is tudja adni. Élvezhetően, érthetően.

Az új pápa megválasztásával kapcsolatban a katolikus egyház hagyományai picit megrendültek. Sok komolyan hívő katolikust olvasok, akik nagyon hevesen védelmezik egyházukat. Ez nagy fejlődés a régebbiekhez képest, mert sok olyan is van közöttük, akik felnőttként, meggyőződésből tértek be a katolikus egyházba. Nem hivatásos papok. Mégis a magukénak érzik a kat. egyházat.

Elképzelem, mit érezhetnek, mikor protestáns kis izék piszkálják a kat. egyház szokásait, és vonják kétségbe annak hirdetett igazát. Naná, hogy vehemensen védelmezik, ahogy én is tettem, mikor az én hitemet próbálták aláásni mások.

Nem jó ez az egymásnak feszülés, de szükséges. Mégsem az én asztalom.

Mikor beszélek, és valamit nagyon szeretnék szemléletessé tenni, akkor rámenősnek tűnök - nemrég kaptam ezt a megjegyzést a fiamtól - , pedig csak azt akarom elérni, hogy lássa úgy, ahogy én. Aztán utána gondolja át, és vizsgálja meg, és döntse el, alakítsa ki a saját véleményét róla. Nem akarom senkire rátukmálni az én meggyőződésem. (Ez csak mostanában van így) Akkor vagyok "magamnál" mikor csendben leülök és józanul végig tudom gondolni amit hallok. A szívem a fejemben van, és néha megszólal a számon keresztül és meglendíti a karom valaki felé, de soha nem független tőlem. Az indulataimnak nincs sok köze a szívemhez. Az érzéseim el tudnak vinni erre-arra, de amiben meg tudok nyugodni az a józan ítélőképesség, amivel a helyére tehetők a dolgok, és akkor, a helyes irány ismeretében mozgósítani tudom a képességeimet. Amiket színesítik az érzelmeim. De akkor tudok "repülni", ha van honnan elrugaszkodnom. Egy szilárd szikladarab a lábam alatt.

Nos rengeteg fárasztó, múltbeli információt tudhat az ember a történelmi egyházakról, ami nem igazán visz előbbre olyat, aki még nem találkozott Istennel. Akivel persze sokféleképpen lehet találkozni.

Mikor még nem írták le a Bibliát, azaz Isten nem parancsolta meg, hogy írják le,  hallható hangon szólt az övéihez. És az utolsó időkben megígérte, hogy álmokat, látomásokat látnak a benne hívők. Tehát a kijelentés nagyobb súllyal esik latba, mint az írott ige. Mégis - egyetlen, amivel ellenőrízhető minden kijelentés: az Ige, és a szív, amivel többen megvizsgálják azt. 

Ezekkel az újabb kori mennybeli-pokolbeli látomásokkal, amikről temérdek könyv jelenik meg mostanában, nem nagyon tud mit kezdeni az ember. Mert igazolhatatlan. Bizonyíthatatlan. Mindenki azt mondhat amit akar. Mégsem lehet mindet elvetni. Kiválogatni, melyik hihető - nem egyszerű. Mert ha mindegyiknek felülnénk, akkor csapot papot hagynánk, és reggeltől estig az utcákat járnánk, hirdetve a megtérés evangéliumát. Hogy végre beteljék a pogányok száma, és vissza jöhessen az Úr. Mert eddig azért nem jött vissza, mert a keresztények nem jól végzik a dolgukat. Ez is egy tanítás a sok közül. De nem mindenki evangélista ugyanakkor, tudjuk, tehát akkor mégsem csak rajtunk múlik. Olvasva pld. a Mennyei embert kínai testvérünktől, elkeseredtem, mennyire nem vagyok hívő hozzá képest. Ugyanakkor iszonyú rombolást végzett a családomban az az egyszerű tény, hogy betartottam az Igét, és átalakultam, mert kicserélt az Úr, és az lett kedves előttem, ami Neki az, lásd a Példabeszédeket, amin felnőttem. Ki szenved ilyenkor? A megtéretlen család attól a "fanatikustól", aki komolyan veszi az Úr Szavát. 

Így kellett lennie? Nem tudom. Vissza nem csinálhatok semmit. 

Kiüresítettem magam minden világi élménytől, csak a Bibliával foglalkoztam, mert azt hittem, azt tanították, azt gondoltam, másképp nem lehetek fogékony megérteni Őt, csak ha e világ gondolkodását kitakarítom magamból. 

Miközben ott ültem minden Istentiszteleten, minden imaalkalmon, minden biblia-órán, Isten hangját mindig a Bibliát olvasva hallottam, belül, valamit megértve belőle, és volt pár álmom, amit nem tudtam hova tenni, és volt pár gyógyulás, amit az Isten Igéjébe vetett hit végzett el, aminek élvezője, szemlélője, cselekvője voltam - a családom otthon ült és nélkülözött.  De a leginkább hozzám illő "istenismeret" az Ige boncolgatása, annak való engedelmesség, azt kutató, megérteni vágyó lelkület volt. Ma is. 

Amit nem szeretek, az az Istenkövetés egyfajta kizárólagossága, hogy csak így, vagy csak úgy lehet. Ha ott ülök egy istentiszteleti alkalmon egyáltalán nem mindegy, miről és hogyan prédikálnak. Mert a tanítás szent. Ahhoz kell igazodni. Épp ez a probléma a mai, modern istentiszteleti formákkal, hogy kizárólagossági jogot élveznek az elöljárók, pásztorok, tanítók, és nincs lehetőség úgy megbeszélni az elhangzottakat, hogy a tanítói tekintélyt félretehessük, és visszaadjuk annak, akit illet: az Úrnak. Ez a probléma a pápasággal is. A szószékről prédikálni könnyű - mondhatni, viszont ez kifejezetten az Úr tiszte. Igaz, Ő azt mondja: ne legyetek sokan tanítók, mert nagy a felelőssége a prédikálónak, viszont, ha megvizsgálhatóvá tenné mindazt amit tanít, ha nem helyezné a többiek fölé magát - a hívők is előbbre jutnának. 

Isten a gyermekeiből munkásokat akar nevelni, akik mások tanítására alkalmasak lesznek. De ez így ezzel a mostani bevett módszerrel, ami nagyjából mindenhol egyformán működik, nem fog menni.

Ha nem az életed a példa, akkor tanítani sem fogsz tudni.

Az Úr Jézus tanítványai kevesen voltak, aztán sokan lettek, de ezeket is "megrostálta", mert olyan beszédet tartott, amitől sokan elhagyták. Csak a 12 maradt mellette. De Ő velük együtt élt, együtt járt-kelt, látták, mit csinál.

Ma sem lehet ez másképp. Nem lehet intézményesíteni a hit-iskoláját. Csak a kényelem, a civilizáció hiteti el velünk, hogy igen.

És ezért van esélye minden kornis-féle, jakupcsek-féle hozzáállásnak az élet dolgaihoz, mert őszintén keresnek, kutatnak, tabuk nélkül. Nem bevett szokások szerint. 

Az a kicsi közösség, ami huszonvalahány éve elindult Zala megyében, ilyen volt.