Egy St. Louis-i ismerősömmel találkoztam volna ma, interjút szeretett volna készíteni velem apologetikai kérdésekről. Az ismerősöm az amerikai kormánynál dolgozik (ennek semmi köze az interjúhoz), és úgy alakult, hogy éppen itt vagyok Amerikában (több egyházi rendezvényen beszélek), amikor az Egyesült Államok szövetségi kormánya egyszer csak leállt. Az ismerősöm tegnap felhívott, hogy át kell tennünk az interjút másik napra, mert a kormányhivatalok leállnak, és paradox módon éppen emiatt most nem ér rá. Először nem értettem, miről van szó. Mi az, hogy a kormányhivatalok leállnak?! Egyszer csak nem dolgoznak tovább az ottani emberek? Nincs ügyintézés, szemétszállítás, bezárnak a hivatalok, múzeumok, nincs diplomácia, stb. stb.? Igen, pontosan erről van szó, ráadásul beláthatatlan ideig. Addig, amíg a politikusok nem egyeznek meg odafent arról, hogy mi is legyen az ún. Obamacare (az egészségbiztosítás átalakítása) sorsa.

Régóta tudom persze, hogy érdekes, különös világ ez az USA. Európai embernek néha teljesen érthetetlenek az itt zajló folyamatok. Ez a mostani ügy is csak ízelítő az ország furcsaságaiból. Hogy lehetséges például, kérdezem én, magyar fejjel, hogy a kétszáz éve demokráciában élő amerikaiak nagy része nem ismeri az európai típusú társadalombiztosítás fogalmát? Egyáltalán miért csak most jut eszébe egy elnöknek, hogy az egészségügyi ellátást azok számára is hozzáférhetővé tegye, akik ezt nem tudják megfizetni? És miért ütközik ez olyan hihetetlen ellenállásba a társadalom jelentős szegmensei részéről? Miért tartják amerikai tömegek felháborítónak, hogy a jövedelmükből felülről elvonjanak, hogy azt újraelosztva rászorulóknak juttassanak belőle? Nem csodálatos modern, ráadásul keresztényszociális találmány a kockázatközösség? Miért pont azt a társadalmat zavarja ez ennyire, amelyik minden elképzelhető mércével mérve a világ legadakozóbb és nagylelkűbb nemzete? Sőt, hogy lehet, hogy éppen a keresztények – az evangéliumi keresztények – a leghangosabb ellenzői mindenféle állami gondoskodásnak? Akár azon az áron is, hogy a szövetségi állam néhány hétig – esetleg hónapig – nem működik.

Nem vagyok sem politikus, sem közgazdász, ezért nem akarok állást foglalni azzal kapcsolatban, hogy melyik a jobb, az amerikai vagy az európai szociálpolitika. Személyes tapasztalataim viszont vannak. Mikor másfél évig itt éltem, nagy kockázatot jelentett a betegség, ötször is meggondoltuk, mielőtt orvoshoz mentünk, pedig volt betegbiztosításunk. Csak itt akkor is fizetni kell, ha van biztosítás, itt mindig fizetni kell, ha az ember beteg lesz. A betegség drága múlatság. Egy egyszerű vizit akár 50-100 dollár is lehet (ennyi volt, amikor a fiam törött ujját bekötözték, és lehetett volna többször ennyi is, ha másfajta kezelést kérünk). A biztosítás nem arra való, hogy utána ingyenes legyen az ellátás, hanem arra, hogy egy váratlan baleset vagy műtét esetén ne vigyék el a házat a fejünk fölül. (Úgy tudom, az autót akkor sem vehetik el, mert ebben az országban az autó alapjog, vagy valami hasonló, anélkül nincs újrakezdés.) De betegnek lenni költséges. Aki szegény, az bajban van. Vagy nincs, mert azért vannak ingyenes kórházak és nagylelkű, keresztény felebarátok, akik ilyenkor is sokszor segítenek. Mondom, európai szemmel érthetetlen és fura világ ez.

De van benne logika. Ugyanaz a logika, ami miatt a szövetségi állam is leállhat. Arról van ugyanis szó, hogy Amerikában az alapegység nem az állam, hanem az egyén, akinek jogai vannak. Ez visszavisz a kezdetekhez. Az eredeti amerikai koncepció abból indult ki, hogy az államnak nem lehet több joga, mint a polgárának. (A fegyvertartáshoz való ragaszkodást is csak ebből a szempontból lehet megérteni. A politikai konzervatívok nem a fegyverhez, hanem a joghoz ragaszkodnak. Aki azt gondolja, hogy a vita a hatlövetű coltról szól, az téved. Az állam természetéről, terjeszkedéséről vagy korlátozásáról van szó.) Amikor annak idején tíz telepes seriffet választott, nem azért tette, hogy hatalom legyen felettük, hanem azért, hogy a seriff a közös érdekeiket képviselje. A seriffnek nincs joga ahhoz, hogy elvegye a gazdag telepes nyolc lova közül az egyiket, hogy azt a szegény telepesnek adja. A gazdag telepes dönthet úgy, hogy a szegény telepest megsegíti, de ez az ő döntése, nem a seriffé. A seriff sem lophat, a ló nem az övé, hogy azt másnak adja. A gazdag Isten előtti felelőssége Istenre és rá tartozik, nem a seriffre. A szövetségi állam sok lépcsőre van ettől, ahogy ma már az amerikai társadalom is jóval összetettebb, mint a telepesek idejében volt, de a logika sokak fejében lényegében ugyanaz.

Innen lehet azt is megérteni, hogy miért pont az evangéliumi keresztények a legbizalmatlanabbak az Obamacare ügyében. Mi itt Európában máshogy gondolkodunk. Megszoktuk, hogy a keresztényszociális felfogás a szegények felkarolását jelöli meg az egyik legfontosabb politikai célnak, ezért érthetetlen számunkra, hogy amerikai keresztények éppen az Obamacare ellen tiltakoznak. Nekik kellene élen járniuk a szegények megsegítésében, nem? Ennyivel önzőbbek és kapzsibbak lennének az amerikaiak, mint mi vagyunk? Féltik a jólétüket, amiben sok honfitársuknak nem lehet része? Meggyőződésem, hogy a legtöbb esetben nem erről van szó. Sőt. A helyzet az, hogy sehol a világon nem találkoztam annyira adakozó és nagylelkű emberekkel, mint amilyenek az amerikai keresztények. Ezeknek az embereknek szó szerint nyitva van a pénztárcájuk. Legtöbbjük részt vesz valamilyen önkéntes társadalmi munkában, egyházak és gyülekezetek kórházakat, szociális intézményeket működtetnek, kizárólag személyes adományokból. Az adakozás ugyanolyan része az amerikai kultúrának, mint nálunk a vendégszeretet, ha nem még jobban. Akkor mi ez a hajcihő a kötelező társadalombiztosítás bevezetése körül?

A kulcsszó ebben az esetben a „kötelező”. Az a fő bajuk a kockázatközösség kiépítésével, hogy a belépés kötelező. Szerintük ez nem csak az alkotmányos jogaikat sérti, de tisztességtelen is, hiszen milyen alapon lopja el az állam (a seriff) a polgár pénzét, hogy azt másnak adja. Hadd adja oda a polgár maga, ha akarja, az állam beavatkozása nélkül. Ami a polgáré, azt csak a polgár adhatja másnak. A seriff nem, mert a ló nem az övé. Egyébként is, miért bízná a polgár a pénzét rossz, megbízhatatlanul költekező gazdára (lásd egekbe szökő államadósság, fedezet nélkülivé vált dollár, korrupció), és milyen alapon kényszerítikerre? Az ilyen kényszer kommunizmus, nem szabad ország.

De van ennél egy mélyebb problémájuk is. Az Obamacare kapcsán az állam ijesztő terjeszkedését látják, mely már magát az egyházat és a vallás szabad gyakorlását fenyegeti. Az amerikai kolóniák annak idején azért jöttek létre, hogy az Európában üldözött puritánok, anabaptisták, kvékerek és más protestáns csoportok szabadon gyakorolhassák a vallásukat. Amerika a szabadság földje. Mi, szabad polgárok döntjük el, hogy mit és hogyan csinálunk – mondják a konzervatívok. Az államot mi tartjuk pórázon. Az állam nem felettünk áll, az állam mi vagyunk. Tudatosan leválasztjuk a vallásunkról is, hogy ne szólhasson bele. Az állam és egyház szétválasztásának eredeti értelme is ez volt, nem a keresztény gondolatok kigyomlálása a közéletből. Az állam maradjon kívül a privát életünkön, ez a lényeg.

Na ez változik évtizedről évtizedre, egyre nagyobb intenzitással. Az amerikai szövetségi állam mint egy kisgömböc növekszik, függetlenül attól, hogy éppen demokraták vagy republikánusok kormányoznak. Az állam növekedése pedig szinte mindig bajt jelentett az evangéliumi keresztényeknek. Különösen az elmúlt évtizedekben. Az imádságot kitiltották az iskolákból, a szólásszabadságot korlátozták, az abortuszt Obama óta közpénzből finanszírozzák, keresztény szervezeteket, vállalkozókat (pl. fényképészeket, vendéglátókat) durván meghurcolnak, megbírságolnak, ha visszautasítják a közreműködést azonos neműek házasságánál, stb. Nem csoda, hogy az evangéliumi keresztények szorongva figyelik az állam további terjeszkedését.

Ebben az egészben van tehát logika. Hogy ez helyes logika-e, arról érdemes vitatkozni, az azonban biztos, hogy Amerika története nagyon más, mint bármelyik európai országé, ezért nehéz Európából megítélni, mi nekik ott a jó. Ahogy nem könnyű demokráciát exportálni Irakba, úgy nem könnyű jóléti államot importálni Amerikába sem. És nem is biztos, hogy érdemes. Ez egy olyan ország, ahol a szövetségi állam leállhat és az élet mégis megy tovább. Mert a társadalom alapja nem az állam, hanem a telepes, aki tud vigyázni magára. Vagy ha nem, majd vigyáznak egymásra. Ha a seriff megbetegszik, a telepeseknél akkor is lesz fegyver. Amerika még mindig egy kicsit vadnyugat.

Csak mondjuk ma már nem hatlövetű coltokkal hadonásznak.