Mi vagyok én? Egy szó? Egy hang?

Pál apostol azt mondta, már nem ismerünk senkit test szerint, még az Urat sem, a lélek a fontos, ami az emberben van, mit mond, kit vall meg, miféle...

Olvasom a netes blogokat. Olvassák egymást az emberek. Kevesen ismerik egymást test szerint. Még akik igen, azok sem igazán.

Mi ad fogódzót ahhoz, akik vagyunk? Milyen iránytűnk van, amivel eligazítást nyerhetünk egymás felé?

Elkeseredünk, csalódunk, frusztráltak leszünk, vagy örvendünk, lelkesedünk - attól, hogy valaki, akit sosem láttunk, vagy hallottunk akár, valamiféleképpen reagál bejegyzéseinkre.

Olyanok vagyunk, mint az Isten, kicsit. Az információk, jelek tengere fölött cirkálunk, szörfözünk, és gyönyörködünk vagy elborzadunk azon, amit tapasztalunk, látunk, érzékelünk.

Még ez is arról beszél nekünk, hogy Isten képmására teremtettünk.

Csakhogy Ő látja a lentet, a fentet, a szélét, a hosszát, s még azon túl is. De aszerint ítél meg, ami kijön a szánkon. Mert hogy az jelent minket. 

Van úgy, hogy elszakad a lelkünktől a szó. Nincs hozzá közünk igazán.

A tehetségkutató műsorok is azt keresik ami belül van, mert mindenki érzi, hogy többek vagyunk annál, amit láttathatunk magunkból. Ezért rajong annyira az ember a tehetségekért. Valamit felmutat abból, akik lehetnénk.

Ma igazán igaz az, hogy minden lehetséges annak, aki hisz. Felmegy a világ deszkáira, és engedi, hogy "élveboncolják", miközben maga is kíváncsi, kit találnak benne.

A lelkünk, az értelmünk, a szellemünk egész személyiségünk, valónk nyilvánul meg a szóban, szavakban, amik kijönnek a szánkon.

Nem olvastam Musil A tulajdonságok nélküli ember c. könyvét még, de a cím alapján az jut eszembe: aki nem nyilvánul meg valamiféleképpen szavakkal is, annak tulajdonságai rejtve maradnak, és ő maga sem látszik igazán. Beszélhetnek a tettei - egy ideig. Ám csupán a felszínt mutatják meg belőle.

Pld. adott egy valamilyen testalkatú, valamilyen arcú ember. Elképzeled, milyen lehet belül. És mikor megszólal minden elképzelésed porba hull. Mert más. 

Szörfözünk az életünk tengere fölött, keressük a másikban magunkat, vagy valakit, aki valamit, amire vágyunk, elér, megmutat, megtesz, stb., hogy azonosulhassunk azzal, akik vagyunk. Mert elvesztünk, és meg kellene találjanak. Mi is keressük magunkat. Hol vagyok, ki vagyok én, ki talál meg, hogy újra magam lehessek, egész, kerek, teljes egység?

Ki adja meg az értelmét a létezésemnek? Mire vagyok?

Arra biztos nem, hogy meghaljak értelmetlenül. Kell legyen valami értelmes célja velünk az életnek. 

És az Élet, mikor itt tartasz, válaszol neked. 

Közhelynek hangzik, ha Istenről, a Fiáról beszélünk, mert már nem ismerjük jól, vagy más elképzelésünk van Róla. De Őt sem ismerjük már test szerint. Ahogy egymást sem ismerhetjük test szerint. A szó, ami elhagyja a szánkat, és összeforrt a lelkünkkel, és úgy hallatszik is - képes bemutatni minket.

A te szavaidból ítéllek meg - mondja az Írás, az Úr. Az vagy, amit mondasz? 

Tudjuk, kik vagyunk? 

Egész életünk ennek megtalálására tett kísérlet.