Csak azt látjuk, ami a szemünk előtt van. Milyen csalóka ez! De még rosszabb, mikor magunkba nézve sem látjuk a valóságosat, mert elfedi valami. Egy eszköz, pld. aminek határozott funkciója van.

Ha rá akarunk hangolódni a lelkünkre, korán kell kezdenünk, mielőtt még bármilyen hatás érne. Még az álmainktól is függetlenednünk kell. Csak azzal foglalkozhatunk, ami a szívünkben zajlik.

Nem igazán szeretett, hiába mondja. Nézi a tv-t, vele együtt én is, és elfacsarodik a szívünk, sírásra görbül a szánk, eltorzul az arcunk a muzsikától, emlékektől, elmulasztott lehetőségek miatt, a rövidebb időtől, ami még előttünk, mindegy, csak sírunk. Átölelem hátulról, belenézek az arcába, felfedezem unokája vonásait rajta, az is így néz, mikor komoly. Közben bosszankodom az érzékenységemen, de örülök neki. Minden sírással elveszítem magam, és megkönnyebbülök utána, mert megtalál valaki, valami. Félünk a sírástól, mert kiszolgáltat és nem találjuk a fogódzóinkat, és elsüllyedünk az érzelmek tengerében. És mintha senki, semmi nem lenne, aki kiemelne bennünket. Sírások tengerében élünk. A nagy sírás tengerében kisebb sírás-zátonyok úszkálnak, amiket beazonosíthatunk, ismerjük a nevüket.  Sírása  hideg tengelyében áll a fiú – írta valaki*, vagy csak én gondolom? annyira valóságos. Nézem a neten a hirtelen halló süket embereket, akik fülét a hallókészülékekkel megnyitották, és az örömtől mind sírásra fakadnak. Belevegyül ebbe minden fájdalom is, amit épp a világ hirtelen meghallott zaja, zenéje tudatosít bennük. Mintha a sírás kiemelné őket valamiből, ami akár egyfajta halálnak is nevezhető. A nincsből a valamibe, a némaságból a sírásba emeli őket a hallás. És ez annyira krisztusi, feltámadásos. Valóságosabb mindennél. Elveszettségünkben megtaláltatunk. Nagyobb az, aki sír bennünk annál, aki hallgatott eddig. Több is. Vele, aki átölel, és Vele, aki sírásra indított.

A sírásban hazaérkezünk.

Mikor tetten érünk valamit, vagy megragadjuk valamiképpen – olyan ez. Felfedezzük, ami rejtve volt. Vagy csak nem láttuk meg, hogy a világ több annál, amit érzékelünk belőle. Ismerjük, hogy nem ismerhetjük meg egészen. Szinte természetes, hogy vágyunk a többre. Kutatjuk. És aki keres, az talál. De amit talál, annak foglya is lesz. Maga a megtalálás teszi azzá, hisz ő találta, ő látta meg. De amit megtudott, az épp ezért rabul ejti. Felelős vagy azért, ami a kezed ügyében van. Amivel kezdhetsz valamit. És ez a felelősség a kötél. Amire rábukkantál már ott volt azelőtt is, csak nem tudtál róla. Szembesülsz tudatlanságoddal. Mennyire ostoba az ember! Képzeli, hát szertelen… mondja a költő, és felfesti értelmünk falára milyen elefántok vagyunk a porcelánboltban. Rácsodálkozásaink a valóságra kicsinységünket is tudatosítja bennünk. Az igazi tudás, a megtudás soha nem tesz gőgössé. Ahol megláttunk valamit, ott több van. Az egész egy részét ismerhettük fel. Még azt sem állíthatjuk, hogy megismertük, csak felismerhettük, és ez további keresésre ösztönöz. Evidenciák, tudom, mégis úgy vágtatunk el mellettük, mint akik többre hivatottak, pedig csak vakok vagyunk és süketek.

........

Átfolyik rajtad. Jön az ismeretlenből, a bensődből, mint egy kútból, de annak forrását nem ismered, és egyszer csak ott van, kimondod, leírod, majd évek múlva csodálkozva nézed, mint aki kapott valamit, amiben érdeme annyi, hogy csatornája lehetett. Ez a próféta sorsa. S még azt sem tudod megszabni, milyen legyen az a közvetítő kábel, ami összeköti a forrást a céllal, mert magad vagy mindkettő, miközben mégsem vehetsz részt benne, nem alakíthatod, csupán átadhatod az üzenetet. Ez az igazi próféták ismertetője. Miközben fájnak, vajúdnak, beszennyeződnek, vagy tisztulnak, egyszer csak felsőbb utasításra elindul a folyam, ás árad és árad. Megsebzi a hírvivőt és a célközönséget is. Nem hagy érintetlenül senkit és semmit. Hatása felmérhetetlen. Ellenállni neki nem lehet. Ideig-óráig tusakodhatsz, de legyőz, meggyőz, mint Jákobot, Sámsont, Jónást. Nem a magadé vagy, hanem Istené. Neked is jó, ha együttműködsz.

A virágok nem beszélnek, illatokkal kommunikálnak. A fák leveleit, ágait a szél bírja szólásra, amiről nem tudható honnan jön, és hová tart. Az ég felhői szolgálatban állnak Istennél. Az eső parancsra esik, hull, vagy zuhog. Minden egy Szónak enged, egy Szóra hallgat, egy Szóra megindul. A természet füle nem süket.  Az ember a világ testének része lett, és szócsövévé kell válnia Teremtőjének. A próféta előhírnöke az Urak Urának. Az ember az emberiség testében feladatát betölteni rendeltetett, annak magasztalására, aki létrehozta őt. Az alkotás az alkotóját dicséri. Mikor az ember szól, Isten üzenetét kell átadja az emberiség „testében” az emberiségnek. Úgy van ez, hogy miközben fájunk, mert megsebeztek, és gyógyítanak, mert műtenek, azért szenvedünk, hogy végül megtisztuljunk a betegség szennyétől. Hogy ép legyen minden porcikánk, hogy ne legyen meghasonlás a testünkben, hogy ugyanazért csörgedezzen ereinkben a vér, az életért, az Életért.

Olyan az emberiség teste, mint amiben sok még a kivágatlan fekély, elfertőzött rész, a gyógyulás folyamata zajlik.  A kiáltó szavakat a világ süket testében a próféták harsogják, a megmeneküléséért. De nem mindenki hallja meg. Azt mondja a költő: érted haragszom, nem ellened, és Istent idézi! Összetöri a szíved, hogy sírásodban átölelhessen végre, és belenézhess az arcába, megfürödhess a tekintetében.

Ő az Úr.

Nyisd fel Uram a szemeinket, nyisd meg a füleinket, és törd meg a szíveinket, hogy sírásainkban végre megtalálhassunk téged!

*Pilinszky János