Kezdte nem érezni bal keze gyűrűsujját. Mióta a fásszín újraépítésénél segédkezett a férjének, fiának. Felemelte az irdatlan nehéz, hosszú gerendát egyik végénél, és a keze nem bírta. Később le is esett ujjáról a köröm. Visszanőtt ugyan, de szokatlanul lassan. A család észre sem vette. Ez nem női munka, korholta magát, minek akarsz te mindenáron megfelelni a jó asszony képének, ami eltört azt már hiába ragasztgatod. Ezután kímélni kezdte, kényszerű pihenőre szorítva, és kiiktatta minden munkából. Nem fogott vele, úgy használta, hogy nem vett róla tudomást. A kisujj talán szolidaritásból igazodott az előtte lévőhöz, és ő is kevesebbet mozgott. Évek múlva sem jöttek vissza a rendes kerékvágásba. Ekkor kezdődött volna?

Egyszer azt vette észre, hogy a szeme sem áll jól. Nem áll úgy, mint azelőtt. A bal kicsit oldalra igyekezett, és enyhén bandzsítani kezdett. Lehet, hogy régebbről indult ez a folyamat, csak a smink elfedte.

Volt egy iszonyú fejfájása pár éve, el is ment az orvoshoz, MR-t is csináltak, de semmit sem fedeztek fel, csak igen érdekesnek találta a doktor. Elengedte, egy fejfájás-csillapító receptjével.

A szája széle, ugyancsak baloldalon, lefele vette az irányt. Nem nagyon, alig észrevehetően, de mégis.  És a nyelve sem érzékelt úgy már azon az oldalon. Pici dolgok voltak ezek, nem tulajdonított nagy jelentőséget nekik. Élte a dolgos ember életét, mindene a kötelességek teljesítése volt, az ügyek elintézése, rendberakása, mint aki tisztába szeretne tenni mindent, mielőtt elhagyja ezt az árnyékvilágot. Nem készült meghalni, de ki tudja, mennyi adatott, ugyebár. Azt gondolta, ha így tesz, jól cselekszik. Ne maradjon utána semmi rendetlenség. Még nyom se? Azt azért szeretett volna hagyni magáról. Ezen sokszor gondolkozott.

A lábfeje, lábujjai ezután kezdtek zsibbadozni. Időnként. Többször megbotlott, mert nem emelte kellő magasságba, s így megtörtént, hogy el-elesett. Mikor a kertben történt, mert nem jól mérte be az ágyást elkerítő madzag magasságát, még hagyján volt, akkor csak a fűre esett, a puha földre. Ám amikor a kezéből kirepült a táska, belőle a földre zuhantak, szétszóródva a hivatalos iratok, és szégyenkezve szedegette össze őket a járókelők szeme láttára, az nagyon kellemetlen volt. Mindig szégyellte, ha ügyetlen volt valamiben, néhanapján. Akkor volt minden rendben, ha szépen, szabályosan sikerült minden feladatának eleget tenni. Így nevelték. És amikor később, ugyancsak vidéken egy gondozatlan, törött járda megtréfálta, és az esés nem csak a harisnyáját szakította el, de a térde, keze is véresre súrolódott, plezúrokat – ahogy az apja nevezte gyermekkorában – szerezve neki, már elgondolkodott azon, hogy talán abba kellene hagynia ezt a munkát. Öregszik. Öregszik?

Így csúszik lassan bőre alá a halál? Apránként. Lassan szedegetve el tőle, ami az övé. Kicsidenként kúszik alája, furakodik belé, és teszi „munkaképtelenné” tagjait. És az után már ott tart, hogy a bőre is petyhüdtebb, mert a víz lassan elszivárog belőle, hiába krémezi, egyik sem hozza vissza az eltűnt idők rugalmasságát, látni sem lát már olyan tisztán, amin a szemüveg sem tud igazán segíteni, és a ritmusa is lelassult.

Talán ez a legmarkánsabb. Lassúbb lett. Nem pattan olyan fürgén, óvatosabban teszi a földre a lábát, mikor felkel az ágyból, és vigyázva lépeget az udvaron is, a kertben, ami ugye egyenetlenebb a földbuckákkal, bokakibicsaklító vakondtúrásokkal, fűcsomókkal, lehajló ágakkal, fejet, homlokot szurkáló ágakkal, és az ösztönei sem működnek olyan élesen, hogy visszakapná a fejét, mielőtt szemébe akadna egy-egy levél, ágacska, inda. Mintha a természet is be akarná kebelezni, egyre kevésbé tűnik ki a tájból. Beleolvad barna mellényével, zöld köpenyével, belesimul, mint aki tartozéka. Innen ered, ide tér vissza. Így jön az öregség, apránként, ellopkodva tagjait, és nem mint aki igényt tart rá, hiszen megvan az őnélküle is, csak mint egy feneketlen, jóllakhatatlan, betömhetetlen hatalmas üreg, gödör, ami nyelni akar, mert éhes, állandóan korog a gyomra. A tagjaival kezdi, észrevétlenül. Míg egyszer csak úrrá nem lesz mindenén. Nem tudni mennyi idő még addig.

Csak a lelke röpül a magasba. Reméli, mert nincs itt, állandóan máshol járnak a gondolatai, kibeszélhetetlenül sok van belőlük, és már attól is elfárad, ha alaposan végiggondol valamit. Bár a végéig soha nem jut el, mert annyi ereje nincs. Sokkal több erőre van szükség ehhez, jött rá az idő során, hogy egy felbukkanó, ötletszerű gondolatot végigkövess, és eljuss egy megnyugtató magyarázathoz. Legalább az egyikhez. Iszonyatos nagy, hosszú és nehéz munka ez. És időigényes. Mert bár a gondolatok fürgébbek a testnél, mégse úgy működnek már, mint a villám. Időnként csak cammognak, néha száguldoznak, és olykor felvillan egy-egy megoldás, megvilágosodik egy-egy kérdés, válasz kap egyik-másik, és tovább lehet haladni. Néha le kell cövekelni egynél, nem jut az ember egyhamar kettőre, aztán hirtelen felgyorsul a folyamat, és az öröm elönti a tagjait.

Az öröm. Ez lehet a mozgatórugója, az „olaja” a helyes, jó működésnek. És ez mindig egy külső hatás, rendszerint egy másik gondolkodó, odafigyelő ember révén sikeredik. Igen. Az öröm a forrás, amiből a gondolatok isznak, jóízűt kortyolnak, és tovább masírozhatnak az úton. Még a ráncok is kisimulnak. Fiatalító hatása van. Az öregség tehetetlenül visszavonulót fúj, mert az örömmel szemben nincs ereje. Az öröm erősebb.

Ez hiányozna? Ő? Maga az öröm? Kétségtelen. Amíg dolgozott, a jól végzett munka sokszor szerzett neki belőle. Vagy a közösség részéről ráfigyelők magatartása. Számítottak rá, adtak a szavára, ami összerántotta, hadrendbe sorakoztatta képességeit, és működésbe lendült. Csak a semmittevésre kárhoztató akarat, fék, tiltás, érdektelenség lökdösi a halál felé. Hogy egyre több tagja akarja felmondani a szolgálatot. 

Persze, mindezt egy mondatban is el lehetne mondani. De minek? Hogy letudjuk végre az egész életet?