Az íráshoz a legfontosabb, hogy szeress mesélni. Ha szereted magad, bízol magadban, meg tudod tenni.

Nem tudom más szemén át nézni a világot, és ezzel más is így van. De amim van, odaadhatom, és többet látunk együtt. Semmit sem tudok megváltoztatni, csak a hozzáállásomon igazíthatok. Az akarást, a szándékot, a hajlandóságot. Ó micsoda nagy titok ez! Ha ketten elhatározzák, hogy ugyanazt akarják, és összefonódik a szándékuk ugyanazért a célért, ki törheti meg őket? Ezért indul ki minden élet a szív teljességéből.

Gondolat, érzés mind lovak, amik a szív szekerét húzzák. És ha két szív ugyanabba az irányba húz, minden lehetséges nekik. Ez a titka a sikeres házasságoknak, üzleti vállalkozásoknak, baráti terveknek, művészi törekvéseknek. És tudja ezt már régóta az ember.

Ki kell bontani a szívet. Megnézni, mi van benne. És le kell cserélni, vagy ki kell cserélni, vagy meg kell találni a társát. Társait.

Semmi nem hat rám olyan elementáris erővel, mint mikor nagy tömeg együtt énekel, vagy táncol, teljes egyetértésben, fegyelmezett összeszedettségben, tiszta, rendezett, egységes koreográfiában, mint az ír táncot járó csoportok például, vagy egy kórus, egy flash mob…

Köldöknézővé akkor válunk, mikor elfogy mellőlünk a társunk, ha volt, vagy hűtlenekké lettünk valamiben. Igazolást keresünk tévedésünkre. És a feloldozás nem jön el, mert éppen attól fordulunk el, aki adhatná.

Szeretem hinni azt, hogy Isten nem fordult el tőlem. Hogy karja kitárva még mindig felém. És várakozása visszavonz ölelésébe. Lesimítja lelkünk redőiről a sebeket okozó tévedéseinket. Nem szeretem az érzelgősséget, mert önsajnálat és igazságtalanság van benne, mégsem tudom más szavakkal kifejezni magunkat. Van lelkünk, van szívünk, életünk, és érzéseink. Egyszer egy verseimet kritizáló irodalmár az élet szót kifogásolta verseimben, hogy azt nem szereti a mai költészet. Egy másik pedig lelkizésnek tartotta annak boncolgatását, amit most is folytatok. Magam is a feszes, szikár, fegyelmezett képeket szeretem, az ömlengő, szétfolyó, parttalan nyavalygásnak sosem voltam híve.

Isten értünk nyújtó kezét, amivel felemel bennünket, sem úgy látom, mintha ilyen lenne. Hiszen az a kéz átszegezett! Mégis, ha ezt nem említjük, valami nyúlós, elfolyós szeretetnek érezzük, amit nem tudunk megragadni, amivel nem tudunk kezdeni semmit, ezért inkább elkerüljük. Jobb, tisztább a magunkra maradottság fájdalmas szobrában vergődni. Méltósággal, mint aki, ha megérdemelte is sorsát, mégsem igazán. És így van ez. Mégsem ezt érdemeljük, ha rá is szolgáltunk. Ha meg is ölnek érte, kegyelemre van szükségünk. Ha el is ítélnek, meg kell bocsássanak. Ha nincs irgalom, minden elveszett és értelmetlen volt.

Mit is jelent megadni magunk, meghajtani fejünk, letérdelni Isten előtt? Azok a ragadós-nyálas nénikés, negédes és képmutatónak érzett ájtatoskodások tartanak vissza. A felszín. Amit a szemünkkel látunk. Önmagunktól nem vagyunk képesek tisztán látni. Azaz a szívünkkel. Szívvel látni, úgy hogy az ne legyen érzelgős, hanem sírás, zokogás, ami valóban kimoshatja szemünkből a porszemeket, ehhez valami igazira van szükségünk. Igazra.

Nem tudom, hogyan lehet visszatalálni Istenhez. Vagy megtalálni Őt, akire úgy vágyunk, hogy folyton hátat fordítunk neki. Sokféle módon hallottam már embereket, bizonyságot tenni Róla. És sokféle elképzeléssel is találkoztam, milyennek kell lennie egy igazi megtérésnek. Valódi visszatérésnek Istenhez. De még akkor is elfordult állapotban vagyunk, amikor már az ajtóinkat veri az ellenség. Amikor már nyakunkig ér az ár, vagy éppen megnyílóban alattunk a föld. Mert olyan siralmas képünk van a hívőkről, és ezzel együtt az Istenünkről is. Mert azt sugallják, hogy el kell menni valahova, egy helyre, vagy egy templomba, vagy egy társaságba ahhoz, hogy Istent tiszteljük. Vagy Neki valamit megköszönjünk. Vagy netán énekeljünk Hozzá.

Pedig nem. Csak miután megismertük Őt, találkoztunk Vele, az után fogunk vágyni arra, hogy másokkal is megosszuk efeletti örömünk. És akkor majd saját elhatározásunkból megyünk el ide, vagy oda, nem azért, mert valaki azt mondta nekünk.

Megértésre vágyunk. Ezért veszünk részt mindenben, ahonnan egy kicsi visszajelzést kapunk arról, hogy nem vagyunk egyedül. Ő is érti, mert vele is megtörtént. De minden? Olyan nincs. Elmaradásainknak ez az oka. Mert nem találunk olyanra, aki mindenben, mindig, abszolút megértene. Egyedül vagyunk, még amikor egymással is vagyunk. Árvaságunk égbekiáltó. És mintha süket fülekre találna! Pedig csak a mi fülünk az, a mi szemünk behunyva, a mi szívünk sötét. Minden hasonlat sántít, amikor az állapotunkat szeretnénk leírni. Mint az agyag a kézműves kezében, akkor kapunk formát. Rendeltetésünknek megfelelőt. Hát még az akarásainkat is más szabta meg! Csak a vágyak maradtak a mieink. Azok meg gyakran félrevisznek. Leesünk az asztalról, a polcról és összetörünk. De amikor rendeltetésünkhöz illő folyadék, étel kerül belénk – tökéletesen betöltjük hivatásunk.

Az élet megtörténik velünk, bennünk, közreműködésünkkel. Összefonódnak sorsok, széttörnek kapcsolatok, sérülünk, sebesültek, betegek vagyunk mindannyian. Helyreállításunk, helyreigazításunk a legfontosabb teendő. Azt mondják, a szeretet a legnagyobb dolog a világon. Hogy a szeretet maga Isten. És Isten maga a szeretet. Ezt, Őt elfogadni jelenti számunkra a kulcsot.

Mára minden közösség létjogosultsága megkérdőjeleződött. Nagy egyházak, történelmiek, kisebbek, más hitűeké, mind. Olyan vallási kavalkád van, akkora hit-választék, kínálat, hogy csak kapkodja az ember a fejét, merre is menjen, mit is vásároljon magának. Melyik a legjobb? És mibe kerül? És csak valódit, nem utánzatot. És tudható, hogy az eredetiért kell mindig a legtöbbet fizetni. Annyi pedig kinek van? Hitekből nagy a választék, de az ember az igazit keresi, nem a bóvlit.

Amit láthattam, hallhattam eddig, azok közül csak egyet találtam, úgy, hogy Ő is megtalált engem. Egymásra találtunk, mondhatni. Ez a hit nem volt erőszakos. De nem volt puhány sem. Értelmesebb volt mindegyiknél, és egyetlen, amelyik jövőt is mutatott. Kézzelfoghatóvá tudta tenni magát, és bennem foglalt helyet, nem kívülről kényszerített valamire. Nem ölt meg senkit, és nem kárhoztatott. Nem vádolt, hanem megismertetett önmagammal. Azzal, aki voltam-lettem, és azzal, akivé leszek. Úgy adott mintát, hogy szívembe nyomta pecsétjét, ahonnan nem lehet kitörölni.  Elfogyhatnak számból a szavak, elhagyhat a hangom, felmondhatja szolgálatom a kezem-lábam, de a szívemet senki sem tudja elvenni. A lelkemhez senkinek sincs jogosultsága. Ez volt az az ajándék, amit a kereszten az Úr kijelentett: Atyám, kezedbe teszem lelkemet. Értem tette. Az én lelkem van ott. Az Ő megtört teste, kereszthalála szabadított ki elveszett állapotomból.

Ehhez a felismeréshez nem kellenek tömegek. Két ember elég. Ő és én. Ő és te. Minden más csak következmény, járulék, hozadék, ami e találkozás nélkül üres ceremónia.