Megvakul az ember. Pedig az orra előtt, mégsem látja, hogy senkit sem érdekel a sorsa. Még életében sem – minek reménykedik hiábavalóságokban? Hogy talán valaki, valamikor olvasni fogja? Mit számít, mikor az övéinek címezte, azok pedig fittyet hánynak rá? Ezért írja a Prédikátor: minden hiábavaló a nap alatt, az ember egész élete, Csak Isten, az Őt megismerés számít, ez a fontos, ez a fő dolga az embernek. Bármi, amit teszünk, elmúlik, földi és ideig való, csak az Istennel való kapcsolat marad meg. Vak, aki bár látja, mégsem veszi tudomásul. Milyen az ilyen? Miben reménykedik? Mit fáradozik olyan dolgok megírásán, megörökítésén, ami mindenkit hidegen hagy? Hányan szenvedtek sokkal méltatlanabbul, és most ott vigasztalódnak az Úrnál! Aki nem hányja a szemükre, mert nem írták meg sérelmeiket. Kinek? Ő úgyis tud mindent. Nála minden fel van jegyezve. Ha írni akar az ember, akkor róla írjon, ami az Ő dicsőségét szolgálja, másnak nincs értelme. Semmi értelme. Maholnap meghalsz. Egy kis pötty a talpadon, terjedni kezd és hirtelen felrobbannak az ereid. Csillagzik véred. Hova az a nagy sietség, megörökíteni azt, ami úgyis elmúlik? Most sem olvassák, most sem számít, amikor még élsz, hát akkor, ha már eltemettek? Mennyire fogja érdekelni őket? Hiszen készakarva bedugják a fülüket! Nem tehetsz ellene! Se szép, se csúnya történeteid nem hatják meg őket. Most se. Akkor meg minek?

Salamon a legnagyobb bölcselő, filozófus, elme volt a világon. Mindent elért, amit ember elérhet a földön, gazdagság, hatalom, tudás, bölcsesség. És tudta, hogy mindez Isten ajándéka, nem magának köszönheti, mindez nem saját tehetsége, munkája érdeme. És mégis vizsgálta, kutatta, mi az értelme az ember életének a földön. Kipróbált mindent, nyitott szemmel, szívvel élte napjait, és megfigyelte az emberrel megtörténhető dolgokat. Kereste az élet célját, és meg kellett állapítania, hogy az ég alatt minden hiábavaló. Minden mondata mögött egész életnyi tapasztalat sejlik föl. Ajtót nyitnak különböző helyzetekre, állapotokra. Önsajnálat nélkül állapítja meg, az ember egész élete meddő próbálkozás, kudarcra ítélt. Egy a fő dolga, amiben a dolgok helyükre kerülhetnek: az Istenfélelem. Legyen bármi keze ügyében, kezdjen bármit az életével, egyet ne tévesszen szeme elől az ember: Isten az, aki minden cselekedetet, legyen az jó vagy rossz, ítélni fog. Egyetlen dolog, aminek értelme van az életben, megtartani Isten parancsait, tisztelve Őt. Ez pedig akkor lehetséges, ha megismerjük ezeket a parancsokat. Úgy érhető el, ha leülünk a Lábai elé, és meghallgatjuk Őt. Hit nélkül nem tetszhetünk Neki. Hinni pedig úgy tudunk, ha odafigyelünk arra, amit mond. Nincs más út. Ha már eljutottunk addig, hogy tönkrement minden, és látjuk mennyire hiábavaló az ember élete, akkor tegyük meg végre, és üljünk le nyugodtan. Figyeljünk oda, mit mond nekünk.

Az emberrel sok minden megesik. Nem okolhat mindenért mást. Vannak dolgok, amiket ő rontott el. Ha egy csöpp belátás van bennünk, el kell tudnunk ismerni. És ha megtaláltuk magunkban azt, aki képes volt vétkezni, már képesek vagyunk arra is, hogy felmentsük azt, aki ellenünk vétett. Akkor már alkalmasak vagyunk rá, hogy nyitott szívvel, füllel meghallgassunk nálunk bölcsebbet. Ne adjuk alább, ne érjük be kevesebbel, mint a legbölcsebbel, az igazival, az egyetlennel, akivel senki sem bírt el ezen a világon semmikor, soha, és nem fog ezután sem. No, hát Ő az Úr. Az urak Ura, a Bölcsesség kútfeje, az Élet, a királyok Királya. Aki legyőzte a Halált. Aki Feltámadt és Él, Örökké, és közel van hozzánk, annyira közel, hogy ha suttogva szólítjuk meg, akkor is hallja. Sőt, mielőtt megszólítanánk, már tud rólunk. Nem vagyunk elrejtve a szemei elől. Mindent lát, mindent hall, mindent tud. Csak azért és csak nekünk van szükségünk arra, hogy kimondjuk, hogy megszólítsuk, hogy amikor válaszol, megismerjük mi is a Hangját. Ő Jézus, a Krisztus. A Küldött. A Messiás. Ezek is mind az Ő nevei, tulajdonságai, jelzői, felhatalmazásai. Nincs Isten rajta kívül. Senki más nem győzött a halál fölött, senki nincs, aki túlélte volna a halált, és utána is élt, járt, beszélt, evett volna a barátaival. Ők voltak a tanítványai, ők voltak, akik hallgatták Őt, és ma is kijelenti Magát nekik. Nekünk. Csak nyissuk meg a füleinket, hogy meghallhassuk a Szavát. Nagy betűkkel írom, mert összetéveszthetetlenek az ember szavaival. Mert az Ő beszéde sohasem üres beszéd, és olyan képességgel bír, ami a miénket csak időnként, állhatatlanul: Ő megcselekszi azt, amit állít. Mindent, amit kijelent. Nem foghatod hazugságon. Nem téved, nem esetleges, nem találgat. Kijelenti az igazságot. Meggyógyítja a beteget, aki hozzá fordul. Feltámasztja a halottat, aki benne reménykedett. Nincs rajta kívül senki más, aki meg tudná tenni azt, amit Ő. Ő az Igaz, az Igazi, az Eredet, az eredeti. Ő Isten, az Isten Fia, Jézus Krisztus, a názáreti.