Le kellene vedleni minden ruhánk, mik ránk forrtak az évek alatt, a kamaszét, a lányét, a feleségét, anyáét, és ugyanezt hímnemben is, a színészét, költőét, ilyen-olyan foglalkozásúét, és meghallgatni annak szívverését, akinek születtünk, a feltétel nélkül bízóét, a gyermekét, akinek értelme még nem homályosítja el szívét, akinek nem is lehetnek félelmei, mert csalódásai sincsenek. És amikor eljutnánk ebbe a szakrális meztelenségbe, kiderülne, mennyire esetlenek, másra szorulók és hiányosak vagyunk, - minden teljességünkben.

De nem tehetjük. Ezért hát az idő ránk aggatta szerepeiben szűkölünk, és csodálkozunk, nem értjük másik, sokadik magunkat, miért azt teszi, amit, hogyan nem teszi meg, amit, és akkora távolságra kerülünk eredetünktől, hogy már nincs képesség átfogni, átlátni magunkig az utat, amin ráadásul még ilyen-olyan letérő ösvények is vannak.

És hát azonnal kell cselekedni, nem várhatunk, mert nincs holnap, csak a ma, a most van, amiben létezhetünk. Mosódás korszakomból, mikor az éjszakai műszaktól sápadt arccal utaztunk többed magunkkal haza, ha valaki rám ismerne, nem ismerne fel. De ugyanígy járnék én is azzal, akivel együtt koptattuk a varrógépet, szedtük a szálakat a nadrágokból, vagy rakosgattuk a tv-panelekbe az alkatrészeket. Amivel azonosulok, az számít, hisz az sem ismer igazán, akivel együtt jártunk iskolába, főiskolára, vagy egyszerre gyarapítottuk a város kulturális, vagy gazdasági életét. Életünk idejének szeleteiből érkező emberek hunyorogva néznek mostani magunkra, és mi már azt sem tudjuk, kik is vagyunk valójában. Pedig vagyunk valakik, és ezt abból lehetne talán megítélni, mit is tettünk, ekkor vagy akkor, de lényegében a legfontosabb, mivel azonosultunk igazán. Ki az, aki megtalálta önmagát? Vagy megvalósította volna igazán önmagát? Melyiket a sok közül? Én én vagyok, de ki vagyok én? Honnan tudhatom, melyik vagyok én a sok énem közül? Aki.., vagy az a másik, aki…, vagy mégis inkább az aki… melyik? Hány alakba törünk szét időnk során, és csúszunk szét, hogy aztán a vége felé kétségbeesve próbáljuk összeilleszteni valahogy valamelyik magunkat, azért, hogy mégse jussunk az utókorunk ítéletére, aki még hátrányosabb helyzetben lesz, hozzánk képest, akik még élünk. Mert emlékezni fontos mindenkor, hiszen a magunk, nemzetünk sorsát éljük, szobrát építjük, őrizzük, mint nagy reménységet, hogy ne töröltessünk ki az emlékezet történelemkönyvéből, legyen, amihez mérhessék majd magukat az utánunk jövők.

És írjuk, rajzoljuk, festjük, énekeljük, mondjuk magunkat, hogy ott legyünk népünk történelemházában, bent, vagy csak kint a falán, de maradjon emlékünk. Az örökkévalóságra vágyunk végül is. Azt meg csak próbáljuk kitalálni, egy életen át tartó tanulmányozással, vitákkal, hogyan is kellene. Hogyan is lehet. Mihez mérten, és mi számít igazán. Mi is áll majd a fejtáblánkon, a síron, megszépítő, kegyelet teljes hazugság nélkül? Hogy ilyen-olyan gyermek volt, diákként is, aztán feleségként, szeretőként, anyaként, munkatársként, ilyen-olyan hivatással élő, vagy nem élőként…  És a mércét igazítjuk ehhez-ahhoz, mikor éppen milyen szelek fújnak ezen a világon, és hogyan fényesítette ez  a mi arcunkat, és mit tesz majd ahhoz a képhez, amivel mi színesítettük ezt a világot.

Emlékszel? milyen undok volt, amikor nem is állt szóba velem? Amikor leszólta, amit alkottam? Amikor azt képzelte, jobban tud nálam valamit? Súgja egyik a másiknak, aki életünk bizonyos idejében találkozott velünk valamiképpen, és megbántottuk. Tudod, milyen peches volt szegény? nem sikerült a házassága sem, micsoda képmutatásban élt az anyósával is, de a kollégái sem szerették igazán, nem tudott megbarátkozni senkivel. Mondhatja egy harmadik, aki hallott rólunk valamit valamikor, valakitől. És talán mindenkinek igaza is van. Amivel dicsekedni kell majd egy temetéskor, az, amit a városnak, az országnak, a világnak hagyott hátra szerencsétlen delikvens, aki a föld alatt nyugszik immár, - hívők esetében megelőlegezve neki az üdvösséget is, -  azok a dolgok, amik miatt életében kénytelen volt elvonni idejét a hozzá legközelebb állóktól. Család, gyerekek. Amitől párszor kiborult a bili otthon. Amitől betelt a pohár és elmenekült pihenni egy ölelő karba, vagy értő, őt meghallgató fülhöz. De aztán visszakanyarodott, és bevégezte művét, megírta, megalkotta, megrendezte, eljátszotta, elénekelte, eltáncolta, feltalálta, megépítette mindazt, amiért most, hogy meghalt, dicsérni lehet és megtartani emlékezetünkben legalább egy darabig.

Hogy fényezzük egymást a sírok mellett! És már előtte is, vonzzuk a hírnévhez, a teljesítményhez, az önmegvalósításhoz az embereket, magunkat, hogy legyen valami azon a falon rólunk. De a fal alján a lepergett vakolatban ott hevernek az elejtett megjegyzésekben azok a fájdalmak, sértések, bántások, veszteségek, hűtlenkedések, árulások, amiket mi szereztünk, okoztunk, tettünk, mialatt saját életünk szobrát építettük az utókornak.

Nem tudom, mert nem vagyok mindentudó, hogyan kellene és lehetne úgy megfutni ezt a pályát, hogy valóban elégedettségére legyünk ennek a világnak. Azt hiszem, nem is lehet. És futni sem érdemes kétes dicsőségek után, hiszen emberek által értékelt dolgok bizonyossága felől csak kétségeink lehetnek, végül is. Józanul, ha őszintén magunkba nézünk. Elképzelem a Jóistent, ahogyan szokás hívni őt bizonyos rétegekben, mi fejtörést okozhat neki egy-egy ember életének elbírálása, mikor majd odajut a dolog. Még angyalokra is szüksége van, akik megfigyelnek minket, miket is cselekszünk, amíg itt élünk a földön. Azt gondolom, senki nem tökéletes. Mind hiányban szenvedünk valamiben, és ha az isteni mércére nézünk, akkor mindenképpen. Ki üdvözülhet tehát? Mi számít akkor? Számít-e hogyan élünk a földön? Melyik valónkhoz voltunk hűek, és melyik volt az igazi valónk? Emberileg egyik sem lehet tökéletes. Még az a gyermeki sem, amelyik még vétkezni sem bírt, de ahogy nyiladozott az értelmünk, megtanultuk hogyan kell, az életben maradáshoz. Sírtunk, ha kellett az étel, ha fáztunk, ha magunk alá piszkoltunk és csípte fenekünket. Már tudtuk, hogyan követeljük ki a magunkét. És ahogy nőttünk, egyre inkább. Álmainkban pilóták voltunk és űrrepülők, harcvezérek, és bajnokok, világverők és világmegváltók. Álmainkban minden lehetséges és szép volt. És bukásaink alól is felmentést kaptunk magunktól. Amíg meg nem tanultuk a törvényt, addig aludt a lelkiismeretünk. Utána csak ez a kis kényelmetlen, mégis továbbmozdító tényező volt az, aki nem engedte, hogy mindent a magunk feje után tegyünk. És ez a kis részünk, épp a törvény ismerete miatt, tudott bennünket számon kérni, és figyelmeztetni. És mindig volt mit mondania. Akár gyakorló kamasz, szerető, feleség-férj, anya-apa, vagy éppen alkalmazott voltál egy vállalatnál.

És a kórus, aki arra rendeltetett, hogy ezt elhallgattassa benned, ma is szól! Ne figyelj oda, ne félj. Tedd, amit a szíved diktál. Érvényesítsd az igazad, stb. De melyiket? Melyik igazad, ha sok van belőle? És miként, mikor légy akár költő, akár színész, akár zenész, akár festő a területek foglaltak, oda bekerülni érdekérvényesítés  és éncsorbulás nélkül lehetetlen. S akkor már nem éri meg. Mert a legfontosabb megőrizni magunkat, hogy ne essünk, ne csússzunk szét. De mikor egyik tehetségünk mentén érvényesülni kívánunk, beleütközünk azokba a falakba, amiken ajtót csak a kiváltságosaknak nyitottak, és oda is csak beajánlással lehet kerülni, már pedig a protezsáltságnak nincs jó illata. Arcunk kialakításához fel kell ismernünk azt a valónkat, aki mellé oda tudunk állni maradék nélkül, mindenestől, és akkor olyanok lehetünk, mint a faltörő kosok. Eredményesek. Ehhez tudni kellene azt a valódit mibennünk. És ha ő a Krisztus, akkor azt is ismernünk kellene, milyen eszközt adott a kezünkbe, amivel hadakozhatunk.

Mihez is kell hűnek lennie az embernek? Ahhoz, hogy a lelkiismeretét el nem altatva, mindent mindig megvizsgáljon, mérlegeljen és gondolkozzon. Ezt ne adja fel. És ha eltévedne az útvesztőkben, tudja hova kell visszafordulni, vagy fordulni. Ismerje az igazi és egyetlen élő vizű forrást. Ő Jézus Krisztus. És Benne mindenre van ereje az embernek. Ő az Irgalmasság Atyja, aki nem kárhoztat, mert nem fedted be a fejed asszony létedre imádkozás alatt, mert nem tetted meg mindig azt, amit a hitetlen férjed akart, vagy az államod vezetője, vagy félelmedben azt is megtetted, amit nem kellett volna, hanem azt mondja, minden napra érvényesen, hogy hívj segítségül engem a nyomorúság idején, és én megszabadítalak! Ehhez fel kell ismerned nyomorult helyzeted, józanul szemlélni magad, és tudnod kell, kit hívhatsz segítségül. A legfontosabb a józan ész, a halló lelkiismeret és a bűneid miatt bánkódó szív, minden nap. És mivel minden napnak meg van a maga baja, nem kell átcipelned a tegnapiakat, mert jut a maira is elég. A terheket esténként le kell tenni, a nyugodt alváshoz is.

Nyavalygásaim oka, amiért írni kezdtem erről épp az a kérdés, minek mentén leszek majd elbírálva, és mi az, amit majd számon kérhet tőlem? Vajon lesz-e egyáltalán olyan tevékenységem, amiben nem tévedtem vagy hibáztam, vagy mulasztottam volna? Nem lesz. Lesz olyan ember, akit soha meg nem bántottam, vagy akitől nem mulasztottam el bocsánatot kérni? Nem lesz. Lesznek, akik majd ujjal mutogathatnak rám valamiért, bármiért, amiről nem is tudok? Lesznek. Akkor milyen mentségem lehet, nekem, aki ismerem a Törvényt, ismerem a kegyelmet, és ismerem –kicsit – Őt is, aki ezt a kegyelmet elérhetővé tette számomra? Semmilyen. Csakis abban reménykedhetem, hogy nem azokra a cselekedetekre néz, amiket én cselekedtem, hanem arra a bizalomra, amivel Rá bíztam az életem, és minden gyermeki botladozásom ellenére örültem, amikor karjaiba vett. És amikor már nyiladozó értelemmel, és felnövekvő hittel is le-levettem tekintetem Róla, a reménységem, amivel minden bizalmamat Belé helyeztem, nem hagyott el. És ez a reménység az, ami nem fog megszégyeníteni majd akkor, amikor a Színe előtt megállok. Ahogyan Jób is, és még annyian, akikről nem tudunk, elmondhatták: „Mert én tudom, hogy az én Megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll. És miután ezt a bőrömet megrágják, testem nélkül látom meg az Istent. Akit magam látok meg magamnak; az én szemeim látják meg, nem más.” (Jób 19:25-27) Semmi érdemem nem lesz, amiért jutalmat kaphatnék. De amiért futok, amit már megígért, az az enyém, el van készítve, többre nincs is szükség. Hogy ott lehetek Nála, Vele. És ehhez elég az, hogy tudom, kicsoda Ő, tudom, kit kell segítségül hívnom, és tudom, kiben bízhatok feltétel nélkül.