Jó ideje csak írok az írásról, a költészetről, de nem művelem. Magamon kívülre költöztem. Mélyre került bennem az az énem, aki a lényeges dolgokra figyelt. A lényeg a szeretet. Tárgya az ember. Forrása az Isten. Tárgya az Isten. Forrása az ember.
Nincs színesebb világ a miénknél. Mégis sivárrá válhat pillanatok alatt. Elég egy közhely. Vagy lelki kiüresedés. Egy árvíz, egy tűzvész, egy háború. Mindent az indulat mozgat. Egyetlen teremtő indulat létezik, amelyik megszül, miután maga elpusztul ezért a szülésért. A szeretet, aki téged, nem önmagát állítja fókuszába. Ha nem gyújt meg benned semmit, minden cselekedete meddő. Ha nincs akit átölelj, bevonj öledbe, értelmetlen. A szándék, ha van, életet jelez, s lehet belőle valami. Még ha a létezőket is illeszti egymás mellé. Mint egy egyetlen, egyszer létező, egyetlen szem, egyedi látással bíró fotós. Még ha a tárgyak élettelennek is tűnnének, pedig nem azok. Rengeteg információt tartalmaznak. Többet mondanak, mint az ember. Mégis emberre van szükségük, hogy beszédük felfogható legyen.
Szándékom élni, míg élek. „Az az indulat legyen bennetek, ami Őbenne volt, aki megüresítette magát, egészen a keresztfa haláláig”... Ennél nagyobb, életesebb élet nincs. A halál fölött él. Túlél, átél, megél, beleél, belehal, meghalja, feltámad, feltámasztja – ÉLI. (felemelkedés, felmagasztalás, magasság)
Az író hányja egymás alá a szavakat, a költő dettó, és üres szavak ezek, ha az indulat mi felszínre hozta őket, nem esik egybe a szándékkal, a szándék nem forr egybe az emberrel, az ember a szándékot benne kicsíráztató forrással – s ez végül is Isten. Nézz csak utána.
Most hivatalosan is megteheted, a világ jóváhagyásával, mert húsvét van, nemsokára megtörténik a minden. Ha az örökkévalóság olyan lenne, ahogy elképzelhetjük, és egyszerre létezne benne mindaz, ami valaha is történt, létezett, akkor mondhatnánk ezt, hogy most történik, most feszítik, most támad fel. De az időbe zárva tudjuk, hogy már megtörtént minden. De van, ami még nem. Épp az időbe zártan tudhatjuk, hogy még van mire várni. A jövőre. De ami elmúlt, azon örvendezhetünk már. Ami jön, annak előre örülhetünk, mint boldog várakozók, bizonyosságban. Tehát miért böjtölni, siránkozni azon, ami már boldog reménység? Egyetlen lehetséges válaszunk lehet: a hála, hogy már megtörtént, a remény, hogy az ígéret is be lesz váltva. Tehát értelmes válasza az embernek Istenre az Öröm cselekedete. A Hála, a Remény. Mivel a megváltás már megtörtént. A meghalás, a feltámadás megtörtént. A visszajövetel előkészítve. A helyünk a mennyben úgyszintén. Igyekezetünket az a szándék fűti örvendező indulattá, hogy találkozunk az Idő Urával. Hogy elmúlásunk nem végleges, hogy feltámadásunk az örökkévalóságba vezet. Egy pillanat és kész az idő egésze – mondja a Költő.
Az Élet Örök. Az Élet Jó. Hinni Érdemes.
Banálisan hangzik, mert az egész világon hirdetik ezt a banális igazságot. Mit tehetünk ellene? A fű is banálisan nő mindenütt, ahol egy csepp víz van. És úgy örülünk neki, akárhol is van. Nem több az ember, életet, halált számításba véve, mint egy fűszál. Hát örvendjünk annak, hogy van Egy Csepp Víz, és Nőhetünk Annak, Aki Adja. Így, banálisan. Mégis tudva, hogy ez a világ legnagyobb csodája.
2017-04-14
